A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-22 / 7. szám

Akkor este zsúfolt volt a barátom lakása. Muhammad búcsúzott a barátaitól, s ez még diáklakáson sem megy egy kis vendégség nélkül. Amikor megérkeztünk, már nem volt hova leülni. Mint mindig, ha európai kerül arabok közé, a politikára s elsősorban a közel-keleti kérdésre terelődik a beszélgetés. Muhammad vendégei között két palesztlnai Is volt, mindkettő értelmiségi s ugyanakkor a palosztlnai felszabadító mozgalom tagjai. Az első kérdés Igen érdekes volt:

Van rá kilátás, hogy győzünk?

terítette a nagy Góliátot. A régi és az új bevándorlók őszinte lelkesedése közepette Így aztán teljesen elveszett Izraelen belül azoknak a hangja, akik azt mondták: „Nemi" A hat júniusi nap tragikus hibáiból levont tanulságok csaknem egy csapásra kezdték megváltoztatni a 9U millió arab háborús elképzeléseit, melyek gyakran igen közel álltak az első kalifák katonai akcióiról alkotott elképzelésekhez. Ezek az elképzelések igazi veszéllyé változtak, amely ellen ma már Izrael görcsösen vó-Azt, hogy a kérdésre nem lehet egyetlen szóval válaszolni, bizonyítja a tény is, hogy a búcsúestből hosszú politikai vita lett, ami csak későn éjfél után ért végett. Lehetetlen lenne csak megpróbálkozni is azzal, hogy az ember legalább részben visszaadja ezt a vitát. Tónusát mindenesetre megszabta és egyben jellemezte is a fiatal palesztlnai partizán első kérdése. Végérvényesen eltűntek ugyanis azok a nagyhangú kijelentések és felfújt frázisok, amelyek a palesztlnai felszabadító szervezetek vezetőinek 1967 előtti beszédeit jellemezték. Ehelyett olyan emberek vannak ma itt, akik egész pontosan tudják, hogy mit akarnak, akik — nem úgy, mint azelőtt — teljes realitásában tudják megítélni a helyzetet. Emberek, akik jelentős politikai áttekintéssel, legtöbben katonai alapkiképzéssel és sebekkel is rendelkeznek, melyek nem hegednek: elvesztették hazájukat, vagyonukat, családtagjaikat, barátaikat.

1967-ben, amikor Izrael már harmad Ízben lépte át fegyverrel a kézben szomszédainak határait, lakossága jó részének s a kormánynak is úgy tűnt, hogy közel jutottak területi követeléseik kielégítéséhez, melyeket titokban vagy nyilvánosan nemegyszer megfogalmaztak 1919 óta a cionista mozgalom vezetői. Ezen felül blokád alá vette a Szuezl-csatornát, Egyiptomnak, legerősebb szomszédjának harmadik legnagyobb jövedelmi forrását, gazdaságilag megbénította Jordániát és zavart keltett az arab világban. Izraelnek emellett ott állt a háta mögött a világ zsidóságának tőkéje, nyílt erkölcsi és anyagi támogatást kapott az Egyesült Álamoktól s kezdetben Franciaországtól és más államoktól is, azonkívül az NSZK is felpumpálta „jóvátétel“ címén. Tehát nemcsak saját „érdeme", hogy megrészegedett az elképzeléstől, hogy a kis Dávid left partizánok ina már nemcsak páurélükflilel, de rakétafegyverekkel is fei vannak szerelve.

Harcosok pihenője bevetés előtt. Egy-egy harci egységnek nincs több, mint IS tagja. Fegyvereik a Palesztinái tel szabadító mozgalmakat támogató különböző országokból származnak.

u {( M Mai

dekezik, mindenféle elrettentő akciókkal. Az Egyesült Államok maga sem tudta legyőzni a partizánokat Vietnamban, s így „tapasztalatai" nem sokat érnek Izrael számára sem. Az Egyesült Arab’ Köztársaság kiheverte a hatnapos háborúban elszenvedett veszteségeket, sokkal jobb fegyverzettel és nagyobb katonai potenciállal rendelkezik, mint 1967-ben, ezen felül átszervezett hadserege egészen más vezetés alatt áll, mint évekkel ezelőtt. Jordánia, mely valamikor hajlamos volt a kompromisszumokra, közel állt az Egyesült Államokhoz és Nagy-Brltannlához s állandó feszültségben élt Egyiptommal, Szíriával és Irakkal, ma az Izraellel szembeni ellenállás bástyája, a keleti arcvonal arab hadseregeinek és a partizánoknak bázisa. Az el nem kötelezett és többségében keresztény arab lakosságú Libanon a bejrúti polgári repülőtér elleni kalóztámadás és a partizánokkal kötött megállapodás után olyan szigetté tette Izraelt, amellyel nemcsak, hogy nem rokonszenvez, de egyetlen szomszédja sem élhet békében. Az Iraki, a szudáni, de különösen a líbiai forradalmi változások közelebb hozták ezeket a népeket az arabok közös sorsához, különösen az Izraeli expanzió elleni védekezésben.

De a legnagyobb veszélyt Izrael számára maguk a palesztlnalak jelentik, akik a hatnapos háborúban elvesztették egész hazájukat. Szabotázsakciókkal, de elszigetelt támadásokkal és tüntetésekkel hallatnak magukról az Izrael belső

területein élő s eddig Jelentéktelen arabok, akik két évtizeden át vegetáltak ebben az államban, statáriálís állapothoz Igen közel álló viszonyok között. Az Izrael határai közelében ideiglenesen letelepült másfél millió menekült és kiűzött arab nem hisz többé az ENSZ ígéreteinek, nem akar örökké könyöradományokból élni, hanem jól felfegyverzett reguláris, katonai egységekben kezd szervezkedni, készen arra, hogy víszszahódltsa hazáját. További százezrek csatlakoztak hozzájuk, akiket már kétszer űztek ki a zsidók otthonaikból s akik kétszer vesztették el mindenüket — ezek hajlandók minden áldozatot vállalni. Elvesztették családjukat, kétszer minden vagyonukat, kétszer lettek táborlakók — kifosztva, koldusán. Nincs már mit veszteniök,

Izrael nem érte be Palesztina

1948-as amúgy Is igazságtalan felosztásával, noha olyan területek birtokába jutott, ahol mindössze fél százalék volt a zsidó lakosság számaránya. Minden bizonykodás ellenére', hogy a zsidó kisebbség elégedett a felosztással, azonnal háborút indított és Jelentős arab területeket hódított meg, nagyjából az 1967-es hatnapos háború előtti határok keretében. A szuezi válság idején, 1956-ban Izrael ismét az Egyiptomot megtámadó Imperialista hatalmakhoz csatlakozott és néhány hónapig megszállva tartotta a Slnaí-félsziget egy részét. 1967-ben megszállta az egész Sinal-félszigetet, Jordániának a Jordán folyótól nyugatra elterülő területeit és Szíria délnyugati ki-