A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-28 / 51-52. szám
Meditationes decognitione, avagy a bizakodás könyve Westerburg: Nem értem, Sire, hiszen a zöld a remény színei Dagsburg: Ezt kell éppen megvizsgálnunk! Sági lólh Tibor Oktatásügyünk és pedagógiánk néhány „örökzöld" problémája c. írása a vártnál nagyobb visszhangot váltott ki. Mivel többen is hasonló módon érintettek bizonyos kérdéseket, valamennyi hozzászólónak nem tudtunk helyet biztosítani. A le nem közölt cikkeket viszont elküldtük az Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának. Így Rácz Olivér miniszterhelyettes elvtárs Írásával lezártnak tekintjük a vitát. Candide végeredményben jámbor lélek volt, a zöld a remény színe, s pontosan ebben az esztendőben volt kettőszáz és tíz esztendeje annak, hogy Dr. Ralph mester halhatatlan Pangloss maglstere oly, csodálatos csalhatatlansággal leszögezte, miszerint nincs okozat ok nélkül, s e világon, mely a lehetséges világok legjobbika, a dolgok nem lehetnek másmilyenek, mint amilyenek, mert minthogy a világon minden valamilyen célt szolgál, nyilvánvaló, hogy minden csak a legjobb célt szolgálhatja. Mindezek alapján, aki azt állítja, hogy minden jó, az sült bolondságokat beszél: azt kell mondani, hogy minden a legjobb. így Pangloss. Ám ekkor, miközben mi hajlamosak lennénk belenyugodni ebbe az istentől elrendeltetett, s éppen ezért nagyon kényelmes világrendbe, váratlanul felbukkan Parolignac márkiné fanyar tudósa, s néhány keresetlen szóval alaposan sarokba szorítja Pangloss lendületes filozófiáját, Gottrfied Wilhelm Leibniz praestabilizált harmóniájával egyetemben, mondván: Én, uram, egyáltalában nem vagyok ezen a véleményen, sőt inkább úgy látom, hogy minden épp eléggé rossz: hogy senki sincs tisztában az őt megillető hellyel és a rá váró feladatokkal; senki sem tudja, mit csinál és mit kellene csinálnia, és hogy a vacsora idején kívül, mely eléggé kellemes, az emberek folyton, a leggyalázatosabban veszekszenek: a janzenisták a molinistákkal, a politikusok az egyházzal, az írók az írókkal, az udvaroncok az udvaroncokkal, a tőkések a néppel, a feleségek a férjekkel, a rokonok a rokonokkal, és ez a háború sohasem ér véget. A zöld a remény színe: mi bízunk benne, hogy mégis véget ér. Az élet kényszerít rá bennünket, a kinti világ, amely torkunknak szegezi a kérdést: a kollektív múltból ki és milyen mértékben vállalja a kollektív jelent és a kötelező jövőt? A múlt megjegecsesedett, megkövesedett, szilárd alakot öltött valóság — változtatni rajta nem áll módunkban legfeljebb megkísérelhetjük csinosabbá tenni. Ám hasztalan csinosítgatjuk, megmásítani senki sem képes, lényege változatlan. De vajon miért is csinosítgassuk? Mi az, amit restellnünk kellene, nekünk, akik mindnyájan részesei voltunk, tettük, amit kellett, s ma is tesszük, amit tennünk kell. Elismerés és köszönet illeti a Hetet, amiért helyt adott a pedagógusok felelőssége körül kialakult vitának, hiszen minden vita szükséges és helyes, ha előre visz, ha elősegíti minőségi forradalmunkat. Mert célunk ma: tervszerű és elmélyült minőségi forradalom. Mindazok nevében, akik a csehszlovákiai magyar iskolaügy élén állanak, meg kell azonban mondanom: ez volt a célunk tegnap is, az elmúlt húsz esztendő alatt mindig ez volt a célunk, s visszatekintve e megtett útra, nincs miért szégyenkeznünk. Lehet, hogy tehettünk volna többet is. Bizonyára tehettünk volna, hiszen a csehszlovákiai magyar iskolaügy nem kizárólag attól a két-három felelős dolgozótól függött, akik a központi posztokon álltak, s akik a jelenlegi lehetőségekhez képest a múltban valóban kezdetleges és mostoha körülmények között dolgoztak; ne felejtsük el, hogy a volt Megbízotti Hivatal sem tölthette be maradéktalanul és teljes felelősséggel a szlovákiai iskolaügy jogkörét — hanem mindannyiunktól, akik ott álltunk körülöttük, bizottságok, albizottságok soraiban, kerületi, járási, iskolai beosztásunkban, s akiknek, ha a szervezésbe közvetlenül nem is, de a minőségbe mindig volt szavunk. Mi alakítottuk ki a minőséget, senki más, s ha ez körhinta, akkor mindannyian ennek a körhintának az utasai vagyunk. Talán ezért vált a vita során olykor ingerültté és felháborodottá a hozzászólók hangja, s íg>w és ezért kell most címzettként a címzettek között, múltban és jelenben egyaránt vállalt felelősséggel kijelentenem, akár örökzöld problémák letéteményeseiként, akár mint helyzeti leg elsősorban felelősek a nemzetiségi iskolák ügyéért: vállaljuk a ránk eső részt, vállalunk minden feladatot, mely bennüket illet. Kern vállalhatjuk azonban Pangloss szerepét a Voltaire-i perben, egyszerűen azért, mert nem vagyunk hajlandók pálcát törni eddigi eredményeink felett. Nem lehet célunk, hogy egy ország mások vétkei miatt felsajduló mea culpá-jába mi is belekeseregjük a magunk apró-cseprő mea culpá-it; hogy más-más pozícióból mérgezett nyilakkal lövöldözzünk egymás pozícióra: ehhez kicsi a mi szűk közösségünk, s a dolgok természetéből adódik, hogy a szűk közösségek soraiban az okozott sebek elkerülhetetlenül megsebzik a megsebzőket is. A dolgok valódi értékét nem kizárólag a külső eredmények, hanem nem utolsó helyen a belső tartalom határozza rneg, s az igazi körhinta — nem is hinta, csak kör: elvarázsolt kör — pontosan ezen a területen figyeltet fel magára, állóharcot folyatatva a minőségért, fokozatosan hárítva át a minőségért viselt felelősséget a főiskolákról a középiskolákra, középiskolákról az alapiskolákra és így tovább, egészen az anyaméhig és vissza. Ez természetesen nem nemzetiségi probléma; nemzetiségi területen azonban létkérdés, érvényesülésünk alapvető feltétele. A felfokozott minőségi forradalom útjára kell lépnünk. Ez természetesen káderpolitikánk területére is érvényes. A káderpolitika törvényeinek azonban két törvényszerű kiindulópontja van: az egyik a válogatás lehetősége, vagyis az az elengedhetetlen és a nemzetiségi iskolák területén valósággal sürgető feltétel, hogy — legyen kikből válogatnunk. Nevelőnőktől egészen miniszterhelyettesekig. Akkor majd joggal elkiáltnatjuk a sürgető és büszke jelszót: Megfelelő embert a megfelelő helyre. Addig azonban meg kell elégednünk azzal, hogy az adott körülményekhez képest legmegfelelőbb emberek kerüljenek a szükséges helyekre, s mert az embereket általában nem aszerint szokás és kell megítélni, arait nem tettek és főképp nem tehettek meg, hanem abból, amit az adott körülmények és nehézségek közepette megtettek, nem hiszem, hogy, erkölcsi és öröklött joga lenne bárkinek is válogatás nélkül elmarasztalni azokat a központi, kerületi, járási dolgozókat, akik a Megbízotti Hivatal működése idején vezették iskolaügyünket, s a kérdést nem lehet leegyszerűsíteni arra a felelősség-elhárítő, számonkérő szózatra Mit tett ő és mit tettek ők? hanem elsősorban így kell megfogalmazni: Mit tettem én? Az előbbiekből adódik, hogy a káderpolitika másik feltétele a köteles bírálat módja és jellege. Minden bírálat jó, jogos és szükséges, amely, idejében érkezik, és minden bírálat meddő és szélbe suttogott szólana, amely lekési időszerűségét. Ezért nem tudjuk elfogadni az akinek nem inge, ne vegye magára elvét, mert, sajnos, mindnyájunknak inge1, s bármennyire kényelmesek a járt utak és festőiek a lábnyomok a hóban, mindnyájan ismerjük Voltaire-nak a káderkérdésre vonatkozó lábjegyzetét, amelyben így kommentálja Ralph doktor kényes és személyes jellegű fejtegetéseit: „Figyeljük meg szerző rendkívüli tapintatát. Tudvalevő, hogy X. Urbán pápa nem létezett: szerző óvakodott attól, hogy, valamelyik valóságos pápát nevezze meg egy fattyú apjaként. Mily körültekintés! Mily lelkiismeretesség!“ X. Urbán pápa nem létezett: mi létezünk. Célunk változatlan: tenni, amit kell. De beszélhetünk eredményeinkről Is, amelyekre büszkék vagyunk: húsz esztendő munkája feszül bennük. Lehet, hogy nem beszéltünk róluk eleget, lehet, hogy kevésszer összegeztük, s ezzel magunk is megteremtettük az utólagos és elkésett elmarasztalások lehetőségeit. Az elkésett elmarasztalások pedig eleve magukban hordják a meddőség és elvetéltség ítéletét; nem tudni valamit — hiány és hiányosság, de rosszul tudni valamit — buktató; tájékozatlanság és egyoldalú vagy téves értesülések pozíciójából szállni vitába — felelőtlenség. Félreértés ne essék: mi itt nem Sági Tóth Tiborral vitázunk s távol áll tőlünk az a szándék, hogy kétségbe vonjuk az egyéni véleményhez való jogát — mi magával a vitával vitatkozunk — a Hét volt annyira előzékeny hogy tanulmányozás céljából rendelkezésünkre bocsátotta a helyszűke miatt közlésre besorolatlan kérizatokat is — mert a vita: dialógus. Ezt az országot az elmúlt években a monológok sodorták a katasztrófa szélére: vissza kell térnünk a dialógusok síkjára, hogy tézis és antitézis útján juthassunk el a végső szintézisekhez. A dialógus tartalmazhat véleményt és ellenvéleményt: a nyelvi szakoszok azt állítják, hogy munkájukat — mely felelősségteljesebb és igényesebb, mint a többi pedagógusé — a javadalmazás terén is méltányolni kell: a természettudományi szakosok azt feszegetik, hogy munkájukat — mely felelősségteljesebb és igényesebb, mint a többi pedagógusé — a javadalmazás terén is honorálni kell; dialógus az is, bogy egyesek (általában olyan pedagógusok, akik azokban az évfolyamokban tanítanak, ahol a könyvet használják), dicsérik a Képes Nyelvkönyvet, mások viszont (általában olyan pedagógusok, akik nem tanítanak azokban az évfolyamokban, ahol a könyvet használják), nem dicsérik a Képes Nyelvkönyvet. Dialógus, hogy az első tagozatok pedagógusai állítólag kevesebb szakmai támogatást kapnak, mint a felső tagozatok pedagógusai; hogy a szlovák irodalmat szlovák nyelven kell tanítani, hogy a szlovák irodalmat anyanyelven kell tanítani, hogy, a szlovák irodaimat a világirodalom keretén belül kell tanítani; hogy a szlovák irodalmat nem kell a világirodalmon belül tanítani — ez mind dialógus, még akkor is, ha már régen tisztázott és világos előírásokba, módszertani utasításokba foglalt tézisekről van szó. Nem lehet azonban egyoldalú monológot kerekíteni olyan kérdésekből, mint amilyen az óvodák és szakiskolák, szaktanintézetek kérdése, amelynek megoldását mellesleg még a Megbízotti Hivatal volt felelős dolgozói tűzték ki célul, s a jelenben az általuk megkezdett munkát folytatjuk; az olyan állításokból, hogy a magyar tannyelvű iskolák létszáma az elmúlt években 41 iskolával (!) csökkent, holott az igazság az, hogy az iskola létszámának csökkenése nem azonos a magyar tanítási nyelvű iskolák tanulói létszámának csökkenésével, és ezt a csökkenést a kisiskolák összevonására irányuló törekvés is eredményezhette, hogy a felelős tényezők nem fordítanak kellő gondot a pedagógiai propaganda kérdéseire, holott az igazság az, hogy a néhány csehszlovákiai magyar pedagógiai kiadvány éppen ezzel a témával lett ismertté külföldön is. A pedagógiai propaganda kérdése azonban nem szűkíthető le csupán a kiadványok számára, hanem e tevékenységet végzők felkészültségét is mérlegelnünk kell. Ez viszont már szellemi életünk egészének kapacitását és dinamizmusát felvető probléma. Igaz, hogy doc. Libor Vozár, oktatásügyi miniszterhelyettes a besztercebányai aktíván nem foglalkozott külön a magyar óvodák kérdéseivel, holott a cigány gyerekek óvodai beikolázására külön is kitért. Szükéges hozzátenni, hogy a cigány gyerekek számára létesítendő óvodák kérdése nem nemzetiségi, hanem higiéniai és perem-szociológiai kérdés: ilyen relációkban doc. Vozár nem is foglalkozhatott a magyar óvodákkal, s ha foglalkozott volna, most bizonyára az ienne a baj! Sajnos, nem térhetünk ki minden kis részletre: az élet rohan, s mióta a vitaindító cikk megjelent, végre megteremtettük a cikkben hiányolt gyermeklap végső feltételeit is: a lap az iskolai év második félévétől, februártól kezdődően rendszeresen megjelenik. Beszélgethetnénk még sok egyébről, például a Család és iskola címen tervezett új pedagógiai folyóiratunk előkészítéséről, de a jelen írás keretei nem teszik lehetővé, hogy mindenre kitérjünk, s nem is ez volt a célunk. Célunk mindössze annyi volt, hogy megpróbáljunk összegezni, s megpróbáljuk megtalálni egy nekilendült vita szintézisét, amely csak egy lehet: Candide Panglosson és meddő vitákon felülemelkedő, minden salaktól megtisztult, áhitatos szózata: Az ember nem pihenésre rendeltetett, s — nekünk kertünket kell megművelnünk. Karácsony ideje vagwn: üdvözlet és békesség a jóakaraté embereknek. RÁCZ OLIVÉR áü
