A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-27 / 30. szám

Nagy József rajza kirakott kazettát. Az asztalra helyezte és ki­nyitotta. Rózsaszín bársonyon három vastag aranygyűrű feküdt Morvái előtt, finomművű foglalatukban drágakövek villogtak, aztán egy súlyos aranylánc, egy pár fülbevaló, néhány bross, csat és egy fekete szemű olvasó, vastag aranyker észttel. — Védjen meg, én bízom önben... és vá­lasszon ezek közül. Ez minden vagyonom ... — A Nagyasszony minden ízében remegett, hogy felfedte titkait Morvái előtt, Morvái tiltakozva ■dadogott. Egyszerre nagyon idegen és nyo­masztó lett számára a kis szoba, szegleteiben veszélyes árnyak ültek. Kinézett az ablakon, nem figyeli-e őket valaki, de senkit sem látott az udvaron. S a Nagyasszony nehezen léleg­zett, kezét a szívére szorította, le kellett ülnie a fotelba; a rózsaszín bársonyon szikrázni lát­szott a gyűrűk drágaköve. Biztos volt benne, hogy nagyon értékesek. Az aranylánc tömör és sok szemű, tlzennégykarátos. Valamit mo­tyogott, hogy tőle telhetőén mindent elkövet, s a bajuszos férfi szigorúan a szemébe nézett, hogy de úgy legyen, tartsa meg a szavát, ne csapja be a feleségét. — Kiszolgáltattam magam önnek, ismeri min­den titkomat. Remélem, nem él vissza a bi­zalommal. — Széplakyné most mintha nem lett volna észnél, révetegen bámulta őt és az ajka remegett. Morvái gyorsan elköszönt, és nem lélegzett addig, amíg az udvarra ném ért, nem akarta 13 beszívni &. lakás súlyos, ódon illatát. Az aula­­kon át még visszanézett a szobába, az öreg­asszony a fotelban ült, és maga elé meredt. Nem nézett sem a nyitott kazettára, sem az ablak felé, pedig Morvái ésszerűnek találta volna, hogy utána néz. Talán az éjszakától fél, mely előtte áll, fe­ketén és súlyosan. 2.-i- Kőrössiné szabadságra ment. Elutaztak a városból. A szőke kartársnö elmaradhatatlan magas cipősarkán hátratipegett az állványok mögé, és Morvái megkövesedett fatörzsként állva ma­radt a zeneosztály termének bejáratában. Kér­dezni akart még valamit, részleteket szere­tett volna megtudni Zsuzsa váratlan elutazá­sára vonatkozóan, de a nő közömbösen és ki­tartón szöszmötölt a magas állványok mögött, és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy előjöjjön. A szimfóniák, rapszódiák, kantáták és világslágerek tekercsei alatt roskadozó, bar­na állványok személyes ellenségükként bámul­ták Morváit, s ő halkan köszörülte a torkát, és köhécselt, hogy jelezze, még itt van, nem távozott, és mondani szeretne valamit, de nincs kinek. A szőke hölgy egérként surrogott és matatott valahol a terem hátuljában, és ügyet sem vetett a köhécselésre. Morvái megállapí­totta, hogy az emberi hálátlanság és közöny példájával áll szemben; a koros szexbomba az idős és indokolatlanul magabiztos nők jellemző hálátlanságával elfelejtette azt a sok konya­kos meggyét, amelyet barátságot színlelve el­fogyasztott. — Pukkadj meg, boszorka ... ! — mondta ma­gában Morvád, és elkeseredetten távozott. Ű, ezt a problémát nem lesz könnyű meg­oldani. Mindenekelőtt be kell ismernie, hogy pillanatnyilag képtelen azt mondani: elment, hát elment... Mert miért ment el? Legyünk felnőttek és tárgyilagosak, igyekezzünk elfo­gulatlanul megválaszolni a kérdést: miért uta­zott el Zsuzsa anélkül, hogy tervét előzőleg tudatta volna vele? Másképp fogalmazva a kér­dés így áll fenn: természetesen viselkedik Kő­rössiné vele szemben, igaza van, amikor nyil­vánvalóan kerüli őt, ennek így kell lennie? Még egyszer hangsúlyozzuk, félre az érzel­­gőséggel, annak itt most semmi helye, fel­nőtt emberek vagyunk, ezért ne essünk olyan hangulatokba, melyek méltatlanok egy férfi­hoz, legyünk egészen tárgyilagosak, mintha valaki másról lenne szó és nem rólunk, és vá­laszoljunk legjobb tudásunk szerint a kér­désre: mi az ö kapcsolatuk lényege? S legyünk korszerűek is! Egyáltalán fűzi őket egymás­hoz valami, valami belső kohézió? Vagy egy olyan kapcsolat feltételezése, mely túlélné azt az éjszakát, csupán konvenció? Hagyományos logika, mely úgy okoskodik, hogy szerettük egymást, tehát ez nem múlhat el nyomtalanul, tehát meg van az előfeltétele, hogy továbbra is szeressük egymást? Vagy így áll a helyzet: szerettük egymást, s ez jó volt, kellemes volt, igazi örömet adott, utána jólesőn megpihentek az érzékeink s most már elég belőle? Megis­mertük egymást, s ezzel az újdonság ingere megszűnt, egymás számára már nem jelentünk felfedezést, s így érdekességet sem? Nézzünk újabb érdekességek után? Ezt a lehetőséget azonnal elvetette, mert az asszony sima meg­­legsége most is ott élt benne, bármikor vissza­idézhette, és úgy hitte, hogy akkor éjszaka a testük szövetséget kötött, olyan erős szövet­séget, melyet nem könnyű szétszakítani, mert vérszerződéshez hasonlít. Most már tudja, hogy amikor olyan nő testével kötünk szövetséget, akire vágyakozva gondoltunk hosszú ideig és alázatosan, mindig ilyen vérszerződést kötünk. Ö először kötött ilyen szerződést életében. Most már csak az a kérdés, hányszor lehet az ember életében ezt megtenni? A probléma egyelőre megoldhatatlannak bi­zonyult, de azért töprengve birkózott vele; sok ember járt körülötte az utcán, nyár volt. Zsuzsa kristálytiszta vizű, halványkék meden­cében úszik valahol, izmos teste fölényesen hasítja a vizet, aztán az erős úszástól kissé lihegve kifekszik a zöld fűre, a férje mellé, meleg barna bőrén gyöngyszemek ülnek, és vizes trikóján kirajzolódik a két mellbimbója. S a gyerekei alagutakat fúrnak a játszótér homokjába és virágos kannácskából vizet ön­tenek bele. JFolytatJukJ Dénes György versei fölötted forr az ég Korheiy lelkem, fölötted forr az ég, az őrült nap s a szörnyű csillagok; öklendezd ki a csúfos lét ízét, olts ki magadban csillagot, napot. egyszer Oj hódítók, nagyhajó bárdok, egyszer majd ti is megálltok. Egyszer majd eltörnek a vágyak, s éji-sivatag csöndje támad. A büszke szók is vénen hajladozni és készülnek a vak porba, halottnak, Nem lesz szív, mely megdobban felétek, ami zsoltár volt, balga lesz — az ének. S dadogtok furcsán, kérődzitek lassan, ami kihűlt egy régi mozdulatban. Nem lesz varázs, csak néma, tompa bánat, s nem értitek: új szelek fujdogálnak. Vihar előtt az ajtót becsukjátok, s az árva isten arca néz le rátok. tavaszi fák Tavaszi fák. Csokrok a föld porában. Szent áradás, kavargó karnevál. Ogy nézem már, magamba szálltam, mint aki itt van, mégis messze jár. kocsma Füstben, gőzben lilára püffedt arcok. Ez hát a nép, a kocsonyás tömeg. Ebből fakassz derűt, ha tudsz, te álnok költő. Öleld melledre gyűrűt lelkűket. csak a zuhogó fény marad A fáknak ferde lombjain behull az ég, az ég derűje, a tisztaság hús áramában lefoszlik lelkem földi bűne. Csak a zuhogó fény marad, a végtelen s szelíd szabadság Cgy titkolódzott az öröm s most rámemelte bűvös arcát. spleen Nincs béke ma sem, nem is lesz soha, a fegyverekből dől a gőg s a bánat. Szép képzelgések vert apostola: törd össze, költő, féltett olajágad! %

Next

/
Thumbnails
Contents