A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-22 / 7. szám
tOVICSEK BÉLA: 16. Kocsisné estefelé csúnyán összeveszett Kocsis Péterrel. Rázta az öklét, rondábban káromkodott, mint a férje, mégis ő zárta le a veszekedést végtelen szomorúsággal és csendességgel, ami nála szokatlan volt. — Várj csak, Péter, várj csak, megkeserüJöd te még ezt! Nem nyugszom én addig, amíg az udvaromat taposod! — Nem félek én attól. — Pedig félhetsz, Péter. — Hamarább kerülsz te a másvilágra, mint én. — Gondolod? ... Ne bízd el magad, az én eszemen még nem járt túl senki, te sem fogsz. Én húzom arcodra a szemfedőt, nyugodt lehetsz... — Az majd elválik, Irma, ki kell várni a végét. . Kocsis Péter hátrament, s az istállóajtóban leült a fejőszékre. Szélcsend és meleg volt. Lassan ereszkedett az alkonyat. Az akác már hullatta virágát, de még mindig tele volt a levegő erős, átható, mézes illatával. Háta mögött az állatok szuszogtak, feje felett a gerendára tapasztott fészekben a fecskék tereferéltek csendes békességben, megértésben. A fecske az isten madara, gondolta magában Kovács Péter, azért szeretik egymást. Hát minket mire teremtett a mindenható? Veszekedésre, gyűlölködésre, megvetésre? Valahol tücsök cirpelt... Kovács Péter csak ült a fejőszéken görnyedten, fáradtan. Nagyon megkeseredett, élni sem volt kedve ... Késő este ifjabbik Kocsis Péter állított be lógó orral. Kocsisné rögtön tudta, hogy miben sántikál: pénzért jött. — Nincs — fogadta a fiát fagyosan. — Mi nincs? — Pénzem. — Pedig nagy bajban vagyok, mama. Most, a legnagyobb dologidőben döglött meg a lovam, a kesely. A kislány is beteg. Már kétszer járt nála az orvos... Mért ver engem az isten, mama? — Ver az mindannyiunkat — mondta Kocsisné valamivel szelídebben. Köténye sarkát a szeméhez emelte. — Nekem tán nincs bajom? Azt hiszed, nekem jó?... Ti csak kiszipolyoztok. Legtöbb becsület az orosz asszonyban van. Múltkor, mikor kificamodott a bokám, Rozi mosott, főzött, takarított meg végződött a ház körül. És nem panaszkodott, pedig az ő sorsa a legkegyetlenebb, átkoztam, szidtam, mikor Kálmán idehozta. Talán azért is ver az isten... Most segítsek? ... Bérezi Mari felém se nézett, de most „segítsen, mama, bajban vagyok .. .“ — Segítsen rajtunk, mama — mondta Péter még egyszer, s olyan keserves arcot vágott, mintha borotva éle feszülne a nyakára. — Oj után megadom, isten látja a lelkemet, megadom. — Nekem ugyan hiába könyörögsz, ha egyszer nincs, miből adjak? Eddig az összes összekuporgatott pénzem te hordtad el a háztól. Most anélkül mész el, már mehetsz is. — Bolondnak néz? Engem maga ne nézzen bolondnak, mert nem vagyok az! — mondta Péter nagyon dühösen, s bevágta maga után az ajtót. A huzat majd letépte a cifra függönyöket az ablakról. Kovács János a bontott ágy szélén ült, lógatta a lábát egykedvűen. Eddig nem szól, csak a pipáját szívta rendületlenül. — Na, látja, Irma, ilyenek a maga gyerekei. Csak egyszer nem kapott, amit akart, s repesztené az ajtaját kétfelé. Csak hallaná, biztosan átkozza hazáig. — Minden anya bolond, aki egyet is a világra hoz. Hálátlan kutyákl Keresztbe szalmát nem érdemes értük tenni... Hej, ha még egyszer újra kezdhetném! ... Azzal a vén disznóval is mennyi bajom van. Hovatovább mind jobban kinyílik a csipája. Rettegni kell tőle az embernek. De nem is nyugszom én addig, míg valamit ki nem fundálok. Én ezt nem bírom így sokáig, nem én, János! Mikor Kocsis István belépett az udvarba rögtön észrevette Rozit, aki az ólak körül piszmogott. Rossz sejtése támadt. — Mit csinálsz te itt? — Etetek, végződök, nem látsz? — Azt látom, hogyne látnám. Hát a Margit? — Bent fekszik. Járt Bihariné ... sok vére folyt, beteg ... Istvánnal elveszett a világ. Szinte megszédült elkeseredett haragjában. A házat tudta volna összedönteni kínjában. Nem is mert azonnal bemenni Margithoz. Félt, hogy nagyon rosszat tesz vagy mond, amit később esetleg megbánna. — Hát a gyerek? — Fönt van öregek ... mama vitte el... átkozta Margitot, pusztuljon világról, ihondta, mérges volt, reszketett harag ... — Te meg csak úgy eljársz végződni, Rozi. — Látod... Hozok neki leves, finom nyúlhús . .. Szerencse, hogy eszik asszonyod... már javul... délután kelt fel, járt, de szédült el itt udvar ... én húzom be ágyba . . könnyűcske, bírtam Hát a Kálmán? Rozi felkapta a fejét, aztán csak legyintett lemondóan. — Van ő nagy marha . . . István bement a házba. Szó nélkül az ágy szélére ült, megfogta Margit kezét. Nézte a halovány arcát, ami igen megvékonyodott. Látta, amint szeméből kicsordul a könny, és vékony erecskében végigszalad az orra melletti kis vályúban, s a szája szegletében tavacskát alkot. Megsajnálta. Úgy jött be, hogy kiabálva rátámad, talán meg is üti, most meg csak ül az ágya szélén, fogja a kezét, nézi a sápadtságát, a párnán szétomló fekete haját, és fájdalom hasogatja a mellét. — Mért tetted, Margit — mondta csendesen. — Mért akarsz mindenáron itthagyni engem .. meg a gyereket... Margit nem szólt, csak szipogott. — Ahol egy eszik, kettő is jóllakhat. — Nem akarok több gyereket, István, nem akarok — mondta Margit fakó hangon. — Koldusból egy is elég .. . — És ha te válsz koluussá, nyomorékká, akkor jobb lesz? — Nem lesz nekem semmi bajom — mondta Margit. — Többet kibírok én, mint a lő. .. — Istvánra fordította a szemét. — Te csak ne beszélj! Mindez miattad van. Más ember tud vigyázni a feleségére, csak te nem tudsz. Mért nem vigyázol rám? Mért kell nekem örökké a Biharúiéhoz járni?... Szerencsétlen vagyok, az is voltam mindig. Anyám házát otthagytam, mert pokol volt az életem, de úgy látom melletted sem jobb. Egyik pokolból a másikba menekültem, jól megcsináltam magamnak. — Újra sírni kezdett. — Ne sírj, és ne elégedetlenkedj, Margit, megver az isten — mondta István. — Van már házunk, szép gyerekünk, földünk is lesz. . . — Nem lesz azon isten áldása. Jusson eszedbe, István, hogy az úgy szerzett birtokon soha nincs isten áldása! István fogta Margit kezét, s csak mondta a magáét. — A gyümölcsfák is szépen fejlődnek ... A kiskertbe hozok vadrózsatőt, beszemezem, te ültetsz virágot, szagos lesz az udvarunk... A kamrából istállót csinálunk, teheneket fejsz, jut tej nekünk is, meg a csarnokba is hordhatsz... Nagy hízókat ölünk, baromfink annyi lesz, mint a felleg .. Nem lesz nekünk semmi bajunk, meglátod .. Rágyújtott. Hirtelen sötétedni kezdett. — Csak azt nem tudom, hogy most mi lesz velünk — mondta István nagyot sóhajtva. — Ki szedi utánam a markot? — Mért? — Beszegődtem aratónak — lódította. — Jó gazda, szép keresetre yan nála kilátás. — Ott a városban? — Ott... Más munkára is van kilátás. Te meg beteg vagy, látod. Most aztán mit csinálunk? Margit szeme felcsillant. Nagy József rajza
