A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-08 / 5. szám

Magyar tagozat nyílik a Belgrádi Színművészeti Főiskolán

Miután a Tartományi Szkupstina megvitatta a vajdasági színművészet helyzetét, határozatai között első helyen volt a színészoktatás kérdésének sürgős megoldása. Ismeretes, hogy színházainkban sok tehetséges színész működik, de a közeljövőben sokan mennek majd nyugdíjba, és szinte megoldhatatlannak látszik az utánpótlás. Főleg a magyar nylevű színészképzés maradt rendezetlen. Csupán egy említésre méltó kísérlet volt Szabadkán a Drámai Stúdióval. A Tartományi Szkupstina határozata alapján külön szakbizottság tanulmányozta a lehetőségek és a megoldások változatait, és számos vita és tanácskozás után, mintegy végleges vázlatként tervezetet nyújtottak be. A most említett tervezet végső változatát a Belgrádi Színművészeti Főiskola illetékes tanszéke készítette el. Első része az oktatás elvi és gyakorlati kérdéseire vonatkozik, a másik pedig a színészoktatás pénzelésének problémáját, valamint megoldásait veti fel.

A javaslat értelmében még az ősz folyamán, Újvidéken megnyílik a Belgrádi Színművészeti Főiskola tagozata szerbhorvát és magyar nyelven. Procedurálisan pz a legegyszerűbb megoldás, minthogy ez főleg és elsősorban a Belgrádi Főiskola jóindulatától és szervezési készségétől függ. Egy esetleges új tartományi Színművészeti Főiskola alapítása jóval több időt venne igénybe és késleltetné a megoldást. A Belgrádi Színművészeti Főiskola Színészi Tanszékének tanári kara a tanszék szabályzatával összhangban nevezi ki majd a magyar előadókat. Elvben elfogadta a bizottság álláspontját, hogy az Újvidéki Magyar Tanszék, a Szabadkai Népszínház és az Újvidéki Rádió drámai osztálya rendelkezik olyan szakemberekkel, akik mindenben megfelelnek a Főiskola követelményének. Az általános tantárgyak oktatását a Belgrádi Főiskola látja el. Ezeket a tantárgyakat a magyar tagozat hallgatói is szerbhorvát nyelven hallgatják.

A számítások szerint a tervezett magyar tagozatra 6—8 növendéket vesznek fel. Az érdeklődés a fiatalok soraiban olyan megoldásra is utal, hogy célszerű lenne a felvételi vizsgára külön előkészítő központot nyitni Szabadkán, illetve Újvidéken. A Színművészi Főiskola felvételi vizsgái nagyon komoly erőpróbát jelentenek. Mindent csupán a tehetségre bízni nem lehet. A tehetséget társítani kell alapos és komoly munkával. Ha a Szabadkai Népszínház, illetve azt Újvidéki Rádió drámai osztálya elfoglaltsága mellett időt talál erre, minden bizonnyal sikeres felvételire számíthatunk, és a sokat óhajtott főiskolai képzés nem bukik majd el a kevés jelentkező vagy inkább a nem eléggé tehetséges jelentkezők számán. Minden eddigi aud-íció is arról tanúskodik, hogy hasznos foglalkozni a tehetséges jelöltekkel.

A magyar nyelvű színészoktatás további sorsa inkább a jogi formalitásoktól és nem utolsósorban a pénzelés megoldásától függ. Az előkészületek legsúlyosabb részén már túl vagyunk. A főiskolai önigazgatási szervek közismerten nehézkes és tartózkodó magatartása feloldódott, és ha nem is végleges formában, de elvi változatában már mint javaslat is egységes szakmai megértésre talált. Főleg nagy jelentőségűnek vehető az, hogy a Belgrádi Főiskola Újvidéken nyitja meg első t,vidéki“ tagozatát, noha ilyen javaslattal évekkel ezelőtt ^Jis is jelentkezett.

Az elmúlt napokban hasonló kísérlet történt Zenica részéről is. Nyilvánvaló, hogy a kedvező hangulatot és döntést nagyban befolyásolta a tartományi szervek kezdeményezése és állhatatos törekvés^, hogy a tervezett főiskolai tagozatok működéséhez mind a technikai, mind az anyagi feltételeket hiánytalanul biztosítja.

Könnyelmű dolog lenne azt állítani, hogy már minden akadály elhárult. Sok részletkérdésben kell még megegyezni. Ehhez idő kell. De mégis úgy tűnik, hogy végre intézményesen és a legmagasabb szakmai szinten megindul a magyar nyelvű színészoktatás nálunk, és ezzel a jugoszláviai magyar színművészet új korszakához érkezett.

DÉVICS IMRE

Megjelent a jugoszláviai Magyar Szó ezévi január 4. számában

Az Irodalmi Szemlében, de a Hétben és az Űj Ifjúságban is cikket jelentetett meg Szalatnai Rezső a legfiatalabb magyar költők verseiről. Joggal és felelősséggel tette ezt, hiszen ebben az országban élt, ennek az országnak a magyar irodalmát formálta, alakította majd negyed századon át, s ha a sors ügy is hozta, hogy elkerült innen, azt a jogot senki nem vonhatja meg tőle, hogy beleszóljon a dolgainkba (Bábi Tibor: A fiatal költészetért, Oj Szó, 1970. jan. 18.). Bábi teljesen alaptalanul kérdőjelezi meg Szalatnainak ezt a jogát, logikátlansággal és sok minden mással is vádolva őt, hiszen az ellen emel szót, amiért évtizedeken át hadakoztunk, vagyis hogy Magyarországon vegyenek tudomást rólunk, foglalkozzanak verseinkkel, prózánkkal stb. Szalatnai ezt tette, s olyan pozícióból, amely egyértelműen szocialista. Ebből a szocializmust — és ezen belül a nemzeti érdeket — jó értelemben védelmező pozícióból irányította tüzét a legfiatalabb költői nemzedék verseire, mondván, hogy ezek a lírikusok semmiből akarnak valamit teremteni, de a semmiből csak semmit lehet teremteni. De mivel a semminek nincs meghatározható értelme és jelentősége, így hát nehéz is beszélni valamiről. Bábi Tibor tudja, de ebben az esetben valamilyen oknál fogva elhallgatja, hogy mint minden művészeti ágnak, az irodalomnak is van valamilyen szerepe, funkciója. És ezt a szerepet, funkciót nem a szocialista ideológia találta ki, így volt ez, mióta irodalomról beszél az emberiség.

Babits Mihály közismert tanulmánygyűjteményében, Az európai irodalom történetében még sajnálkozását fejezi ki afölött, hogy Európában a latin nyelvű irodalmat a nemzeti irodalmak nyelve váltotta fel, de nem vonja kétségbe, hogy ezt a civilizáció, a fejlődés hozta magával. És mert tudomásul veszi ezt a tényt, le kell vonnia a magától értetődő következtetést is, hogy a nemzeti irodalmak kialakulása után a világirodalom legjobbjai közé csak a nemzeti irodalmak legjobbjai kerülhetnek. Ez így volt, s így is van a latin nyelvű irodalom megszűnése után! Szalatnai ezt ugyan nem mondta ki, én teszem hozzá, hogy a nemzeti kisebbségi irodalmaknak sem lehet más útjuk, választásuk, mint szembenézni ezzel a ténnyel, s tudatosítani azt, hogy a kisebbségi sorsban dívó „titánizmusnak“ is csak a nemzeti irodalmon keresztül vezethet az erre az egyetemes európai vagy a világirodalomba, vagy ahogy Ady írta, a Szent Nagy Óceánba. És ez azt jelenti, hogy minden igazi vagy vélt titánnak az egyetemes magyar irodalomban kell észrevennie a sárkány hét fejét, s kinek-kinek azokat kell sorban „levágni“, s úgy kell azok fölé emelkedni, hogy látva lássák ókét Európában és a világbanl Sajnos, a kisebbségi sors egyik velejárója, hogy Írói többféle hatásnak vannak kitéve. Az egyéniségen és a tehetségen múlik, hogy a hatásokat kiki hogyan tudja a saját részére átszűrni...

Amiről Szalatnai nagy tapintattal és tiszteletre méltó aggódással beszél, régi história a magyar irodalomban. Mikszáth, aki „nem

/

kevésbé“ volt tehetséges, mint mai modern fiataljaink, szintén nagy bajt látott az idegen levegőben (hatásban). Idézem őt: „Odatapadnak a világhírű mesterek műveihez, mint a piócák az idegen testekhez és annyira telesznpják magúkat, hogy amikor azután ők akarnak produkálni, az a fölszítt idegen vér csöpög ki belőlük, mert több bennük az idegen vér, mint a maguké. Magyar történeteket írnak ugyan, de alakjaikban orosz vagy francia vér kering“. Majd tovább, a túl népies irányt is elmarasztalva“: ... „nagy aggodalmaim vannak, hogy ha a túl népies irány talál terjeszkedni, akkor a magasabb fzlés pusztul el, ha pedig az idegen levegő úgy ömlik be ezentúl is, akkor a nemzeti lélek marad halva“. Nos, aki Szalatnai cikkét elfogulatlanul olvasta, örömmel állapíthatta meg, hogy nem a korszerű kifejezésmód ellen, hanem a valóság korszerű kifejezése mellett szól. És ez óriási különbség! Csodálkozom Bábi Tiboron, hogy a dolgokhoz való józan hozzáállás vitacikk megírására ingerli. Én úgy gondolom, hogy sem neki, sem pártsajtónknak nem lehet ellentétes véleménye a Szalatnai Rezsőével, hiszen legfiatalabb költőinktől a szocialista valóság tükrözését kéri számon. Már csak azért sem lehet eltérő álláspontja, mert — és ezt nagyon sokan tudjuk — a hatvanas évek vége, de különösen 68 az ideológia frontján idézte elő a legnagyobb zűrzavart. S ez főként á művészetek világában éreztette hatását. Ennek nyoma ott van legfiatalabb költőink verseiben is. S tenni ez ellen mtndannyiunk kötelessége. Szalatnai éppen azt nehezményezi, hogy legfiatalabb költőink elfordulnak a jelenkor problémáitól, malmuk üresen jár, nem őröl semmit, vagy amit őrölni akar, azt senki meg nem érti, meg nem emészti. Több példát is felhoz állítása igazolására, én ezekből csak egyet említek, abból is csak két szót: „bőgő ököl“.

Senki nem érti a költőn kívül, miről is van itt sző. Szalatnai cikke után egyesek ezt a következőképpen magyarázzák: A bőgő öklön azt kell érteni, hogy lesújtana, de mivel nem tud lesújtani, bizonyos körülmények ezt nem engedik, hát kínjában bőg, mármint az ököl... Nos, kedves Bábi Tibor, a legfiatalabb költők esetében nemcsak a szocialista és a szlovákiai magyar valóságtól való elfordulás a probléma, de maga e lázadás is. Lázadni persze mindenkinek jogában áll, más kérdés á publikálás, vagyis hogy hogyan és milyen mértékben adunk helyet a megokolt vagy oktalan lázadásnak. S ez kimondottan a szekció és a lapok belső ügyel Ha Szalatnai cikkére érdemben akarunk reagálni, akkor mindenképpen meg kell köszönnünk neki, hogy valamit meglátott, észrevett, s nem őt, de kritikusainkat kell elmarasztalni, ők restelljék magukat, hogy „Jépofaság“ címén minden fölött szemet húnynak, hogy alig vagy egyáltalán nem érdekli őket: Fábry Zoltán Harmadvirágzásának mi lesz a sorsa ...

Nehéz a nemzeti irodalmakban, vagy az egyetemes irodalomban példát találni arra, hogy fiatal költők forma-kísérletezésekkel Indultak volna világhódító útjukra.