A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-01 / 8. szám
Este jóval vacsora után, Zsuzsa egyszái ingben bement Istvánhoz és bebújt melléje a takaró alá. — Feleségem, gyerekem van, Zsuzsa, mit akarsz tőlem? — Semmit. — Mégis Idejársz hozzám, mintha az asszonyom lennél. — Ide, mert jó itt maga mellett... — Jó, jó, de mi lesz ennek a vége, arra nem gondolsz? — Ki törődik azzal. — Nem úgy van az, Zsuzsa. — Hát hogy van? A nagyságának eszébe jutott valami, s kiabálta Zsuzsát. Szitkozódva kiosont Istvántól, de néhány perc múlva újra visszajött, s bújt a takaró alá. — Én már tudom, hogy mi lesz a vége — mondta később István. — Forró vagy, hallod, mint a tűz. — Az jó, nem? — Hát nem rossz... Délután [elmondtam az úrnál, elmegyek innen. A lány még jobban Istvánhoz bújt, kuncogott. — Nem is igaz, csak bolondozik. — Márpedig igaz, Zsuzsa. Szombaton szedem a sátorfámat és megyek. Muszáj elmennem. — És az úr elengedte? — Nem akart. — Mégis elmegy? — ijedt meg Zsuzsa most már komolyan. — El... Fenyegetőzött, kiabált, a végén már azt is ígérte, hogy felemeli a fizetésem — mondta István. — Akkor meg mért nem marad? István nem akart magyarázkodni, semmi értelme. — Azért, mert el kell menneml Zsuzsa csendesen sírdogált. — Mondom én, hogy nincs nekem semmi örömöm ebben a büdös életben, meg nem is lesz ... — Nézd, Zsuzsa, az ilyen örömöt, mint amilyet nálam találtál... de minek magyarázzam?... Az ilyen öröm nem lehet tartós, ez nem is öröm, erre nem teheted fel az életed. Zsuzsa sokáig hallgatott, sírása elcsendesedett, és vadul ölelte Istvánt. — Én nagyon megszerettem magát, István ... Bárcsak lenne magától gyerekem! — Jól néznénk ki, más sem hiányzik! — Azt hiszi, Követelőznék? ... Nem kérnék én magától semmit. Fel-' nevelném és kész... Az legalább az enyém volna örökre! Nem kellek a kutyának sem ... — Csacsi vagy, Zsuzsa, nem tudod, mit beszélsz. Nem könnyű felnevelni egy gyereket... Meg aztán az emberek! Lenéznének, megvetnének. Ne gondolj te ilyen szamárságokra! — Ki törődik az emberekkel — mondta a lány. — Ha az ember köztük él, törődni kell velük, igazodni kell hozzájuk, Zsuzsa. A magános ember elpusztul, felfalja a világ, kíméletlenül eltapossa — mondta István. — Taposson! . . . Mit ér az én élelem? — Fiatal vagy még, sok minden történhet az életedben, ami szép és jó lesz — mondta István kevés meggyőződéssel, de azért csak biztatta a lányt, mert sajnálta. Vasárnap délelőtt, mikor a két templom tornyában kongtak a harangok, István bepakolta hátizsákjába a holmiját, vállára vetette és elindult a gazdanegyedbe. Zsuzsa az ajtómellékhez támaszkodva siratta. A vaskapun belépve, a Bundás Istvánra rontott, de mérges ugatása csakhamar barátságos nyüszítéssé szelídült. Két mellső lábával ráágaskodott, ugrált körülötte, majd lábáról döntötte. Deák Gáborné a tornácon állt. Hideg-merev arccal fogadta István köszöntését. Volt valami elutasító fennköltség a tartásában. Megjátszott-e vagy igazi, ki tudja. LOVICSEK BÉLA: 17. — Hát.. . megjöttem — mondta István, s kibújt a hátizsák kantárjából. A zsákot maga elé eresztette a földre. — Van itt szék a tornácon, jöjjön, üljön lel Az asszony kimértsége, melegtelen, száraz hangja pólónként érte Istvánt. Nem várta, hogy a nyakába ugorjon, azt sem, hogy örömtüzek bújkáljanak a szemében, miért is várta volna, mégis bizonyos fokú csalódottság futott szét benne. István felballagott a tornácra, a kutya a nyomában. — Reggelizett? — Egyszer. — A feleségét mikor szándékszik behozni? — Nem tudom még... Talán majd csak akkor, ha megkezdjük az aratást. A másik pár arató idevalósi? — Ide ... Itt laknak a közelben ... — Nekem is még lakás után kell nézni — mondta István. — Ki tudja, találok-e? — Beszéltem nagyanyussal. Az utca túlsó végén lakik, neki van egy felesleges helyisége. Nem úri szoba, de megfelelő. Addig elhálhat az istálló padlásán, a szénában. Munkát, kosztot kap, aztán majd meglátjuk, hogy lesz tovább — mondta az asszony gőgös tartózkodással, kimérten. Két nap múlva a gazda befogta egyik lovát a hintóba, maga trolié ültette Kocsis Istvánt, és körbejárták a határt. Megmutogatta a földjeit. Szőkült már a gabona, pattogott a tövé. A nagy körséta után a szőlő végi hajlok előtt megálltak. A gazda levetette a ló istrángját, aztán végigballagva a barázdán megnézték a szőlőt is. — Jó termésre van kilátás, gazduram. — Jóra. — Olyan a szőleje, mintha vízen állna. — Olyan ... Ért a szőlőmunkához? — A munkásembernek mindenhez kell értenie. — A honjót is ki tudja mosni? — Mostam eleget a sörösöknél. A hajlókban rend, tisztaság volt, kádaknak, üres hordóknak, présnek megvolt a helye. Hajlókból nyílott az aj ló a kis szobába, amelyben székek, asztal, heverő állott, a sarokban kályha, a falon meg petróleumlámpa függött. — Legénykoromban nagyokat szoktunk itt mulatni a cimborákkal. Mióta megházasodtam, csak néhányszor — mondta a gazda, aztán leballagott a lépcsőkön a pincébe és hozott fel bort. — Egészségére, István! — Egészségére! ... Mint az anyatej! — Nem rossz — kacsintott a gazda. ľszogattak, felvidultak, és jól elbeszélgettek. — A bolgárkertészet mellett három holdnyi a lucerna. Emlékszik rá, ott a patakparton?... Nagyra nőtt, sűrű, nem hagyom meg magnak. Holnap odamegy, kipróbálhatja a kaszáját.-- Csak nem tévesztem össze a máséval — mondta István. — Früstöktájt a szolgát is maga után küldöm. Ha jól megy, két nap alatt le is vághatják. Kocsis István hajnali háromkor vállára vetette a kaszáját és elindult a munkába. Szeretett, tudott, meg bírt is kaszálni. Kevés ember vehette fel vele a verenyt. Hűvös volt a patak partján. Dús harmat csillogott a füvön, A lombok között ébredeztek a madarak. Hangos csiviteléssel köszöntötték a hajnalt. István fütyörészve nyújtotta a lépést. A föld végén lepakolt és munkához látott. Kaszája fáradhatatlanul, harsogva suhogott a lucernában. Nyomában apró tarló és széles rend-utca maradt. Közben-közben fent. Szépen, szabályosan, messzehangzón harangozott a kaszája. Deák Gábornétól átvette Jancsi, a fiatal, jól megtermett szolgalegény a tarisznyába pakolt reggelit, amit Kocsis Istvánnak kellett kivinnie a határba. Jancsi a tarisznyát a szekérlőcsre akasztotta, s felpattant az üllésdeszkára, kézbe fogta a gyeplőt. Derű és jókedv ült az arcán. — Aztán ne hagyd henyélni azt az embert, szorítsd meg! — mondta az asszony útravalóul. — Ne féltsen maga engem! — vigyorodott el a szolga. — Majd én megtanítom kesztyűbe dudálni a kaszást! A föld végén, a fék alatt megállt a lovakkal, lucernát nyalábolt elibük, aztán két tenyerével tölcsért fogott a szája elé, s kiabált. — Hé, papa, ballja, itt a früstöke! Jöjjön! Kocsis István rend alá bújtatta a kaszáját és reggelizéshez látott. Siltes sapkáját a feje búbjára tolta. — Jó nagy darabot levágott, papa — nézett végig a rendeken Jancsi. — Csak nem ma reggelre kaszálta le az egészet!? — Nyavalyát — mondta Kocsis István két falat közt nyugodtan, fáradt ember benyomását keltve. — Tegnap déltől csapdoskodok benne. Jő sűrű. Néhol hasig ér. Dűlt is, láthatod. Olyan vastag rendek gurulnak az ember után, mint a ló dereka. — Látom — mondta Jancsi fürgén, vidáman. Mosolygott magában: „Majd megszorítlak én, papa! Ha elődbe állok lemaradsz, mint a borravaló.“ — Egyen csak nyugodtan, majd én kaszálok addig egyedül. Meg kell kóstoltatnom a kaszámat a lucernával, nem igaz? Meg aztán az én kaszámnak kasza ám a neve! — Jól van, Jancsi, csak kóstoltasd! A legény kaszálni kezdett. Suhintott, bukott, suhintott, bukott, mint fürdőző a vízben. Kocsis István szakértő szemmel nézte őt a silt alól. Mosolygott: „Na, édesfiam, álljak csak a hátad mögé, dél felé a gatya is leesik rólad, ha nem akarod, hogy elvagdaljam a sarkaid!“ A derült égről hetedmagával tűzött a nap. Állt a forró levegő, szinte szorított, fojtogatott. Tíz óra tájban Jancsi levetette az ingét, merő latyak volt már rajta. Hátra-hátra tekintett nyársaló szemmel, de Kocsis István nem vett róla tudomást. Egyenletesen vágta, vágta a lucernát, mindig Jancsi sarkánál suhogott a kaszája. A legény mind gyakrabban megállt, hogy a fenés ürügyén némi pihenőhöz jusson. István rászólt. — Gyerünk, Jancsi fiam, gyerünk, vágjuk lassan, mert ha ácsorgunk, nem megyünk semmire!
