A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-22 / 7. szám
ORDÓDY KATALIN az auláknál A tolószékem megszokásból még mindig az ablaknál áll. Pedig a világ bezárult előttem, már nem látok ki a fűzfákkal szegett kanyargós útra A távolban a folyót sem látom Elvették tőlem az utcasarkot, ahol a pékbolt ajtaján egymásnak adták az emberek a kilincset, az utat. ahol napjában nyolcszor vánszorqott végig az autóbusz az állomás és a város között; a fűzfákat, amelyek már zöldéit ni kezdtek, mikor a hó még el sem takarodott és alkonyaikor szerelmespárok andalogtak alattuk. Elvették a folyót Is, amely fölött tavasszal sejtelmes ködök ültek, mintha titokzatos, izgalmas dolgok játszódtak volna le mögöttük. A vonatnak már csak a fütytyét és a zakatolását hallom. Nem látom többé a gyors kivilágított ablakait, mely akár az üstökös, sárga fénycsíkként száguld el az égbolt alján a töltés fölött. Elvették egész világomat. Amíg a kőművesek dolgoztak, örültem. Felhallatszott hozzám a beszédük, fütyörészésük. Sejtelmük sem volt, hogy a harmadik emelet nyitott ablakából valaki minden szavukat hallja. Egyszer az egyik elmesélte, hogy az éjszakát egy lánynyal töltötte. Napokig nem tudtam másra gondolni. A tévében gyakran látok szerelmes jeleneteket, de ez más volt. Igazi, megtörtént ölelkezés, nem olyan, amit az író és a rendező eljátszat a színésszel. Nekem sosem lesz olyan éjszakám, mint annak a lánynak volt. A munkások mindig közelebb kerültek hozzám, míg egy magasság^ ba értek az ablakommal. A hangjáról megismertem az éjszakai szerelmeskedöt. Vörösesszőke haja a homlokába lógott, az orra be volt lapítva kissé, mint a bokszolóké. Nem tudtam róla levenni a szemem. Aztán ő is észrevett, rámmosolygott és átkiabált. Visszain tegettem és az ablak elé húztam a csipkefüggönyt, nem akartam hogy meglássa nyomorúságomat, észrevegye, hogy tolószékben ülök. Egész nap a függöny mögül lestem rá. Másnap reggel, mikor apám meg anyám munkába mentek, szokott helyemre az ablak elé toltam magam. Képeslapot vettem a kezembe, és elhúztam a függönyt. Az én emberemet semerre sem láttam. Négyen-öten dolgoztak az épületen, a fal emelkedett és én megrettenve láttam, hogyan falazzák be fokozatosan egész világomat. A pékség már eltűnt, az országutat és a füzest sem láttam többé, csak a folyó távoli kanyarulatát és a töltést, amelyen nehézkesen gördült tova egy hosszú kocsisorból álló tehervonat Délfelé aztán megjött a betört orrú, de nem fogott munkához. Az építésvezetővel beszélgetett, cigarettával kínálta, rágyújtott maga is és szétvetett lábakkal fújta a füstöt. Ha nem szól át hozzám ö — határoztam el — majd én kiabálok át egy alkalmas pillanatban. Azon törtem a fejem, mit is mondhatnék, mikor hallottam, ahogy egy távolabb dolgozó munkás felé emelt hangon mondja: Majd este a szálláson találkozunk. A papírokat odaadom, mert holnaptól már a kísérleti telepen dolgozom. Rögtön megértettem, hogy utoljára látom. Kiszaladt az agyamból minden gondolat Néztem, amint indul lefelé a deszkák és állványok között, hogy elvesszen sze mem elől ő is, mint az út, a fák és a folyók. Éppen egyvonalban volt az ablakommal, mikor felnézett és észrevett. Üdvözlésképp kezét u sapkájához emelte. Visszaintettem neki. Mozdulatomtól az ablakpár kányon heverő képeslap szárnyakat kapott és a levegőben forogva szállni kezdett lefelé. — Na most mi lesz? — nevetett rám, és láttam, milyen szép fehér fogai vannak. — Nem tudom, — mondtam ijedten és tanácstalanul. — Én nem tudok érte menni. — Aztán hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan és könyörögve hozzátettem: — Székhez vagyok kötve, fái a lábam. Lenne olyan szives és felhozná? Egy pillanatig mintha mérlegelte volna, mit tegyen. — Na, jó — mondta aztán és ment tovább lefelé. — Harmadik emelet, szemben a lépcsővel, kilences ajtó — kiáltottam még utána. Gyorsan behúztam a függönyt és dobogó szívvel hajtottam szobámból az előszobába, az ajtóhoz. Most meglátja, hogy nyomorék vagyok — nyilallt belém. Hát aztán! Holnap már azt sem fogja tudni, hogy létezem. Lépteket hallottam, rövidre rá csöngetést. Mély lélegzetet vettem és ajtót nyitottam. Ott állt, arcán félszeg kis mosollyal és nyújtotta felém az újságot. — Jöjjön be hát kicsit — udvariaskodtám, igyekezve az elfogulatlanság látszatát kelteni. — Nézze meg, milyen csúnya falat emeltek az ablakom elé. Szaporán megfordultam és tolattam a szobába. Vonakodó léptekkel jött utánam. — Az ablakon keresztül éltem eddig. Néztem az embereket, kocsikat, fákat, az eget Most már csak a falat nézhetem. Szánakozva bólogatott és egyik lábáról a másikra állt. Az emberek nem tudnak szívből szánakozni nekik idegen ember sorsán. Éreztem, legszívesebben ó is magára hagyta volna már a nyomorékot. De még fülemben kísértett hetyke fülyörészése, a hangja színe, mikor arról az éjszakáról beszélt. Elszántam magam és egyenesen a szeme közé néztem. — Látja, így élek. 25 éves vagyok és még nem csókolt meg senki. Kérem, csókoljon meg. Ügy ahogy azon az éjszakán azt a szépmellű lányt csókolta a csónakban — mondtam kiszáradó torokkal. Ez nagyon váratlanul érte. Tágra nyílt szeméből a megrökönyödés nézett rám, aztán lassan két ujja közé vette az államat. Akkor már szelíden és melegen sugárzott a szeme. Ereztem az ajkát, a bőrét, a fogait, éreztem a csókot. Csukott szemhéjaim között áttört két könnycsepp. Akadozva tört utat arcomon le az államig. Egész testemben remegtem. Aztán hallottam, ahogy becsukódott mögötte az ajtó. A szemközti falat már bevakolták, fenn van a tető is. Csak az égből hagytak meg nekem egy keskeny kis sávot, éppen csak anynyit, amely mellett néha elálmodozhatok. — Aratásig kijavulok, megerősödök, bírom én a munkát, ne búsulj, István! — Nehéz lesz. — Azzal te ne törődj! Odakint villámlott, megdördült az ég. Szél kerekedett, később esnd kezdett. Szálkásan, nagyszeműn zúdult alá a zápor. Jó esöszaggal telt meg a levegő. Lacika állt meg a küszöbön csuromvizesen, csapzottan. — Hát te? — Hallottam, hogy hazajött, édesapa. Didergett a gyerek, vacogott a foga, de azért mosolygott, s bújt az apjához, aki törülközővel szárazra dörzsölte és bedugta anyja mellé az ágyba. A dunna alól csak a nagy, értelmes szeme villogott elő, mint két rög gyémánt. — Féltem a villámlástól, édesapa — suttogta apja felé. — Tudja, milyen komisz lúdja van, öregmamának? Csak tépné le rólam a nadrágot. Hanem adtam neki az ostorral — öregapa csinálta szíjból... Bakancsszíjból, sárgából. Pattogót is font elibe. Tudok ám pattintani, úgy szól, mint a puskalövés... — Elhallgatott, nagyot sóhajtott. — Nekem nem hozott semmit? Kocsis István szomorú mosollyal nézett a fiára, ami megtévesztette a gyereket. — Mogyorót akartam venni, de arra gondoltam, talán nem is szereted, mondom, minek dobjam ki érte hiába a pénzt. — Pedig sžeretem — anyátlanodott el a gyerek. — Édesanya is tudja, hogy szeretem. Igaz, édesanya? Margit fáradt mosollyal bizonyított, István meg közben előhúzta zsebéből a zacskó mogyorót. Lacika szemében öröm csillant, s bontotta, ropogtatta a mogyorót, fáradhatatlanul őrölt a kis malma. Nagyon boldognak érezte magát. Később Kocsis István kiült a félig kész hambitra a kisszékre. Szívta a cigarettát, belenézett az esőbe, hallgatta a súgását. Gondolatban a városban járt. Deák Gábornét látta maga előtt karcsún, magasan, égszínkék ruhájában... Szívet szorító bánat, keserűség szakadt rá. Kilátástalannak látta a jövőjét, értelmetlennek az életét. Hát arra született az ember, hogy bölcsőjétől a koporsójáig csak hányódjon, verődjön, mint szalmaszál a vízen? S az adósság! Nyakába vette, házat épített, hogy biztonsága legyen, most mégis itthagyja, mert itt kell hagynia. Más kezére bízza. Más bitorolja majd az udvarát, kertjét, más valaki ül a tornácán, ő meg közben beleöli az egész életét. Beleöli értelmetlenül, bután, s talán a halála óráján sem lesz olyan, mint amilyennek megálmodta. Mert úgy van az, hogy a szegény embert csak az álmai éltetik. Csalogatón félrevezetik, elkápráztatják, mint a mező felett játszó délibáb... Rozi jött meg fejére borított szoknyával. — Gyere, István, hozom vacsora ... éhes vagy látni én . Margit is jó lesz meleg leves... gyerek is itt? — Minek fáradtál, Rozi? —■ Ne járja száj, nem fáradta, gyere ... eszed leves, hús ... Miközben Istvánék ettek, Rozi beszélt, beszélt fáradhatatlanul, szidta Kálmánt, a sorsát, buta fejét, néha sírt, újra beszélt, százszor elmondta, mennyire fáj a szíve gyerek után. Aztán ölébe kapta Lacikát és ezret csókolt rajta. Fájdalmas gyönyörűséggel szorította magához, lehunyt szempillája alól folyt a könnye. Aztán elment, mint a vihar. Vitte a nyugtalan természete, percig sem tudott tétlenül ücsörögni, mindig talált valami munkát. Kocsis István újra a városban volt. Kezén szálltak a hordók, mint a labdák, olajozta a gépeket, fejtette, szállította a sört, jeget csinált fehéret, csillogót. .. Egyik délután összetalálkozott a városban Deák Gábornéval. Méregzöld ruha simult a testére, tollas kalap árnyékolta be szép arcát. — Megéri maga a pénzét, István — állította meg az asszony a járda szélére húzódva. — Miért? — Ogy elszaladt, mintha puskából lőtték volna ki. — Megszégyenített. — Én? — Maga hát! Ismét az a furcsa játékosság bújkált az asszony szemében, de most nem mosolygott. — Maga nézett engem cselédlánynak, letegezett. — Akkor is megszégyenített. — Nem akartam, elhiheti. Nekünk arató kell, jó munkás kell, ennyi az egész. Nem lehet azt itt megbeszélni — mondta az asszony. — Hol dolgozik? — A sörösöknél. — Mennyi az adóssága? — Sok. — Mennyi az a sok? — Nyolcezer. Az asszony gondolkozott egy kicsit. — Mondjon fel a sörösöknél még ma, és Jöjjön hozzánk! Holnap már jöhet is. — Nem megy az olyan könnyen. — Ügy csinálja, hogy könnyen menjen!... Nem bánja meg — mondta az asszony és elment. István hosszan nézett utána. Bement az egyik kocsmába és megivott két féldécit. Folytatjuk
