A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 1. szám
nővér állapította meg; bársonyos tekintete, lágy simogatása adta vissza az elveszett hitét, az o gondoskodása gyógyította meg a lelkét. Azt hitte, hogy a reggeli orvosi vizit után alkalma lesz elbúcsúzni Anna nővértől. — Anna nővér a műtőben se- I gédkezik. Legalább délig eltartanak a műtétek — világosította jel az egyik ápoló. Leült a folyosó padjára és várt türelmesen. Bágyadt ságában elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy Anna nővér a búcsúzásnál a nyakába ugrott, mint egy szerelmes bakfis. Ajtónyitásra riadt fel. Az orvos alakja mögött Anna nővér tűnt fel. Sápadt volt és nagyon kimerültnek látszott. Nagy Jani feléje indult és kalapját a kezében szorongatva üdvözölte. Anna nővér úgy tekintett rá, mint egy ismeretlenre. Ö csak a hatos kórterem hármas ágyának csíkos ruhás betegét ismerte, akit vissza kellett húzni a meredély széléről. Ezen a fiatalemberen pedig most új, frissen vasalt szürke ruha feszül, kezében kalapot szorongat, pirospettyes nyakkendő simul a mellére, lábán sárga cipő. Az arca sem borostás, hanem simára beretvált, a haja gondosan lesimítva, oldalt kettéválasztva. Most az arcán se égnek lázrózsák, keze sem remeg, mint akkor, amikor tehetetlenül feküdt a fehér ágyon és gyöngyöző homlokáról Anna nővér törölgette a verítéket. Csak akkor ismert rá, amikor szembeállt vele. A felismerés: valósággal megdöbbentette. Csodálkozva méregette végig. — Jééj, maga az, Nagy Jani? Ne haragudjon, hogy nem ismertem István lelnézett Margitra. — Mért, te nem akarsz több gyereket? — Nem. Elég ez az egy, ez is sok. Én nem gürcölök egész életemben a gyerekekre — mondta Margit elkeseredetten. — Anyám házánál már hármat felneveltem, azt tegyem melletted is? Azt már nem! Inkább a kútba ugrok! Isten bizony beugrók a kútba! — Keservesen sírni kezdett — Mit akarsz tenni? — Mit tudom én ... Elcsináltatom. — Kivel? — Biharúiéval a faluban. Ért hozzá. — Nagyon ért hozzá, mondhatom — mondta István. — Kucman Julit is a másvilágra küldte. Te is oda akarsz kerülni? — .Oda... Ha ügy rendelte el az isten, akkor odakerülök, de nem kell több gyerek! Holnap bemegyek hozzá a faluba. — Ahogy gondolod, Margit, csak rá ne fizess! — mondta Kocsis Nagy József rajza még. Hát itthagy minket? Jó egészséget. Azt nem mondom, hogy a viszontlátásra — tette hozzá bágyadt mosollyal. — Nem is tudom. Anna nővér, hogyan köszönjem meg, amit értem tett — buggyant a szó Nagy Jani ajkáról, és valami úgy összeszorította a torkát ebben a pillanatban, hogy képtelen volt többet mondani. Pedig valami nagyot, valami nagyon szépet szeretett volna, amit már megfogalmazott magában, mint a vizsgára készülő kisdiák, aki lelkiismeretesen megtanulta a leckéjét. Szótlanul lehajolt, elkapta Anna nővér kezét és az ajkához emelte. Az ápolónő olyan heves mozdulattal rántotta vissza a kezét, mintha garázshoz ért volna. Zavartan nézett körül a néptelen folyosón, mondott is valamit és mielőtt Nagy Jani felocsúdott volna, már el is tűnt a szárnyasajtó mögött, olyan csendesen, hangtalanul, mint egy látomás. Nagy Jani hosszasan merengve nézett a bezárult ajtóra, melynek üveglapjáról a behulló napfény verődött vissza. Olyannak látszott most ez az ajtó, mint egy tündérkertbe nyíló kapu, mely mögött eltűnt a mese tündére. Pedig csak fehérre mázolt, fényes, üveges kórházi ajtó volt', mely mögött nem tündérek lejtenek táncot, hanem szenvedők hevernek katonás rendbe sorakozó fehér ágyakon. Körülöttük pedig fehér köpenyben ápolónők suhannak lázmérővel, kórlapokkal, orvosságos üvegekkel, csendes léptekkel, hangtalanul, hogy fel ne riasszák a szenvedőt, aki fáidat mábgn elszenderült. Nagy Jani lebotorkált a lépcsőn, Nagyon gyengének érezte magát. István, azzal nyakába kapta a gyereket, s kiszaladt vele az udvarra. Megetette a nyulakat. Lacika játszott a süldőkkel, mígnem egyik megharapta az ujját. Bőgött, mint akit nyúznak. — Katonadolog, ne bőgi! . .. Ilyen bőgőmasinát nem vesznek be a huszárokhoz. 'A gyerek elhallgatott. — Már nem is fáj — mondta, dg a szeme könnyben úszott, s rángatózott a szája széle. Margit másnap bément a faluba Biharinéhoz. — Taknyos leiedre ilyenre akarsz rászedni? — Megfizetek én éppen úgy, mint más. — Megfizetsz, tudom, de ha valami baj közbejön, radtörmednek, ijedtedben olyat is mondsz, ami nem igaz — zsörtölődött Biharúié. — Engem meg csukjanak be miattad. — Nem csukják, mert én nem vallom ki. Isten bizony nem vallom ki senkinek, Bihari néni, csak segítsen rajtam. Inkább a nyelvem hagyom kitépni, > de én nem szólok senkinek, ha csendőr vallat, annak se mondom meg. Segítsen rajtam! Még vagy fél órát osztoztak, Bihariné Margit elé tilt, s fürkészte az arcát. — István tud róla? — Tud hát, persze hogy tud! — No, vetkőzz, feküdj a dikóra! Margit alig bírt hazavánszorogni. Félúton már erősen vérzett. Mire hazaért, valósággal locsogott a vértől. Lefeküdt. Fokozatosan gyengült, gyengült. Ügy érezte, már nincs is teste, súlya, mintha nem ágyban, hanem ladikban feküdne, amely csak ring, ring, valami nagy, szürke vizen . .. Mikor István rányitott, már nem tudott beszélni. Viaszsárgán feküdt, összeszorított szája megkékült, s az ágy alatt vékony ereeskében folyt a vér. — Margit, mit csináltál magaddal!? Rohant a gazdatiszthez, fogatot kért, s vitte Margitot be a faluba az orvoshoz. Az orvos azonnal a kórházba irányította A kórházban röglön bevitték a műtőbe. István a folyóson se élő, se holt. Kérdi az egyik orvost, mi van Margittal. — Meglátjuk — mondta. — Rengeteg vért veszített . . Talán megmarad, talán . . . Kocsis István nagy elkeseredésében dűtötte volna össze a világot, szakította volna Je a csillagos eget. Margit három hét múlva kerül* háza ä kórházból. Gyenge volt, mint az. őszi légy. Fáradt njcsQly lengte be az arcát. _ —. LbÍGu, István, nem kerültem a másvilágra — mondta. Talán nem is bántam volna... Nincs nekem semmi örömöm ebben a büdös élet-, ben ... Anyám házánál is mindig én szorultam, meg ezután sem vár rám semmi jó... Innen is el kell mennük. El, de hová? Lacika furakodott kettejük közé az ágyhoz. — Édesanya, édesapa vett nekem a városban sípos lovat, nézze csak, milyen szép! — mondta dicsekvőn, s fújta, fújta, dülledt bele a szeme. — Ugye, szépen szól? — Szépen, kis csillagom, nagyon szépen .. — ilyen lova nincs ám senkinek a majorban! Kocsis István hajnalban kenyeret dagasztott, mire kivirradt, ki is szedte a kemencéből a piros, ropogósra sült kenyereket. — Látod, Margit, te sem sütsz különbet! Egy hét múlva behurcolkodtak a faluba az anyóshoz. Szél György ellenséges szemmel nézte Istvánt a szemüvege fölött. Margit anyja sem lelkendezett valami nagyon, azért mégis kiürítették a kamrát számukra: ideiglenesen az is megfelel. Margit anyja látva a sok baromfit, nyúlat, búzát, kukoricát, anyakocát, nagy hízót, ráförmedt Szél Györgyre. — Nem ülhetnek az ég alá, mégiscsak a gyerekem Margit is, mit csináljak vele? Élelmes ember az István, majd eligazítja a sorsát, hogy jó legyen, nem maradnak itt örökre . .. István elment az anyjához, Kocsis Péternéhez. Hűvösen fogadta. Sejtette, hogy kérni fog valamit. • — Kálmánnak adták léiket, adjanak nekem iá! — Volt még egy telkem — mondta Kovács János —, de csak volt. Faragó Károly ígért érte hétezer koronát I Folytatjuk)
