A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-08 / 5. szám

••• a fiatal költészetért Babits, aki valóban európai művelt­ségű költő volt, s akire egyáltalán nem lehet ráfogni, hogy politikát akart csinálni a költészetből, Ma, holnap és irodalom című Írásában nevek nélkül foglalkozik a fiatal nemzedék programjával, és azt Ír­ja: „szakítás az »üregekkel«, min­den formai hagyománnyal? ... Ki­mutatja ennek lehetetlenségét. Szerinte a szabad vers is csak egy a formák közül, s inkább korlátoz­za, mint növeli a költő szabadsá­gát, És szigorúan támadja a mély­séget pálló érthetetlenséget“! Az a Babits teszi ezt, akit a népi de­mokratikus Magyarország elég ké­sőn ismert el... Vannak csodák s lesznek is cso­dák! S ha már Szalatnal emelt szót a mi „kritikusaink'1 helyett, foly­tassuk azzal, hogy Bábinak a szenvedélyt, az indulatot vagy az elfogultságot leküzdve vissza kel­lett volna pillantania költészetünk indulására, minőségi változásaira stb. Mert nincs igaza abban, hogy a felszabadulás után a nemzeti gond különösebben foglalkoztatta volna líránkat. Azokban az évek­ben legerősebben a pátosz jelle­mezte költészetünket, a kritikátlan azonosulás bimbózó szocialista va­lóságunkkal. Aztán nagy politikai változásnak lehettünk tanúi, Sztá­lin halálának, a zsdánovi iroda­lompolitika végének, a huszadik kongresszusnak, s jelentkeztek ná­lunk is újra a fiatal költők, leg­markánsabban Tőzsér, Nagy Lajos, Cselényt. Joggal fordultak szembe a sematikus irodalommal, Tőzsér pezsgő vitát is provokált Egy szem­lélet ellen című cikkével. Csak­hogy az ő jelentkezésük nem je­­> lentett szakítást az előző nemze­dék költészetével. A szocialista valóságot s ezen belül a szlová­kiai magyar társadalom életét mű­vészileg mélyebben, árnyaltabban, elhihetőbben fejezték ki. Ebben voltak újak, merészek, minőségi­leg jobbak. S ha kétkedés, fenn­tartás fogadta is egynémely eset­ben jelentkezésüket (ilyesmi min­dig volt, mindig lesz), később min­denki elismerte költészetük jogo­sultságát. Az igazság kedvéért azonban velük kapcsolatban is el kell mondanunk, hogy magyaror­szági példák hatottak rájuk. Az ő jelentkezésüknél néhány évvel korábban, a Rákosi kultusz évei­ben jelentette meg Illyés Gyula Dózsa című drámáját, amely a múltból vett példán érzékeltette a paraszti élet akkori szomorú va­lóságát: s az a Juhász Ferenc, aki kezdetben szívvel-lélekkel a szo­cializmus ügye mellé állt, később a társadalom válságától megriad­va menekült a kozmoszba, de előbb még ö is megírta nagy eposzát, a Tékozló országot, amelyről Hat­vány Lajos dicshimnuszt zengett. Juhászt, mint Illyést Is, az a szán­dék vezette, hogy a régmúlt tör­ténelemből vett példával mondjon a máról véleményt, ítéletet. Ettől függetlenül, a magyar irodalomnak ma Is megvan a Szalatnait igazoló sodrása, a költők zöme ma is úgy ír — és természetesen korszerűen — hogy verseikben találkozik a szocialista valóság, tehát a jó ér­telemben felfogott nemzeti érdek. Ettől függetlenül a társadalom is változik, igyekszik magából kivet­ni mindazt, amt fejlődésében gá­tolja, megrekeszti, s társadalmunk és valóságunk minden felelős té­nyezőjének, a művésznek is azon kell munkálkodnia, hogy a ma jobb legyen, mint a tegnap volt, s a holnap jobb legyen, mint a mai És mindezek után arról kell szólni, ami vitánk tulajdonképpe­ni értelme: beszélhetünk-e egyál­talán a szlovákiai fiatal magyar költők lírai útvesztőjéről? Publi­kált verseik alapján igen. Szalat­­nai Rezsővel együtt határozottan alá kell húznunk, hogy verseik jó részében — ha nem valamennyi­ben — nincs benne a megélt él­mény, mégcsak olvasott vagy szer­zett élmény sincs benne, úgy él­nek, Illetve úgy írnak, mintha sen­ki és semmi nem lenne ezen a vi­lágon I Csak a forma és a kísér­let... Holott az Is régi igazság, hogy a költő nem azért ír, hogy saját magával szórakozzon, ezt akárki megteheti, akinek kedve van hozzá... a költő írjon azért, mert a fogékony emberi lélek­nek szüksége van rá. Hogy az ol­vasó felnézzen rá! De csak arra tud felnézni, csak azt tudja köl­tőjének elfogadni, akitől kap is valamit. Akinek a verseiből kiérzi, hogy érette történik mindenl Csak egyetlen olyan igazi művészi alko­tást kell például felhozni a vi­lágirodalomból, amelynek a hala­dással szemben marasztalható el az iránya, én máris elállók ettől a nézetemtől. Illyés Gyula írta a Kri­tika tavalyi hetedik számában (em­lékezetből idézem): az író a népé­vel, az őt körülvevő valósággal le­gyen világnagyság! De ne kalan­dozzunk el__ Említettem az új hangvételt Tő­­zsérrel, Naggyal, Cselényivel kap­csolatban, s még az Egy szemlélet ellen című cikket is szóbahoztam. Az az érzésem, hogy ma újra és Szalatnaival együtt kell megvívni a harcot az ellen a bizonyos ellen­kező előjelű „egy szemlélet“ el­len. Feltétlenül igazat kell adni Komlós Aladárnak, aki egyik ta­nulmányában mintha nekünk írta volna: „Tadjuk, hogy az az író­nemzedék, amely must serdül s egyelőre a nyilvánosság előtt is­meretlenül vajúdik és vívódik bé­csi hónaposszobákban és párizsi metrók körül (lélekben legalább­is, M. J.J: igen hajlamos egy új dogmatizmusra. A metafizikaira. A veszedelmet kár volna túloz­nunk, hiszen a földhöztapadt és józan magyar lélek aligha tanú­sít majd ebben az irányban valami nagy fogékonyságot. Ezek a fiatal­emberek csak azt a művészt fogad­ják el igazi értéknek, aki kétely és megtorpanás nélkül mutatja fel magában állandóan az istenit. .. Kell-e mondanunk, hogy nem is­merik az embert s époly egyolda­lúak és türelmetlenek, mint a po­litikai hiszekegy igazhitű lovag­jai? A metafizikának éppúgy nem szabad eltakarnia a társadalmi élet jelentőségét, mint ahogy hiba volna a szociális kapcsolatok miatt szem elöl tévesztenünk a metafizi­kai vonatkozásainkat“. Az ötvenes évek végén, de.még­­inkább a hatvanas évek elején a szocialista valóság túltengését, mü­­vészletlenségét ostorozták líránk­ban, s ma ott tartunk, és ezt Bábi Tibor is így látja, hogy legfiata­labb költő nemzedékünk teljesen átesett a ló másik oldalára. Ma a szocialista valóság, s ezen belül a szocialista magyar valóság hi­ányzik költészetükből! És mi mint­ha bizonytalankodnánk és szégyen­keznénk ezzel a távolról sem ör­vendetes jelenséggel szembenézni. Szalatnal látja. Belülről, kívülről? Mindegy. Mert nem is lényeges. Furcsa dolog arra hivatkozni |Bá bi), hogy a Szlovákiai Írószövet­ség magyar szekciója plenáris ülé­sén mit tárgyalt tneg és hogyant Szabadjon megjegyezni, hogy az irodalom nem belügy, s az iroda­lomnak sehol a világon nincsenek kivételezett joggal bíró beleszóló!. A publikált irodalom a társadalom, tehát valamennyiünk ügye, s el­mondhatja véleményét róla (persze elfogadható szinten) a hegyi pász­tor is. Bocsássuk meg hát Sza lat­nainak ezt a „vétkét“. És azon vi­tatkozzunk, mi az oka, hogy leg­fiatalabb költőink a szubjektiviz­mus rabjaivá váltak, én-köz­­pontúakká lettek, csak önmaguk­kal foglalkoznak, merthogy a vi­lág ők, és csak ők. Merthogy nem is igaz, hogy a filozófia törté­netében volt olyasmi is, hogy a vi­lág bennünk létezik (hégeliániz­­mus), s a világ tőlünk függetlenül is létezik (materializmus). Messze elkalandoznak példákért, új for­mákért, pedig nagyonis egyszerű és nagyonis igaz, hogy nincs új a nap alatt. A humoristáknak vi­szont igazuk van, hogy az újszü­löttnek minden vicc új ... 1920—22 között Magyarországon „majd min­den hónapban feltűnt egy-egy új forma: számvers. képvers, merciz­­mus, taktilizmus, képarchitektúra, maori versek stb“. S ki tud ezek­ről a versekről? Ki tartja őket számon? A két háború közti költé­szetben József Attila, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Illyés Gyula versei a szembetűnők, a divat -csak olyan, mint a tavalyi hó . Gál Sándor írt valamit a Hét­ben legfiatalabb költőink verseiről, hogy azok mind hasonlítanak egy­másra, költőiket nem lehet felis­merni, összemosódnak a profilok, elvesznek az egyéniséget megha­tározó vonások stb. Mikor ezeket a gondolatokat olvastam, a Szent Péter esernyője jutott eszembe. Abban is a szolgabíró és a glogo­­vai tanító. Idézem. Szolgabíró: — Honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek? (mármint a gye­rekek). Tanító: — Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. No már most Szalatnal Rezső azt kérdi: — Honnan van az, hogy a fiatal szlovákiai magyar költők verseiből hiányzik a szocialista valóság, a magyar társadalom, s mindennek tetejében még ért­hetetlenek is? A glogovai tanító helyett most én felelek: — Az onnan van, ked­ves Szalatnai Rezső, hogy azok, akiknek itthon kellene törődniök a vetéssel, az új hajtásokkal, azok ugyan nem járnak le aratni az alvidékre, azok máshova járnak, vagy egészen mást csinálnak. Egy­szer tankönyvet, másszor iroda­lomtörténeti históriát írnak, tehát a saját dolgaikkal törődnek, har­madszor egyetemen nevelik a fia­tal nemzedéket. Nincs idejük az aktív kritikai munkásságra, a kri­tikusi munkássággal csak hival­kodnak — lám én ezt is tudnám! így a kritika csupán a sok eset­ben egy szempontú szerkesztői el­bírálás része, s nem több ennél! Még azt is mondanám a glogovai tanító helyett, hogy nálunk a kri­tikusok is ugyanolyan népszerű­ségre törekednek, mint az írók, senkit megbántani nem akarnak, hiszen olyan kevesen vagyunk, s egy kis család . . . S isten ments az Irodalmi Szemlében vagy más lapban figyelmeztetni az írókat ve szélyekre, buktatókra. Ök a min­dent értők pózában tetszelegnek, s ha aktív kritikai munkásságot nem is fejtenek ki, már az is nagy dolog, hogy értik, méltányol­ják az érthetetlent, s behúnyják a szemüket. Mert aki az érthetet­lent nem érti, vagy az érthetet­len helyett mást akar, az maradi, konzervatív, s hogy lehetne a mi kritikusunk ilyen? Pedig hát a kritika soha nem élhetett meg ál­lásfoglalás nélkül. Soha nem élhe­tett meg közéleti szenvedély nél­kül. Még Füst Milán (elnézést a csupa magyar nevekért), aki iga­zán nem volt barátja a politi­kának, még ő is azt adta címül kritikai gyűjteményének, hogy In­dulatos utazás a művészetben. Te­hát a kritikus indulat nélkül sem élhet meg! Csakhogy most jön a nagy kér­dés: mi fűti a mi kritikánk indu­latát, szenvedélyét? Világnézet-e, hovaállás-e vagy csupán esztéti­kai kritériumok? Gyulai Pálról je­gyezték fel, hogy nagy buzgal­mában, a kártevők pusztítása kö­zepette, énekes madarakat is fel­falt. Ugyancsak róla olvashatjuk, hogy akit ő a szárnya alá vett (ma klikket mondanánk), lehetett akármilyen rossz író, nagyot akart csinálni belőle ... Ennek ellenére volt egy magaslata, ahonnan lövöl­dözött elevenekre és holtakra. De ne menjünk olyan messzire. Itt van Fábry Zoltán. Neki is volt egy magaslata (haladás, szocializmus, humanizmus), ahonnan záporozta a tüzet szenvedéllyel, indulattal és esztétikai hozzáértéssel a kárte­vőkre, s e nemes harcában hasz­nos madarakra is rálőtt. Az iroda­lomtörténet Gyulait mégis nagy kri­tikusként tartja számon, s ugyan­úgy őrzi meg Fábry Zoltánt is. Mindketten magaslatról nézték — s Fábry mai napig is nézi — az irodalmi nyüzsgést, s még ha olykor elfogultan is, de a társa­dalmi haladással egyéforrt világ­nézetük szerint ítélték meg a mű témáját és irodalmi értékéti De mi szerint ítélkeznek a mi kritikusa­ink? Hol van az a magaslat, amely­ről nyesegetnek, egyengetnek, fel­karolnak vagy elutasítanak? Ha a legfiatalabb költők lírájáról van szó, ők maguk is azzal mentege­tőznek, még csak kialakulóban vannak, majd később__ Hasonló ez ahhoz, amikor a szülő felnőtt korában kezdi nevelgetni a cse­metéjét. Az a kritika, amely Fábry Zoltán Harmadvirágzása fölött őrködik, nem lehet ilyen kényelmes, s nem is lehet ilyen közömbös. S ha va­lahol Szalatnaival vitatkozni lehet, legfeljebb csak ott, hogy verseket marasztalt el, s nem az irodalom fejlődéséért, irányáért mindenkor felelős kritikát! A lírai útvesztő kritikánk útvesz­­tése ... Én abban hibáztatom Sza­latnait, hogy a mondatnak csak az első felét mondta kil , MACS JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents