A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-27 / 30. szám
Kopasz Csilla Éjszakai A vállam rázza valaki. Felülök, az álmosságtól kábultan meredek a feleségemre. Ott kuporog mellettem az ágyban, haja hihetetlenül felborzolódva, riadt tekintettel néz rám. — Valami bajod van? Rosszul érzed magad? Csak nem a kicsi... A kicsi. .. Merthogy pár hónap múlva — milyen lassan vánszorog.az idői — a fiammal büszkélkedhetem. Biztosan fiú lesz nekem csakis fiam lehet. Jóságos ég, csak nem a pici forog veszélyben, persze, tegnap a feleségem agyondolgozta magát, én barom, még azt is eltűrtem —• mit eltűrtem, elvártami — hogy a nadrágomat is ö vasalja ki. Ezentúl nem engedem, hogy annyit gürcöljön, férfibecsületemre fogadom, elvégre én is segíthetek a házimunkában, hát nem? Takarításhoz majd segítséget hívunk, a főzés, mosogatás nem megerőltetés, a nadrágvasalást, esetleg azt, no, nem bánom,- azt még elvégezheti, abban nem merül ki olyan rettenetesen. Ez cikázott át agyamon, amikor megpillantottam az asszony rémült ábrázatát. — Mi történt? Beszélj márt Hívjak orvost? Böbe bizonytalanul ingatta a fejét. — Beszélj! — szóltam rá tőlem telhetőén erélyesen. Böbe csak hápogott, és nagy sokára annyit nyögött ki, azt is annyira suttogó hangon, hogy alig lehetett megérteni: — Ott... — és kezét erőtlen mozdulattal emelte az ablak irányába. — Mi van ott? — Nem hallod? Hallgatóztam, de semmi gyanús nesz nem jutott el a fülemig. Az ablak világos téglalapként vált el a fal sötétjétől, a világos téglalapon árnyék nincs — tehát nem akarnak betörni a lakásunkba. — Biztosan valami rosszat álmodtál, fiacskáml Aludj szépen. — De Elemér! Azt hiszed, hogy képzelődöm?! Tudom én azt mindig, hogy te engem semmibe se veszel, hogy sose szerettél igazán, ugye, amit én mondok, az hülyeség, te engem gyereknek tartasz .. No most aztán mit tegyek. Böbe itt hüppög nekem . .. Meg kellene vigasztalni... Eh, majd abbahagyja, reggel úgyis korán kelek. A szipogás csak nem szűnik. Fölé hajolok. Csupa könny az arca. — No, ne sírj... Csacsikám ... Aludj!... Pár perc múlva már egyenletesen lélegzik. Elaludt a karomban. Milyen szép! Az ablak felől neszezés hallatszik. Mintha megkocogtatták volna az ablakot. Hallgatózom. Semmi. Persze hogy semmi, már én is képzelődöm. Böbe felriad. — Mi az? — Semmi, aludj! Ojabb koccanás az ablakon. — Elemér, ugye mondtam! — Biztosan esik! — Ez nem eső Valaki be akar jönni. . . A nyolcadik emeleten lakunk. Közlöm ts ezt a tényt a feleségemmel. közjáték Leint. — Miért, te még nem hallottál ilyesmiről? Kimászik a drágám az ágyból, és az ablakhoz lopózik. — Megnézem, nem akar-e valaki bemászni. — Jő —. mondom unottan —, csak nézd meg. — De hátha van ott valaki... — Akkor majd elkergetjük. — Félek — vallja be —, gyere ide te is. Kelletlenül kászálódom ki az ágyból, mögéje állok. — Rajta — biztatom —, ijesszed meg a tolvajt. Remegő kézzel húzza fel a rolót. Árva kis lepke vergődik az ablaküvegen. — Jajl LepkeI — A rémülettől szinte félájultan bújik a mellemre. Bosszankodjam, vagy nevessek? Az utóbbit választom. — Tolvajt vártál, nem? — Ki kell kergetni! Máris nyitja az ablakot, s pongyolája segítségével üldözőbe veszi a kóbor lepkét. Kergetőznek. A lepke bizonyul gyorsabbnak. Eltűnt. Végre lejekszünk, megpróbálok elaludni, ám a sarokból bősz szárnycsattógás veri fel a csendet. — A lepkeI — közli a feleségem. — Bent maradt. Felgyújtja a villanyt, és elszántan üldözi pongyolájával a betolakodót. — Itt kell lennie! — Lábujjhegyen oson a vélt rejtekhely felé. — Megvan! — kiáltja diadalittasan, a pongyola a magasba lendül, aztán erőteljesen lecsap, és nagyot csattan a falon. — Elpusztultál! — lihegi Böbém megmámorosodva. De a lepke már a csillár körül kering. Üldözője elhűlve nézi, mindaddig, míg a lepke ismét el nem tűnik a szeme elől. — Hová lett? — kérdi tőlem. — Biztosan nekirepült az égőnek, és elpusztult. —- Szegény. — Pongyolát tartó keze bánatosan lehanyatlik. — Megnézem! — és húzza középre az asztalt, kapaszkodna is fel, de nyugalmunk háborítója újra felbukkan — ezúttal az íróasztalomon. — Most aztán nem menekülsz! —- Keze lecsap az asztállaprá. Tenyerében vergődik a kis lepke. — Taposd el! — javasolom. Rám néz, szeméből megvetés sugárzik. — Hogy mondhatsz ilyet! Ö, de szívtelen vagy! Szegénykém ... A szegénykém nem nekem szólt. Nyugalmat erőltetek magamra — Mi a szándékod vele? — Kiteszem az ablakpárkányra, hadd éljen! A lepke szerencsésen megúszta, végre a feleségem is megnyugodott, boldog megkönynyebbüléssel folytathatom a megzavart alvást. Böbém sírős hangja újra felébreszt. — Elemér, mit gondolsz, nem fog az a szegény kis lepke elpusztulni ebben a hűvös éjszakában? Évek óta szoktatja magát ebhez a tevékenység hez: megérteni, magyarázni és megbocsátani. A középiskolából egyszer autón elvitték őket egy faluba meggyőzni a magángazdákat, hogy adják be a termést. Zászló lengett az autó elé1- jén, és ők énekeltek: „Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ ..Azután a második versszakot: „Utat törünk mi majd a népnek, hazánkra jó szerencse vár..." A faluban az embereknek a munkásosztály iránti kötelezettségeiket hangoztatták. Aki nem adja be a termést, az kulák. Ellenség. Büntetést érdemel. Én kulák vagyok, mondta egy idős fehér bajuszos paraszt, s most mi lesz? ...'S ő akkor dühös volt az öregemberre, de nem mert vele keményen beszélni, ahogy megérdemelte volna, mert mögötte álltak a legényfiai... Azon az éven otthon töltötte az augusztust, s egyszer egyedül volt a lakásban, apja csépelt, anyja és öregmama a szőlőbein kapáltak. Tornanadrágban aludt a szobában. Arra ébredt, hogy emberek járnak az udvarban, és apja nevét szólongatják. Két elöljáró állt az udvaron, és egy idegen nő. Erős csontű, csinos barna nő volt, kiderült, hogy a járásról, ez azonnal kiderült, mert az apja akkor még magángazda volt, és az emberek a beadás miatt keresték. S amikor ő kiment hozzájuk, a barna nő végigmérte és azt mondta az elöljáróknak: Szépen felhizlalta az apja, valódi kulákfajzat... S az elöljárók mosolyogtak. Ö csak nézett, zavarba jött, hogy egyszerre kulákfajzat, és elvörösödve, magyarázta, hogy az apja csépelni van, valószínűleg a szalmakazlat rakja, mert ahhoz kiválóan ért, ott megtalálhatják ... — Semmit sem tehettünk — ért története végére Széplakyné. — Használatlan vett bútorokkal berendezkedtünk, a férjem kifutó lett egy közhivatalban, az is csak úgy lehetett, hogy volt ott egy jó ismerőse. S egy évre rá meghalt a lányunk, tüdőbajban, három év múlva a férjem szívszélhűdésben. Azóta egyedül élek. Meghalt az öreg Körnerné is, a lányuk felnőtt, utálatos teremtés lett belőle és ideköltözött az asszony szeretője. S azóta pokol az életem. Felvillantak szemében azok a nyugtalan fények, melyeket Morvái már ismert, csak nem tudta, mit jelentenek. — Összeesküdtek ellenem. El akarják venni a lakásomat. Innen is ki akarnak űzni... — Nem téved, asszonyom? S ami következett, az már az állandó szorongásban és lelki magányban élő, megfáradt ember kitörése volt; Kömerék el akarják venni a lakását, kiűzik az udvarból, állandóan figyelik és feljelentgetik, és csak az alkalomra várnak, hogy nyilvánosan fellépjenek ellene S az anyagbeszerzőt is megnyerték terveiknek, cinkosukká vált, gyakran megáll Széplakyné ablaka alatt, és néz be a szobába s ő olyankor még azután is látja a szemét, amikor már lefeküdt. Nagyon-nagyon kéri a szerkesztő urat, hogy segítsen neki. KI tudja, hová akarják tenni, mit akarnak vele? Nem kívánja Ingyen a segítséget, megfizeti. Gazdagon jutalmazza a jóindulatát, csak álljon mellé, hogy érezze, nincs egyedül... Lázban égve felkelt, a barna ruhásszekrényhez ment és a fehérnemű mögül kivett egy tengeri kagylókkal Dubay Orest: Űt 12 i
