A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-20 / 29. szám
juniusoan történt, tavalyelőtt. Az újságok nem írtok róla, uetöm balatoni embereik beszélték el. Dömper haladt a műúton, tele sárga, frissen bányászott homokkal. A műút szalagja szembántóan fénylett az erős napsütésben. Nem volt messze a dél. Kétoldalt a szederfák tömzsi kis árnyékot vetettek, csak éppen a lábuk elé, nem az útra. A dömper szembe haladt a nappal. S az út csillogott, villogott, tüzelt, mint a színezüst. A sofőr szeméből szivárgott a könny. Hiáua hunyorított, hiába próbálta rövid pillái árnyékába bújtatni a szemét, az erős fény könnyekre ingerelte. Képtelen volt uralkodni magán, ha akarta, ha nem, szeméből szivárgott a könny. A vezető kacagott; káromkodott és kacagott ezen a furcsa jelenségen: nahát, ilyet se tapasztalt még. Persze, elszokott a fénytől. Hat évig nem sütött a szemébe a nap. Hat évig nem látott ilyen nagy darab, fényes eget és ilyen nagy darab földet maga körül. Hat évig nem látta, hogy kerek a világ, hat évig szögletes volt a világ, és szögletes volt fölötte az ég is. Milyen szerencséje, hogy a tegnapi vizsgán felhős volt az idő. Ha így sütött volna a nap, kiderül, hogy gyönge a szeme, s talán vissza se kapja a jogosítványát. A sofőr harmincöt éves, sovány, jelentéktelen külsejű férfi, ma, első munkanapján patyolatfehér inget viselt. Arca, keze bőre alig vélt el az ing színétől, fehéressárgás színe volt, januári, így nyár közéjjé^ mujdnemhogy kiabáló. S ar cán a bőr teljesen telerajzolva pókhálóíinom ránccal. De a ráncok csak közelről látszottak, s ha nagyon figyelmesen nézte az ember. 'Ilyenkor azt is észre lehetett venni, hogy kissé duzzadt szeme alja s vékony szája széle állandóan remeg. Finoman, mint a tő tükre, ha egyáltalán nem borzolja a szellő: a parti fák rajza a vízben pontos, -mint egy kínai papírkivágás. Csak annyiban különbözik a tükörkép a valóditól, hogy remeg, mert alatta áramlik, él a víz. Galgóczi Erzsébet f é I e I e A Balaton néhol kinyúlt az országúiig. Egy férfi feküdt hanyatt a homokban, az újságot az arca és az ég közé tartva olvasott. Egy hullám nyakig elöntötte, aztán visszahúzódott. Helyét a homokban pillanatok alatt felpörkölte a nap. Távolabb, kikötött nagy csónak farán egy kövér apa fejesugrásra tanította a fiát. Szinte idáig hallatszott a gesztikulása. ne homoríts, inkább görnyeszd kissé előre a válladat ... Éti zöldre festeném az országutakat — gondolta a sofőr, mert szeméből állandóan szivárgott a könny. Ogy látszik, a szabadságot is szokni kell. Érdekes, az előbbi fordulónál nem könnyezett. Lehet, hogy még nem sütött ilyen vadul a nap? Az építkezés, ahová a homokot szállította a bányából, még raeszsze volt. Kislakásokat építettek. A műúton alig volt forgalom. Egy teherautóval keresztezték egymást, aztán egy lucernával megrakott ökrös szekeret került el. A kirándulók már régen kint vannak a vizen. A falusiak az imént ballagtak haza miséről, s most erős húslevest kanalaznak a hűs verandákon. 0 is szeretett volna már ott lenni az építkezésen, megmártózni kissé az emberekkel való beszélgetés jó melegében Árvának érezte magát, nagy örömével, kettesben a kihalt országúton. Ekkor hátulról rádudáltak. Miniszteri kocsi lesz - gondolta az előkelő hang után. — Nem is tudom, milyenek most a legmodernebb márkák. Hat év sok idő, s a börtönben nem olvasott műszaki lapokat. Jobbra fordította a kormánykereket, s közben visszanézett. Sovány kis motorbicikli robogott utána, százas Csepel, ahogy innen látta, az adta a méltóságteljes hangot. Rajta fehér nadrágban, fehér trikóban feketére sült fiatalember, mögötte a hátsó ülésen lányiéle, mert mintha sok haj és piros pettyes szoknya lobogna. A fiú újra dudált, s a kis motor és a nagy hang együtt még nevetségesebb hatást keltett. — Micsoda nagyzolás — nevetett tel a dömper sofőrje, s remek ötlete támadt. A dömpert az országút bal oldalára vezette, amelyiken a motoros — a közlekedési szabályoknak megfelelően előzni akart. A motor méltatlankódva dudált, aztán kénytelenkelletlen lassított. A dömper az út üal oldalán kényelmesen cammogott előtte. — Ez részeg. Vagy hülye — szitkozódott a motoros. Elörekémlel't, majd visszafelé az úton: sehol semmi, ami reindörjárör jelenlétére utalna. Akkor szüret: lehet előzni szabálytalanul is Sebességet váltott, s jobbra kormányozta a motort a műúton. De a dömperes is résen volt. Mire a motor elérte volna, a dömper már az út jobb oldalán cammogott, szélesen, kényelmesen, s fehér inges vezetője kajánul visszamosoiygott. Így a szeme sem fájt annyira, hogy néha hátat fordíthatott a napnak. A motoros káromkodott és fékezett. — Mi az? — hajolt előre a kislány, s állat a fiú vállára támasztotta. A motornak csak a dudája és a nyerge volt modern: egybeszabott, kétszemélyes nyereg, amelyen semmi másba neun lehet kapaszkodni, csak a vezető derekába. Szere! mespá ruak való motor volt. — Mi az? — kíváncsiskodott a kislány. — Ez a marba — szidta a fiú, mert már szeretett volna ott lenni, mindegy, uogy női, aaoi nincsen nyaraid, nincs országút, nincs rajtuk kívül senki, csak a nagy víz, a nagy fák és a nagy déli csönd. — Ez a marha folyton elém jár — közben sebességet váltott, hogy baloldalt — újra szabályosan — megelőzze a dömpert. De a fehér arcú sofőr megint résen volt. megint eléjük járt. A fiú fékezett. — Hiszen játszik — kiáltotta a kislány, hogy a kettős zúgásban is hallani lehessen. — Veszélyes játék. — Az a jó. A játékban az a jó, ha veszélyes. — Megsimogatta a fiú karját. — Naaa ... Biztosan örül valaminek. A fiú csak morgott, sebességet váltott, s előzni akart. A dömper megint eléjük járt. A lány nevetett. — Boldog. Fogadjunk, hogy boldog. Fogadsz? Utána megkérdezzük tőle, jó? — Unatkozik — morogta a tiú, s megint előzni akart. Ezúttal sem sikerült. — Fogadjunk — nevetett mögötte a lány. — Hiszen olyan kedves ember. — S a fiú háta mögül odaintett a sofőrnek. Az hálásan visszamosoiygott a cinkosra. — Látod, nem fér a bőrébe. Milyen öröme lehet? Gyereke született? Vagy prémiumot kapott? Te, azt hiszem, tegnap volt az esküvője. Vagy jövő vasárnap lesz. Mit gondolsz? A fiú nem felelt. Lenyomta a dudát, s rajtahagyta a kezét. A sofőr visszanézett, mosolygott, s odakiáltotta: Miért siettek? Gyertek utánam! — s ő is lenyomta a dudát. A két jármű fülsiketítő dudálással robogott a néptelen országúton. A leány nevetett. Kiáltotl valamit, de a nagy zúgás elnyelte a hangját. A fiút elöntötte a düh. A legnagyobb sebességre kapcsolt, s jobboldalt — szabályellenesen — el akart surranni a dömper mellett. A dömperes — arcán még mindig a tréfa mosolyával — jobbra rántotta a kormányt. A motor belerohant a dömjjer oldalába. Az összeütközés kivágta az országút szélére, a poros lapulevelekkel benőtt árokba. A felborult motor hátsó kereke forgott még, lassan, egyre lassabban, aztán megállt. A sofőr gépiesen leállította a dömpert, de nem tudott megmozdulni az ülésen. Fülsiketítő volt a csönd. Aztán valahol meszsze déli harangsző körteiült. - Pokolian ömlött a napfény, a sofőr szeméből csörgött a könny. Hiszen csak azt akartam, hogy ne hagyjanak egyedül az országúton. Olyan szépek voltak, olyan barnák, olyan fiatalok ... Miért siettek? És miért előztek jobb felé, szabálytalanul? — Ebbe a gondolatba próbált kapaszkodni. Annyi erőt merített is belőle, hogy megmozduljon és hátranézzen. Arca, szeme teljes félkört írt le, mire az árokba zuhant testeket megtalálta. S ebben a félkörben benne volt az egész világ. S iszonyú félelem köde ült a sofőr agyára: hát megint ne legyen, hát soha többé ne legyen kerek a világ? Az árok széléhez farolt, s a dömperről a két köbméter homokot a fehér ruhákra és barna végtagokra eresztette. Híd támadt belőle az árkon, sárga, frissen bányászott, kissé még nedves homokból készült híd. Nyilván ezen jár be a paraszt szekerével a kukoricaföldre. Mert még azt is észrevette, hogy kukoricatábla indul befelé a tett színhelyéről. S a nyári ég üvegkupolája közönyösen csorgatta fényét, leforrázva mindent, amit ért. Ment tovább az üres dömperrel, s szeméből patakzott a könny. A holttesteket három nap múlva találták meg. Az orvosszakértők megállapították, hogy az eséstől csak jelentéktelen zúzódásokat szenvedtek. Halálukat fulladás okozta.
