A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-15 / 6. szám
Kocsis István elgondolkodva szívta a cigarettát. Meregoue Uuak Gábort, a szemébe nézett. — Nézze, gazduram, én nem akarok dicsekedni az erőmmel meg a munkabírásommal, szokás-mondás: a cigány Is. a, magé lovát dicséri, de én tudom, hogy elégedett lesz velem. — Rendben van, legyen úgy, ahogy mondja: tizedikért — mondta a gazda és bekiáltott a konyhába. — Erzsil Hallod! Hozzad már kifele azt a bort, megísszuk az áldomást! Kis idő múlva Deákné égszínkék, könnyű nyári ruhában jött kifele. Kezében két pohár meg az üveg bor. — Tessék, gazduram, itt a bor! — mondta, s töltött. A szeme sem rebbent meg Talán a keze remegett kissé. Deák Gábor majd lenyelte a szája sarkában lógó cigarettát. Bambán nézett fel a feleségére.-4-' Mi ütött beléd, Erzsi!?... Látott már ilyet, István, az embert a saját felesége is legazduramozzal? Nem bomolj, hallod! Az asszony István fancsali képét látva elnevette magát. Ezt a fonák helyzetet nem adta volna a világ minden kincséért. Kocsis István nyeldesett, arcába szaladt a vér. Nagyon elröstellte magát. Gyűlölet és harag kezdett benne szétgyűrűzni, tgy még nem állították a falhoz egyhamar. Annál is inkább bántotta a dolog, mivel asszony tette lóvá. Ö meg a bolond fejével nagy őszintén beszélt neki ■ magáról, a szegénységéről, szorult helyzetéről, ígért neki fűt-fát... Legszívesebben felállt volna, hogy faképnél hagyja mindkettőjüket.-4 Megegyeztetek? — kérdezte az asszony Deáktól.-Ťr Meg. — Azt Is megmondtad, hogy a hordásért másfél mázsa, a cséplésért meg egy mázsa búza jár?-r- Arról még nem beszéltünk.-4 Hát akkor most már azt is tudja. Megfelel a számításának, István? — fordult kérdésével Kocsis Istvánhoz az asszony. Diadalittasan ragyogott a szeme, mint a győzteseké. István agyát lassú harag öntötte el. — Megfelel, István? — Hát.. . azt hiszem ... körülbelül... — A többi feltételről sem beszéltél? — kérdezte az asszony Deák Gábortól, aki úgy nézett a feleségére, mintha egyetlen szavát sem értené. — Nem .. Milyen feltételről? Most már az asszony csak Kocsis Istvánhoz beszélt. Magabiztos fölényével kiálhatatlanná, ellenszenvessé vált. Tudta, hogy ő a helyzet ura, és azt igyekezett is kihasználni, s tudtára adni a két férfinak. Szinte perzselt a szép szeme. — Az aratással egyidejűleg leköti ám magát egész évre. Télen fairtás az erdőn, favágás itthon, takarmánybekészítés, szecskázás, tavasszal szőlőmunka, kaszálás, takarmánybetakarítás, négy hold cukorrépa egész évi munkája, aztán az aratás, utána tarlóhere kaszálás, szüret, szőlőfedés . Az pénzben annyi, annyi... — számolt magában — olyan hét-nyolcezer korona évente, meg tizennégy-tizenöt mázsa gabona ... Vállalja, István? A gazda közbeszólt. — A szolgát meg a füstre akasztjuk, Erzsi? — Te most hallgass, nem hozzád beszélek! — torkolta le Deákot az asszony, s várta Istvántól a választ. István felállt lassan, szinte elszürkült az arca. — Nem ... nem vállalom ... Isten áldja magukat! — mondta csendesen és elindult a vaskapu felé. A kutya felpattant a helyéről és melléje szegődött, ugrált rá, mintha útját akarná állni. István megsimogatte a fejét. Deák Gáborné úgy állt a tornácon, mint egy szobor. Meglepetésében tehetetlenné vált. Szólni is már csak akkor tudott, mikor Kocsis István a vaskapu kilincsére tette a kezét. — István! . .. jöjjön vissza, István! — Elment — mondta Deák Gábor. Aztán fölfortyant. — A tetves! ... Mit képzel ez a koszos!?... Egyszerűen telipakolja a bendőjét és elmegy ... Te meg ígérsz neki fűt-fát, hogy a nyavalya jönne rád ... — Hirtelen rossz sejtése támad. — Te, te, Erzsi, a derekad töröm le! Mit akarsz te ettől az embertől? — Nyomorult! — mondta az asszony megbántottan, sírásra görbülő szájjal. Toporzékolni szeretett volna tehetetlenségében. — Hallottad, mit kérdeztem!? — Mit akarhatnék? Semmit... Fogd.be a szád! LOVICSEK BÉLA: 15. — Mert fognám!? — ... és ereggy utána!-- Mit, hogy én, én menjek utána, hogy én könyörögjek, alázkodjak meg egy, egy tetves előtt!? € - • — Nem tetves az Nagyon összevesztek. Felsorolták egymás hibáit, az együtt töltött nyolc év minden keservét. L " V — Szóval boldogtalan vagy mellettem? — kérdezte Deák Gábor visszafojtott haraggal. — Igenis az vagyok, tudd meg, hogy az vagyok! — mondta az aszszony szenvedélytől fűtötten. — „Ettől az embertől többet kaptam két óra alatt, mint tőled a nyolc év alatt!“ -- Ezt már nem mondta ki hangosan, csak magában gondolta. — Eddig ezt sohasem mondtad, Erzsi — vörösödön el Deák Gábor, s mintha fájdalom szele suhintotta ýolna arcul. — Hát tehetek én arról, hogy nincs gyerekünk, tehetek? Az asszony nem szólt semmit. Sírni kezdett. Később Deák is lecsillapodott. Fakón, megsemmisülten ült a széken. — Ne haragudj, Erzsi, nem akartalak megbántani — mondta csendesen. Felállt és elindult az istálló felé. A kutya idegen macska után iramodott. . . Kocsis István a vaságyon hevert, cigarettázott. Keserű harag fészkelődön benne Elhamarkodta a dolgot. Hét-nyolcezer korona éventel . " .' .. Egy év alatt kifizethetné az adósságot, a másik éven beruházkodhatnának, valami jutna a házra is, ha mást nem, hát bepadlásoltalná az első szobát. A harmadik éven... • Mindenképpen rosszat tett. A konok,' makacs fejének köszönheti. Megtanulhatta már, hogy a szegény ember ne sértődjék meg, a szegény ember nyelje le a mérgét, a szegény ember fogja be a száját,hogy a szegény ember dögöljön, bele a nyomorúságába! -Alkonyodon. Az üvegajtón túl, az előszobából hangokat hallott. Az úrék mentek valahová. Nyilván szórakozni vagy vendégségbe. Ők megtehetik. Akinek tele a zsebe pénzzel, mindent megtehet. Pénzért minden megvásárolható, még a szerelem is. — Szerelem? Anyjára gondolt, apjára, Kovács Jánosra, meg a birtokra. Lesz majd hat hold földje. » - \ . • ; Hat hold föld! ...... i ; Csak egyszer megvethesse rajta a lábát, csak egyetlenegyszer! Az úristen sem veszi el tőle többéi Gondolatban szántogatott, vetegetett, aratgatott a saját földjén. Mész - szire virító, pipacsszegélyes dülőutat látott maga előtt, kékeslilába játszó lucernatáblát, még á kasza sikoltását is hallani vélte. És látta Margitot, amint szedi utána a markot, a fiát, ahogy pattog nyomukban a tarlón, mint a szöcske. S újra az apja képé derengett lel előtte komoran, sötéten. Valóban olyan nagyon nagyot vétett az anyja!? S látta a fényképező, harmonikázó bátyját, a Kálmánt, akinek mindig büdös volt a munka. S mintha, csak a mennyezetről nézne le rá az orosz asszony szőkén, bánatosan, jobb híján Rozinak keresztelték el a rokonok. Tűz annak a keze, emberfeletti az akarata. Jól járt vele a Kálmán, más asszony mellett éhen halna. A lába nyomát is elseperhetné. Van is eszében! Péter öccse is ott termett előtte a Bárczi Marival meg a kicsi Jolival. Milyen nagyra nőtt! Hiába, a lányok a pad alatt is megnőnek. Szép, kapós lány lesz belőle, biztosan az. A Péter tőrvénybíró, jógazda lett. Sajátjába fekszik, sajátjába kel... Hiába, szerencsés csillag alatt született a kölyök. A háborút is megúszta, mindent megúszott, aztán meg belecseppent, hozzájutott a birtokhoz, mint szamár a füléhez. Szerencsés csillag alatt született... Zsuzsa dudorászott az előszobában. Később bekukkantott az ajtón, szélesre húzódott a szája. — Hát maga itt van, István? Azt hittem, hazament.., Éhes ugye? Rögtön hozom a vacsoráját. Kis idő múlva hozta is. Az ágy szélére ült. Látva István komor arcát, összecsapta a tenyerét. — Magának meg mi baja van, mi bántja? — Semmi. — Talán nem jutott kenderföld? — mondta Zsuzsa, s nagyot nevetett a bemondásán. — Látom én, hogy valami bántja. — Megfogtam az isten lábát, Zsuzsa, s a marha fejemmel elengedtem. — Egyetlen egyet se búsuljon amiatt, majd megfogja újra! — Nem, nem, azt csak egyszer lehet megfogni. Zsuzsa ráhagyta. Törődött is ő az isten lábával. — Azért csak eszik tán egy kicsit?... Nézze csak, milyen szép pirosra sült húst hoztam magának! István nem szólt, csak a mennyezetet bámulta. — Fel tudnám én magát vidítani. — Nem hiszem. — De bizony fel! Heverednék csak maga mellé, mindjárt elszállna a szomorúsága. — Maga is megijedt a gondolattól, el is pirult, de azért nem vette le Istvánról a szemét. -— Ne incselkedj velem, te lány, mert...! — István felült, megfogta Zsuzsa karját, érezte, hogy remeg a szorításában. — Mondd, mért akarsz bajt venni a nyakadba!? Zsuzsa nem felelt. Megvonta a vállát, lehajtotta a fejét. Zavartan babrált a szoknyáján. — Nem félsz? — Minek, kinek őrizgessem magam?... Nincs már nekem semnii örömöm ebben a büdös életben — mondta halkan, keserűen, majd hogy csak nem sírva. — Maga meg olyan jó hozzám ... Valahol a belső szobában tizenkettőt harangozott a nagy falióra. Zsuzsa óvatosan lecsúszott a vaságyról és csendesen kiosont. Éppen akkor jöttek haza az úrék. Az úr az orgonabokrok mellett vizelt, nagyokat durrogott, a nagysága csengőn nevette. Zsuzsa az élős!zóbában: kuncogott, helyettük is szégyellte magát. Minden ember egyforma, ha úr, ha cseléd, gondolta magában és besiklott a cselédszobába. ' (Folytatjuk)
