A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-22 / 7. szám

ség, hogy a bolsevik pért Központi Vezetőségének plénuma 1922 októberében, a szovjetek l. Szövetségi Kongresszusa 1922 decemberében és a párt XII. kongresszusa 1923 áprilisában helyes határozatokat hozzon, mert voltak, akik továbbra is a nagyorosz hegemonikus politika megvalósítására törekedlek.

Más oldalról viszont a pártnak nagy gondot okoztak azok a nézetek is, amelyek történelmi meghatározottságát és az osztályszempontot mellőzve taglalták a nemzeti kérdést. Lenin mint a szocialista forradalom teoretikusa és stratégája a nemzeti kérdéssel, mint alapvető kérdéssel, a nemzeti kisebbségek kérdésével viszont, mint a nemzeti kérdés részkérdésével .foglalkozott. Itt most csak vázlatos áttekintését nyújthatjuk mindannak, amit a nemzeti kérdéssel kapcsolatban mondott. A nemzeti államok eszményítésével kapcsolatban mondta: „A nacionalizmus megszilárdítása bizonyos »igazságosan« elhatárolt körben, a nacionalizmus »konstituálása«, az összes nemzetek szilárd és tartós elhatárolása egy külíjn állami intézmény segítségével — ez a kulturális nemzeti autonómia eszmei alapja és tartalma. Ez a gondolat velejében burzsoá és velejében hazug.“ Lenin egyik jellegzetes megállapítása még 1913-ból származik: „A demokratikus centralizmus nem zárja ki a helyi önkormányzatot, azoknak a területeknek az autonómiáját, ahol sajátosak a gazdasági feltételek és az életkörülmények, ahol sajátos a lakosság nemzeti összetétele stb., sőt feltétlenül megköveteli egyiket is, másikat is.“ Az áprilisi tézisek

14. pontjában hangsúlyozza: „Minél demokratikusabb lesz az oroszországi köztársaság, minél sikeresebben építi szervezetét a munkás- és parasztküldöttek szovjetjeinek köztársaságává, annál hatalmasabb lesz minden nemzet dolgozó tömegeiben az ilyen köztársasághoz való önkéntes vonzódás ereje. A különválás teljes szabadsága, a legszélesebb körű helyi (és nemzeti) önkormányzat, a nemzeti kisebbségek jogainak részletesen kidolgozott biztosítékai ez a forradalmi proletariátus programja.“ Ebben a szellemben született a bolsevik párt VII. kongresszusának határozata, amely a kisebbségek tekintetében hangsúlyozza: „A párt széleskörű területi önkormányzatot követel, követeli a felülről való ellenó'rzés teljes megszüntetését, a kötelező államnyelv eltörlését és követeli, hogy az önkormányzattal bíró és autonóm terület határait maga a helyi lakosság állapítsa meg figyelembe véve a gazdasági viszonyokat, az életfeltételekkel, a lakosság nemzeti

Lenint a szovjet nép szeretete és megbecsülése vette körül

összetételét stb.... A párt követeli, hogy az alkotmányba Iktassanak be egy alaptörvényt, amely érvénytelennek nyilvánít mindenféle olyan kiváltságot, amelyben csak a nemzeteknek van része, és megszünteti a nemzeti kisebbség jogainak bármi néven nevezendő csorbítását.“

Lenin a nemzeti kisebbségek kérdését mindig történelmileg, konkrétan veti fel, akárcsak a nemzeti kérdést is, és harcol az absztrakt kiagyalások ellen, a tényleges politikai ellentmondások misztifikációja ellen. A kérdés ilyen konkrét felvetésének egyik példája az asszimiláció problémája. New York állam lakosságának különféle nemzeti eredetét szemlélve mondja: „Olyan malomhoz hasonlít, amely felőrli a nemzeti különbségeket, és az, ami nagy, nemzetközi méretekben megy végbe New Yorkban, végbemegy minden nagyvárosban és gyári településen is.“ Ezt az aszszimilációs folyamatot természetesnek tartja, ugyanakkor azonban határozottan síkraszáll azért, hogy „szigorúan szabályozni kell a nemzeti nyelv használatát... Nem kétséges, hogy a vasúti szolgálat egységének orvén, a pénzügyi egység örvőn stb. nálunk, jelenlegi (1922 december) apparátusunk mellett, temérdek hamisítatlan orosz jellegű visszaélést fognak majd elkövetni. A visszaélések ellen igen nagy leleményességgel kell harcolnunk ... Részletes törvénykönyvre van szükség, amelyet valamennyire csakis maguk az egyes köztársaságokban élő nemzetiségek dolgozhatnak ki.“ Ugyanazt .az álláspontot képviseli Lenin s ugyanilyen elszántan az iskolák tekintetében, amikor (1919. március 19-én a pártprogramhoz mondott előadói beszéd zárszavában) ezt mondja: „Vannak nálunk, például a közoktatásügyi népbiztosságban vagy azon kívül olyan kommunisták, akik azt mondják: egységes iskola, ezért ne merjetek az orosz nyelven kívül más nyelven tanítani! Az én véleményem szerint az ilyen kommunista — nagyorosz soviniszta. Közöttünk is sokakban benne él ez a nagyorosz sovinizmus, harcolni kell ellene.“

Másik megnyilvánulása annak, hogy Lenin történelmileg konkrétan foglalkozott a nemzeti és a kisebbségi kérdéssel, az, hogy szüntelenül hangsúlyozta a különbséget az egykori uralkodó nemzet (az október utáni időszakról van szó) és a régebben leigázott nemzetek nacionalizmusa között. „A nemzeti kérdést tárgyaló munkámban már megírtam — írja 1922 decemberében a párt XII. kongresszusához intézett üzenetében —, hogy a nacionalizmus kérdésének általánosságban való felvetése fabatkát sem ér. Különbséget kell tenni az elnyomó nemzet nacionalizmusa és az elnyomott nemzet nacionalizmusa között... A második fajta nacionalizmussal szemben mi, egy nagy nemzet fiai, a történelmi gyakorlat során csaknem mindig vétkeztünk, vétkesek vagyunk végtelen sok erőszak elkövetésében, sőt mi több, úgy követünk el végtelen sok erőszakot és sértést, hogy magunk sem vesszük észre . ..“ Fellépéseiben, álláspontjainak megfogalmazásában kíméletlenül leleplezi a nagyállami nacionalizmust, azokat a jelenségeket, amelyekkel kapcsolatban így beszél: „Kapard meg egyik-másik

kommunistát, s előtűnik a nagyorosz soviniszta.“ Egyúttal azonban rámutat arra, hogy elnéző, óvatos és türelmes viszonyra van szükség az egykor jogegyenlőtlen nemzetek nemzeti előítéleteivel szemben, amelyeket nem lehet sem

Lenin a dolgozószobájában

gyorsan, sem adminisztratív intézkedésekkel leküzdeni, hanem kitartó gyakorlatra van szükség, hogy létrejöjjön a bizalom. Ilyen platformból kiindulva Lenin 1922- ben hangsúlyozza: „ ... mert a proletár osztályszolidaritás fejlődésének és megszilárdulásának nincs nagyobb kerékkötője a nemzeti igazságtalanságnál, és semmi lránt sem olyan érzékenyek a »sértődött« nemzetiségek, mint az egyenlőség iránt és az iránt, ha proletár elvtársaik megsértik ezt az egyenlőséget, mégha csak hanyagságból, mégha csak tréfából is. Ezért adott esetben inkább túlozzuk el a nemzeti kisebbségek iránti engedékenységet, semmint megfordítva.“

Lenin azonban ettől is tovább lép. Utolsó jelentős állásfoglalásában elveti a liberális polgár szemében addig legfőbb normát, amely a jogegyenlőség elvéből és a diszkriminálás tilalma elvéből áll. Lenin 1920-ban a Komintern II. kongresszusára készített tézisekben az egyenlőség burzsoá liberális elvéről a nemzetek egymás közti viszonyában így ír: „A polgári demokráciára, lényegénél fogva, jellemző, hogy az egyenlőség kérdését, tehát a nemzeti egyenlőség kérdését is, elvontan vagy formailag általánosságban teszi fel. A polgári demokrácia az emberi egyenlőség leple alatt a tulajdonos és a proletár, a kizsákmányoló és a kizsákmányolt közötti formai vagy jogi egyenlőséget hirdeti, amivel a legnagyobb mértékben becsapja az elnyomott osztályokat.“ Ezzel áz elvvel szembeszegül az új rend elve, amelyet Lenin 1922 végén így jelölt meg: „Ezért az elnyomó vagy úgynevezett »nagy« nemzet... internacionalizmusának nemcsak abban kell állnia, hogy tiszteletben tartja a nemzetek formai egyenlőségét, hanem olyan egyenlőtlenségben is, amely az elnyomó nemzet, a nagy nemzet részéről ellensúlyozná az éleiben ténylegesen kialakuló egyenlőtlenséget. Aki ezt nem értette meg, az nem jutott el a nemzeti kérdés igazi proletár felfogásához, az lényegében megrekedt a kispolgári állásponton, és ezért minduntalan bele kell csúsznia a burzsoá felfogásba.“

Ezek az álláspontok jutottak kifejezésre az új állam legfelsőbb hatalmi szerveinek minden határozatában és gyakorlati tevékenységében. A sok idézet Lenin felfogása lényegének demonstrálását szolgálta, annak a ténynek a bizonyítását, hogy Lenin az egész emberiség ügyét szolgálva teljesen mentes volt mindenfajta nagyorosz nacionalizmustól. Egyetlen nemzet sem juthat előnyökhöz a másik rovására, senkinek sem támadhat előnye vagy hátránya abból, hogy ehhez, vagy ahhoz a nemzethez tartozik — ez tanításának lényege.

Lenin az orosz proletariátus hatalmas harci tapasztalatait arra használta, hogy segítse a nemzetközi munkásmozgalmat. 1918 második felében több országban — köztük Németországban, Ausztriában, Finnországban, Magyarországon, Lengyelországban — megalakult a kommunista párt. Szükségessé vált a tapasztalatok állandó cseréje, a harc nemzetközi koordinálása, összehangolása. Ennek érdekében 1919-ben Lenin felhívással fordult Európa, Amerika és az egész világ proletariátusához, hogy hozzák létre a III. Internacionálét. A munkásmozgalom nemzetközi szerve még ebben az évben meg Is alakult. Lenin egészen a haláláig igen intenzíven részt vett a Komintern munkájában.

A történelem során nem egy olyan politikai tanítás volt, amely próbálta megmagyarázni a társadalmi jelenségeket, amely tervet készített a jövőre vonatkozólag, de azok sorra megbuktak. Egyedül a marxizmus—leninizmust igazolta a való élet, szerzett elismerést a világ minden országában, mert tökéletesen kifejezi a társadalom törvényszerű fejlődését, a proletariátus legsajátabb érdekeit.

Csak kevés embert fogadott a történelem során úgy a szívébe az emberiség, mint Lenint. Tanító, vezér, kristálytiszta erkölcsű ember, végtelen energiájú forradalmár, a szociális emberiesség megtestesít tője — így él a világ dolgozóinak tudatában és így fog élni a jövőben is.