A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-01 / 8. szám

11 szervezőit, előadóit, de főleg a tanfolyam ve­zetőjét komoly problémák elé állították. Az említett karvezetői tanfolyam hallgatói és vezetője mindezeket a problémákat mérle­gelve javaslatot tettek egy pedagógusokból álló kórus megalakítására. A kórus keretében gondolták megvalósítani a karvezetői tanfo­lyamot. A kórusmozgalomnak elsősorban szak­emberekre, mégpedig jól képzett és lelkes szak­emberekre van szüksége. Szakmai vezetőkre, de énekesekre is. Tehát nemcsak karvezetőket, de énekkari tagokat ís kell nevelnünk. Után­pótlást. Itt pedig elsősorban az iskolai kóru­sokra kell építenünk. Kodály Zoltán egyik írá­sában megjegyzi (sajnos nem tudom szósze­­rint idézni, de a lénye valahogy így hangzott): ha 10—14 éves korban — amikor legfogéko­nyabb a gyermeki lélek — nem hatja át a gyermeket a muzsika, a közös éneklés öröme, az életben talán már sohasem találkozik vele. Nem tudom, pontosan számszerint hányán, de azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom, hogy a CSMTKÉ tagságának fele iskolai vagy felnőtt kórust vezet, sőt akadnak, akik mind­kettőt. A tanítói kórusban igazán nagy lehetőség van a karvezetők képzésére. Sajnos eddig nem foglalkoztunk elég komolyan ezzel a problé­mával. Jól átgondolt tanterv összeállítása vol­na a legfontosabb. Továbbá össze kellene ál­lítani a szükséges szakirodalom jegyzékét, út­mutatást adni a tanuláshoz, az eméleti önkép­zéshez. A gyakorlat elsajátításához pedig le­hetőség nyílik egyrészt a tanítói kórusban, másrészt a hazai kórusoknál. A CSMTKÉ alap­szabályában az énekkar célkitűzései között ta­láljuk a kórustagok szakmai képzését is. Ezt a célkitűzést is következetesebben kell tel­jesítenünk. Az elmondottakkal szorosan összefügg a kér­dés második fele, kórusmozgalmunk fellen­dítése. A tanítói kórust tulajdonképpen a ki­alakuló kórusmozgalom hozta létre, ős ezt is kell hogy szolgálja. Szolgálja úgy, hogy újabb és újabb karve­­zetőket ad a mozgalomnak, de úgy is, hogy példaképül szolgál a többi kórusnak. Új mű­vekkel ismerteti meg a karvezető kórustagokat, dalostalálkozókon vesz részt közösen a többi kórussal. Vidéki hangversenyein az ottani kó­russal közösen szerepel, biztatja, támogatja, lelkesíti a többi kórust. A CSMTKÉ aránylag még fiatal. Működésének hatását csak évek múlva fogjuk tudni lemér­ni. Sokat kell még javítani munkánkon, nagy összefogásra van szükség, hogy a jelenlegi elég lanyha kórusmozgalom olyan virágzás­nak induljon, mint az a két világháború között volt. Ez elsősorban rajtunk múlik. Ág Tibor Egy csípős, koratavaszi napon, 1933. már­cius 2-án harmadik osztályú temetés volt Budapesten, a rákoskeresztúri temető IV. számú ravatalozóterméből. Ismeretlen, min­denkitől elfelejtett öregasszony teteme nyu­godott az egyszerű, fekete koporsóban. Nem volt felette egyetlen szál virág sem. Az utol­só ünneplő ruhát is, melybe a halottat öltöz­tették, a Rókus-kórház szegénygondozónője kereste ki az elhunyt, hátrahagyott pár sze­gényes kacat/ábúl, hogy illendően pihenjen meg a mindenkit egyformán befogadó anya­földben. Nem jött el egy lélek sem a te­metésére; se hozzátartozó, se ismerős, aki elsirassa, hiába várt a szertartást végző pap, Progly Ferenc tisztelendő úr a beszerelés­sel. Végre is úgy kellett megkérni pár tén­fergő idegent, hogy legalább az imánál le­gyenek jelen. — Ki a halott? — kérdezték egykedvűen. Vállvonás volt a felelet: — Öreg asszony, költő, vagy mi volt az ura, azt mondják ... ... Így temették el Barlos Rózát, Vajda Jánosnak, a nagy magyar költőnek egykori hitvesét, akiről úgyszólván senki sem tudott semmit sem életében, sem halálában, s aki után nem maradt m.ás, mint egy ócska, fe­kete bőrretikül és valami kopott útikosár, benne földi vagyonként néhány ruhadarab. De a retikülben volt, ami a legdrágább volt egykori úrnőjének. Megsárgult fényképek és újságokból kivágott, ötven év előtt megje­lent versek, melyeket Vajda János írt „Ro­­zamundájához“, az imádott, kedves tündéris­tennőhöz, s amelyeket hányt-vetett életén át őrzött, egészen koporsója bezártáig őriz­te az égő szerelmi vallomásokat. Vajda Jánosról, Gina halhatatlan költőjéről köztudomású, hogy nem tartozott soha a könnyed, élvezhető, kedélyes emberek kö­zé. Ez a magas, nagyszakállú, komor férfi, nyűgösebb és tehetetlenebb volt a magán­életben, mint egy gyermek és így keserű melankóliájához, mely alaptermészete volt, még a mindig akadályokba ütköző kielégít­hetetlenség is hozzájárult. Emberkerülőnek, szófukarnak és magányosnak ismerték, leg­közvetlenebb környezetében, s ehhez még hozzájárult állandó anyagi gondja, melyről Ady Endre írta a felejthetetlen sorokat: „Sokáig várta szegény a halált, Pedig magyarul s nagyon szépen hívta, S vén haláláig hiányzott neki Dárius kincse, azaz száz forintja.. Pedig elismert, országszerte híres költő volt hamarosan Vajda János, a nemzet nem tagadta meg a babért Világos dalnokától, aki a „Virrasztók", hatalmas, gyászharang­­szava soraiért sok üldöztetésnek volt ki­téve a felsőbb hatalomtól, de ami csak emelte népszerűségét. Ö azonban sohasem tudta adminisztrálni magát, akárcsak kései utóda a magyar lírában, szegény Juhász Gyula, kivel talán legrokonabb hangja is. Ez az állandó anyagi gond és Ginával tör­tént szerencsétlen s halhatatlan szerelme érlelte aztán életét odáig, hogy ha rövid pár évre is, de Bartos Rozália mellett kötött ki életének hányódó hajója. Az 1880-ik évet írták ekkor, s Vajda János, a költő, öreg ember volt már. Öreg, beteges és nagyon-nagyon magá­nyos. Valahol, a romantikus budai Dunaparton, ahöl morózus sétáit járta, megismert egy lányt. Nem tudta, kicsoda, micsoda, de fia­tal volt, kacagó, édes arcú, elegáns és a költő árva, sötét életébe úgy bukott be, mint „Húsz év múltán" című versében a ke­lő nap sugara, mely megaranyozta a Mont Blanc hideg, homályos csúcsát. A leány kedves volt a költőhöz, vidám, sokat kaca­gó, s a vén dalnok hülő szíve egyszerre olthatatlan szerelemre gyulladt az új és Ginával ellentétben, nem elérhetetlen is­tennő iránt. Poéta fantáziája, örökifjú lel­ke, földöntúli vallomásokra ragadták, s szálltak is már az új versek az új ideál­hoz: „Ha majd akik bubájuknak Üdvözítő fényüktől írlak Rég elfeledi a léha had: Kinek elérhetetlen vagy, messze, Lelkében mint hajthatatlan eszme Emléked él és fönnmarad! ...“ A Rozamunda versekI Igen, fönnmaradtak, mint a Gina versek is, hogy azután az esz­tergomi Szentszék „Matrinionium non con­­summatum" döntésével törvényesen megsza­kadjon. Mert a földreszállott tiszta angyal­ról utólag kiderült, hogy teljesen az el­lenkezője annak az eszményképnek, amit a szegény öreg naív poéta tartott róla. Nagy és zavaros, sőt szennyes múlt állt a kacagó, megejtő fiatal lány mögött, s ha Vajda János végigment ifjú hitvesével Budapest utcáin, bizony nagyon sok gúnyos férfi­pillantás emlékezeti ama találkozóhelyekre, hol az „angyal" leánykorában túl gyakorta meg szokott fordulni... De maga a házasság sem sikerült./A vá­lóper tanúbizonyítékai szerint a házasfelek tulajdonképpen sohasem éltek igazi házas­sági életközösségben, amikor együtt laktak sem, talán a költő kései életkora miatt is, és mikor néha egy lakásban laktak, állandó volt köztük a civakodás. Így nem lehetett ezt az életet egyiküknek sem sokáig elviselni. 1888-ban aztán végle­gesen és törvényesen elváltak egymástól. S az öreg költő visszatért a régi, komor magányba, ahonnét a csalfa délibáb kicsalta egy zavart, furcsa, sokat ígérő tavaszi na­pon ... És Rozamunda? Ö is rátért újra útjára, melyre tüzes vére egykor elindította, s mely ettől fogva kis­sé hasonlított ama másik nagy magyar köl­tő, Madách asszonyának, a könnyűcsókú Fráter Erzsikének életútjára. Eltűnt az éj­szakában, mely mindkettőjüket megbabonáz­ta. Többé alig hallani róla, egészen a rá­koskeresztúri szomorú temetésig. Egyideig még támogatta is a költő elvált feleségét, sokszor találkoztak ts és állan­dóan leveleztek egymással. Idők múltával Bartos Róza szinte áhítatos szerelemmel for­dult volt férje emléke iránt és a halhatat­lan Ginát, Vajda János másik asszonyát, mikor az nyomorba került, erejétől tellően segítette, és temetésén zokogva mondta el a költő örökszép sorait a nagy halott fe­lelt ... Kevéssel halála előtt így írt édesanyjának egy fénykép hátlapján: „Meine Mutter, bitte dieses Bild in mei­nem! Sarg zu meiner Leiche zu geben. Vajda Rosa, Abbazia, 1920. 15. IV.“ De a kép sose került a koporsóba. Valahol elkallódott. PÁLL MIKLÚS

Next

/
Thumbnails
Contents