A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-15 / 10. szám
2. A Hitler-ellenes koalíció A nagy világégés Hitler arra számított, hogy a kapitalista Anglia és Amerika jő szemmel fogja nézni a bolsevizmus ellen indított „kereszteshadjáratát“ és eszük ágában sem lesz a Szovjetunió segítségére sietni. De Churchill 1941. június 22- i rádióbeszédében leszögezi: „A Szovjetuniót fenyegető veszély minket is fenyegető veszély, ezért az oroszok harca otthonukért, hazájukért a Föld bármely pontján élő szabad emberek és szabad népek ügye... Azok a nemzetek, amelyek felveszik a harcot a nácizmus ellen, a mi természetes szövetségeseink. Minden ember és minden állam, amely Hitler mellé áll, a mi ellenségünk ... Abból, amit elmondtam, következik, hogy minden segítséget megadunk Oroszországnak és az orosz népnek, ami csak erőnkből telik. Fel fogjuk szólítani barátainkat éš szövetségeseinket, hogy ugyanígy járjanak el és ugyanazt az utat válasszák, mint ml.“ Az Amerikai Egyesült Államok kormányának állásfoglalása sem késik sokáig. Egy nappal a náci csapatok hitszegő támadása után, június 23- án Sunmer Welles, az amerikai külügyminisztérium másodállamtitkára hivatalos nyilatkozatot tesz: „Az Amerikai Egyesült Államok népe számára az a legfontosabb kérdés, hogy vajon Hitler végre tudja-e hajtani -világhódító tervét, ami együtt járna a világ minden szabad és szabadságszerető népének és minden még megmaradt szabad démokráciának elpusztításával és leigázásával, vagy pedig ebben a gonosz szándékában meg tudjuk-e gátolni. Ez a két lehetőség áll előttünk, és ezért egy pillanatig sem habozhatunk, hogy minden rendelkezésünkre álló erőforrást sorompóba állítsunk az új világ szabadságának és függetlenségének védelmében. Az USA kormányának felfogása szerint minden védekezés a hitierizmussal szemben és az erők összefogása Hitler uralmának megdöntése céljából sietteti a jelenlegi német rendszer összeomlását, következésképpen elősegíti a mi védekezésünket és biztonságunkat.“ 1941. június 22-én. két, keserves tapasztalatokban gazdag esztendő után az angolszász hatalmak végre felismerték, hogy a szabadság megmentésének egyetlen útja van: szövetség a Szovjetunióval a fasiszta barbárság megsemmisítésére. Az ünnepélyes kormánynyilatkozatokat hamarosan tettek követik: július 12-én Moszkvában angol-szovjet szerződést írnak alá, melynek értelmében a szerződő felek a végső győzelemig harcolnak Hitler ellen és nem kötnek különbékét, minden téren teljesen egységesen járnak el. Szeptember 29. és október 1 között a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok megbízottai Moszkvában tárgyalásokat folytatnak a kölcsönös katonai szállítások ügyében. Steinhardt moszkvai amerikai nagykövet november 2-án a szovjet kormánynak emlékiratot nyújt át, amelyben közli, hogy Roosevelt elnök jóváhagyta a moszkvai háromhatalmi értekezlet jegyzőkönyvét, a fegyverzetről és egyéb felszerelésről készített valamennyi listát, és kiadta az utasítást a szállítások azonnali megkezdésére. A pénzügyi nehézségek elkerülésére az USA 1 milliárd dolláros kamatmentes hitelt nyújt a Szovjetuniónak. Sztálin november 6-án, az Októberi Forradalom 24. évfordulóján a moszkvai szovjet ünnepi ülésén a következőket mondja: „Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egységes táborban egyesültek, a hitleri imperialisták és hódító hadseregeik megsemmisítésének céljából... Bízvást mondhatjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió koalíciója reális dolog, amely nő és nőni fog közös felszabadító ügyünk javára.“ 1941 őszén azonban még úgyszólván egyedül a Szovjetunióra nehezedik az antifasiszta háború terhe. Az angolok folytatnak ugyan kisebb jelentőségű hadműveleteket a Líbiai-sivatagban, még szenvednek komoly veszteségeket a tengereken, az atlanti-óceáni csatában, de a németeknek és csatlós szövetségeseiknek fő ereje a keleti fronton van lekötve. A vörös hadsereg s a szovjet partizánok egyre erősödő harcának és sikeres ellenállásának első eredményei már 1941 őszén megmutatkoznak. A náci hadvezetőség a tagadhatatlan területi sikerek ellenére nem tud 'döntő eredményt elérni. Leningrád, Moszkva és a Don alsó folyásának vidéke szilárdan a szovjet csapatok kezében marad, miközben a Volga mögött egyre újabb és újabb hadosztályok készülnek a harcra. De nagy nemzetközi jelentősége is van a vörös hadsereg első, moszkvai sikereinek. „Az összes náciellenes népek, nagyok és kicsik, örömmel látták a német villámháború első csődjét — írja Churchill a moszkvai csata után. — Országunk felől annyira' eltávolodott az invázió veszélye, amennyire a német csapatok belekényszerültek egy élethalálharcba Keleten. Hogy meddig fog tartani ez a harc, azt senki nem tudja megmondani... Hitler maga vette át a hadsereg főparancsnokságát Keleten, bízva saját hadvezéri képességeiben, és nagy reményektől eltelve, hogy az oroszok 1942-ben rövidesen összeomlanak.“ Nemcsak az invázió veszélye távolodik el Anglia felől, hanem megváltozik a helyzet a tengereken is. A brit admiralitás hivatalos adatai szerint 1941 áprilisában 653 960 brutto regiszter tonna űrtartalmú angol, szövetséges és semleges hajót süllyesztettek el a németek; 1941 júliusában az elsüllyesztett hajók tonnaűrtartalma 120 975, a hajóveszteség tehát egyötödére csökkeni Ezt köszönhette Anglia sok más mellett a vörös hadsereg hősi ellenállásának. De nemcsak ezt! 1941 nyarán, az első hetek győzelmi mámorában német katonai szakértők a földközitengeri és a közel-keleti angol pozíciók megtámadásának tervein dolgoznak, amire néhány hónappal előbb még nem mertek vállalkozni. Augusztus 8-án a német haditengerészet főparancsnoksága javaslattal fordul a véderó főparancsnokságához. Javasolja, hogy a keleti hadjárat befejezése után óriási méretű, Gibraltártól Iránig terjedő hadműveletekkel törjék meg a földközi-tengeri angol uralmat. De sem 1941. őszén, sem később nem omlik össze a szovjet hadsereg, ellenkezőleg, 1941 decemberében a moszkvai csatában, a második világháború folyamán először, súlyos vereséget mérnek a villámsikerekhez szokott német csapatokra. 1941. június 22 után nemcsak az angol városok elleni náci terrorbombázások szűntek meg, nemcsak az inváziós veszély csökkent a minimumra, hanem a vörös hadsereg hősi harcai lehetővé tették a közel-keleti angol pozíciók megtartását, az olajforrások védelmét, Szuez és Gibraltár megerősítését is. Japán kísérletek az „új rend" megteremtésére a Távol-Keleten 1940. szeptember 27-én, alig három hónappal a nyugati villámhadjárat győzelmes befejezése után, a náci diplomácia kezdeményezésére Rómában megkötötték a háromhatalmi egyezményt. Ez a szerződés nem kevesebbet jelentett, mint hogy a szerződő felek — a fasiszta Németország, Olaszország és Japán — megegyeztek egymással a világ felosztásában: Európa nagy része és Közép-Afrika Hitleré, Dél-Európa, Észak- és Kelet-Afrika Mussolinié lett volna, míg Japán Kéjét- és Délkelet-Ázsióban teremthette meg a maga birodalmát. Az igazsághoz tartozik, hogy Japán már a háromhatalmi egyezmény aláírása előtt is tett néhány lépést az „új rend" felé vezető úton. 1931-ben megrohanta és bekebelezte Mandzsúriát, Í937-től kezdve pedig háborút viselt Kína ellen, anélkül, hogy hadat üzent volna. A második világháború kitörése, Nagy-Britannia és Franciaország sorozatos, súlyos vereségei az európai hadszíntereken, egyre nagyobb mérvű lekötöttségük az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren páratlanul kedvező feltételeket teremtett Japán számára a keletázsiai térségben. A mikádó országa nem is késlekedett: 1940. június 18-án, egy hónappal azután, hogy Hollandiát a náci csapatok megadásra kényszerítették, valamint egy nappal azután, hogy az agg Pétain marsall Franco tábornok útján Hitlerhez fordult fegyverszüneti feltételekért, a japán kormány az indokínai francia gyarmati hatóságoknak ultimátumot nyújt át, melyben követeli, hogy Indokína azonnal szüntesse meg a szállításokat Kínának. Június 20-án a franciák elfogadják a japán követeléseket, az indokínai határállomásokon japán ellenőrök je lennek meg, majd nem sokkal később Észak Indokína legjobb légikikötőjét (Hanoi közelében) japán légitámaszponttá alakítják át. A csendes-óceáni hadműveletek a második világháború idején
