A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-28 / 51-52. szám
Kisebbségi fiatalok líra i útvesztője Pozsonyból hazajövet nem akarnak benyomásaim az emlékezés szokásos herbáriumanyagává válni. Sok minden nyugtalanít, amit láttam és tapasztaltam. Minderről beszélni kellene teljes felelősséggel. Jól éreztem magam a magyar pedagógusok között, Pozsonyban és Galántán, örömmel fogtam kezet egykori tanítványaimmal, akik felelős őrhelyen fáradoznak a lelkekért. Ügy rémlik, mindnyájan látják — előadásaim utáni viták során derült ki — hogy a szocializmust immár nem olcsó szóvirágokkal, hanem a magyar nemzeti műveltség egyértelmű és becsületes átadásával és őszinte emberséggel lehet csupán nevelési eredménnyé varázsolni. Olyan érzéssel álltam közöttük, mint aki észleli szabályszerű útjukat. Éreztették, hogy ' hazáját csak az szolgálhatja törvény tisztelő és építő államhűséggel, akit hagynak, hogy szabad, egyenlő jogú és becsületes emberré nőjön származása és anyanyelve alapján. Valamikor művelődésünk nagyjaiban körvonalaztuk a kisebbségi nevelés magyar eszméképeít, reális képeket rajzoltunk magunk elé, nemesítő, gazdagító példákat, igaz emberséget. Az a nemzet boldogul, amelyik nem veszíti el összetartozását, egybekapcsolódik nemzedék nemzedékkel, újítás a hagyománynyal. Van mivel összekötődnünk. Hagyjanak meg elszánt emberségünkben, hogy gyűlölet nélkül nézhessünk szét szülőföldünkön, s nyugodtan lehessünk azok, akik vagyunk. Nincs Kelet-Európábán ennél tisztessegesebb program, s nem lehet ennél nagyobb biztosítéka magyarok és szlovákok komoly békéjének. S a kisebbségi magyar pedagógusnak van még egy fegyvere, hogy Szabó Lőrinc megkapó versével szóljak: maga előtt tartja a szívét. Bár írhatnék ehhez hasonlót arról, ami a pozsonyi József Attila Klubban ért. Nagyon nyugtalanul mentem el onnan, ez a nyugtalanság azóta sem akar elülni bennem. A szlovákiai magyar irodalmat szemlélve, főként a fiatalok verseit és prózáját, azt gondoltam: legjobb lesz, ha szólhatok, a költészet és nemzet együvétartozásáról szólok. Elmondtam a lényeget, hogy nincs magyar költő, aki ne vállalt volna versben írt prófétaságot és törvényírást, nincs olyan, aki ne lett volna elkötelezettje a hazának és népének, előrevivő és őrző szelleme tájnak és társadalomnak. Elmondtam, hogy a legegyénibb élmény, a szerelem és a szeretet, is válhat mindenkit érdeklő és érintő versolvasmánnyá, ha művészi finomsággal fejezik ki. Igazolja ezt Balassitól Illyés Gyuláig az egész magyar líra. Zrínyi és Csokonai, Petőfi és Arany, Ady és József Attila vezető szellemeink maradnak, amíg élni fog magyar a földön, mert kifejező erejükkel érthetően szólnak mindenkihez, vagy elbűvölik azt, aki az értelmen túl a verstől az idegfeszültség legfőb feloldását várja. A magyar költők nem egyszer eligazító vezetőkké nőttek, mivel társadalmunk kérdéseire találó, őszinte, igaz választ tudtak adni, jobbat, mint a politikusok, akik sokszor vitték kátyúba a nemzetet. Arany és Petőfi mai jelenlétének a magyar tűnődésben ez a magyarázata. így érthető, hogy ki nem köti mondanivalóját a nemzet kérdéseihez, elsüpped az emberek emlékezetében, ha jó poéta volt is, mint például Komjáthy Jenő. Érveléseim és bizonyításaim azzal nyertek éles formát, hogy odaidéztem, névtelenül, az újabb szlovákiai magyar verseket s verselési kísérleteket. Az éles ellentétnél is bántóbb a szlovákiai magyar olvasó számára, amit versként tálalnak eléje hétről hétre, hónapról hónapra. Sajnos, az újfajta versek a lapok hasábjain javarészt érthetetlenek. Itt-ott csillan fel mindössze egy-egy elfogadható sor. Ifjú költőink és költőönjelöltjeink — úgy látszik — tudatosan lemondanak arról, hogy folytassák a magyar lírát, s szervesen illeskedjenek bele költőink szerepkörébe. Nem óhajtanak érthető szépséget közölni, nem óhajtanak életünkről szólni, nem érdekli őket a magyar táj, még kevésbé a magyar múlt, nincs se szlovákiai magyar jellegük, semmi összefüggésük a magyar lírával. Talán anynyira újak? Annyira lázadók, forradalmi újítók, hogy magukra akarnak maradni s újdonságokkal akarják meggyőzni olvasóikat? Nem igen hihető. Ezek a versek ugyanis igénytelenek, semmi forradalmi újításuk nincs. Eg\i mérnök barátom, aki él-hal a magyar szellemi termékért, azt írta nekem, hogy ő a verset az Irodalmi Szemlében egyidő óta a végéről olvassa visszafelé a címig, „mert így sokkal értelmesebb“. Előadásom közben, amikor éppen az „ágyék medrét patákkal kotró gebékről“, vagy a „bőgve járó ökölről“, vag£ a „szent pál cipőfűzőit lengető szélről“ olvastam fel rejtélyes vallomásokat, sokan felnevettek. Én szomorú voltam. Szomorú voltam, mert látom, hogy ezek a versírók, valamint azok a fiatal költők, akik elzárkóznak a szlovákiai magyarság természetes versszolgálatától, a költői vezetés és irányítás nemes feladatától, magukra maradnak. Valamirevaló versolvasó nem is követheti őket. Természetesen egy ilyen kijelentéstől nem szűnik meg sürgős vágyuk zavaros verssoraik közzétételére. Túlságosan rászoktak már a mámorító nyomdaszagra. A legkülönösebb, hogy az olvashatatlan versek írói olvasható, értelmes cikkeket tudnak írni, figyelemre méltó tájékozódással, tehát nyilvánvaló, hogy verseiket tudatosan stilizálják érthetetlenre, ez a poétikai szemléletük. Egészen különös lírai világ: képzavar, laza képzettársulások, freudista pszichogramok. Sejtelmek a testről, amely átvette a világ, a magyarság, társadalmunk versforrás-szerepét. Kísérlet, amely szembeszegeződik az egész magyar költészettel, s nem óhajt érthetővé válni az olvasó számára. S miután az Irodalmi Szemle nemrég, mintegy a fiatal szellemiség érvényének betetőzéséül, olvashatatlan prózát is közölt ifjú magyaroktól, összeforgatott mondatokat, érthetetlen utalásokat, s közölt még képtelen képeket is, elvont grafikát, semmi asszociációt nem ébresztő rajzokat, ifjú szlovákiai magyar képzőművészek produktumait: teljes lehet a látványunk a fiatal kisebbségi magyar nemzedékről. Ha ez így van, szembe kell néznünk ezzel a jelenséggel, mint komoly tényezővel. Könnyű azt mondani, hogy mindezért a szerkesztők felelősek. De ez a szellem nyomdafesték nélkül is él s éled, élteti a társas szellem és tájékozódás, amely ugyanúgy jellemző fiataljaink egy részére, mint a képtelen versek. Ha zavarosan is: lázadás ez az értelem ellen, a művészi norma, a szép szó, a magyar s európai gondolkodás ellen. Úgy látszik, az a fejvesztettség és rendbomlás, a zűrzavar és féktelenség, ami határainktól nyugatra az egyetemi ifjúság egy részét elfogta, líra formájában átszivárog hozzánk. A szegény szlovákiai magyarságnak van elegendő gondja-baja, most még tetejébe azzal az érzéssel kell naponként fejét álomra hajtania, hogy a jövő nemzedék fejét veszti. Ha ez ebben az irányban folytatódik, vakvágányra jut a szlovákiai magyar szellemiség. Fábry Zoltán harmad virágzásának vége lesz. A fiatal verselőknek, úgy látszik, nincs magyar lírai élményük. Nekem néhányszor úgy tűnt fel, hogy a szlovák szürrealizmust utánozzák, Turczel Lajos figyelmeztetett rá, hogy ez a jugoszláviai magyar szóösszetételük — minden új lírai kezdeményezés alapanyaga — alig van. S az eszmei erő, művészi gond és lírai finomság, amely magyar szabadversben Kassák, Füst Milán vagy Berda József költészetét jellemzi, náluk jóformán ismeretlen. Szürrealisták ők, de távol esnek Apollinaire szürrealista felfogásától, aki tudvalévőén szürrealizmuson töményebb valóságot értett, mint amit francia vers addig produkált. Töményebbet és megejtőbbet. Kit ejtenek meg ezek a versek? Talán rá akarnak szoktatni minket, hogy ez a magyar újdonság versben? De mi együtt lélegzőnk a magyar lírával, s ez az erőlködés, ha konok is, nem éri el célját. A vitában az egyik verselő, már nem egészjen ifjú, az eszmei szilárdság nyomatékával azt vetette szememre, hogy „elavult nézeteket“ képviselek, amiért elutasítom verseiket, melyeket körülményesen, nehezen hoszszan formálnak. Mindenki írhat szabadon, de magyarul. Hagyjon békét a líra húrjainak, ahogy Petőfi mondta, ha nem vállal közösséget nemzetével. Ebben nincs semmi baj. Hagyjuk a versírást a költők számára! Válhat bárki kiváló szakemberré, nem kell feltétlenül verseket írnia. Az irodalmi alkotáshoz éppúgy kell mesterségbeli tudás, mint minden más képesítéshez. Aki feltétlenül versben kíván szólni magyarul, tanulja meg a magyar poétikát, fejezze ki magát művészi erővel, hogy minden versolvaső elfogadhassa. Élettani képzetképek versszerü közlése még nem líra, ha hiszi is írója, hogy az. „Nekünk a testünk a fétisünk“ — jelentette ki egy másik ellenszegülő ifjú versíró. íme, a rejtjeles biológiai sorok nyitja, valami alpári materializmus kerítette hálójába ezeket a fiúkat, rágódnak testi folyamataik lerögzítésén, s azt hiszik, ez a rögzítés vers. Valahol törés érte fiataljaink egy részét, lelki törés. Volt egy óra, amikor elvesztették hitüket, s nem maradt más, csak önmaguk varázsköre. Arról nem tehetnek, hogy nem ismerik a logikát, nem tudják magukat meghatározni, ezek iskolai hiányok a múltból. De minket is értek ilyen bajok ifjúságunk idején. Ki törődött velünk? Magunk képeztük magunkat. A régi szlovákiai magyar fiatalok, a sarlósok, egyik vonása volt, hogy kemény leckéztetéssel nevelték magukat. S nem hajoltak meg a kenyérért, de lehajoltak minden ismeretért, minden nemzeti kötőszövetért, átplántálták magukat a nemzeti múltba, mint kevesen nemzedékünkből, s összeforrak a néppel a jövőért, a leghaladóbb eszme, a szocializmus jegyében. Nem kérkedve mondom ezt. Nem haragszom, amiért avult nézetűnek mondtak. Az én avultságom, és társaimé, a nemzet önzetlen szolgálata. Ezt vállalom. A magányosságot, az idegenség-érzetet csak a nemzeti kollektívum szolgálatában lehet elveszíteni, mint terhet. Erre kinek-kinek lélekben kell felkészülnie. Képességeinek teljes kiformálásával, szabad emberséggel, vagyis erkölcsi fegyelmezettséggel. A lírai útvesztő nem a rossz versekkel kezdődött s nem a jó versekkel fog véget érni. Jó versekkel véget ér a rossz út ott, ahol valódi költői tehetség bontakozhatik ki a barátságos figyelmeztetés nyomán. De az egész kisebbségi magyar fiatalságnak mély, megingathatatlan hitet kell szereznie. Hinni kell a nemzet elhivatásában, hinni nemzeti kultúránkban, bízni és bátran formálni a szocializmust, mely nekünk sem adhat kevesebbet, mint másnak. Nem az avantgardizmus dekorens verskészletének újrasüttetése a korszerű feladat ma bárhol a magyar etnikum területén, hanem a magyarság társadalmi és szellemi erejének korszerű szocialista kiteljesedése. Móricz Zsigmond a maga nyugodt formájában jól határozta meg szerepünket éppen Pozsonyban, 1927-ben, amikor vendégünk volt: „Az utódállamokban nem fejlődhetik ki más magyar kultúra, mint Magyarországon. A magyarság az egész emberiségnek csak egyféle kultúrát adhat, amit nyelvi és szellemi együvétartozás termelhet ki. Nekem semmi közöm sincsen a politikához, de igenis ahhoz van közöm, hogy az a mindössze is kevésnyi magyarság, amely különböző országokban él most Közép-Európában, együtt érezhessen a magyar kultúra összefogó erejében és a magyar nyelv közösségében“. Ez ma is Igaz. Nem vagytok egyedül, senki ne érezze az idegenséget! A fiatalság nemcsak útvesztő, hanem ihlet és modell is lehet, ahogy harminc évvel ezelőtt volt Szlovákiában a magyar kisebbség fiatal nemzedéke. Nem mondhatunk le senkiről. Versíróknak és nem versíróknak egyformán meg kell találniuk az utat a nemzethez. Nem kell várni vezéri szót, ilyen nincs. A nemzet ma széles tömegsodrásban, alkotó és építő vállalkozásokban él és vezet. Erre és hagyományainkra, nyelvünkre és irodalmunkra kell figyelnie mindenkinek, főként kisebbségi sorsban. Ez a reális, ez az érzékelhető. A lírai őtvesztőből ez az üt vezet egy új Győrv» Dezső kisebbségi költészetének kiformálásához. S a társadalmi útvesztőből ez vezet a szocialista társadalom szilárd építéséhez. SZALATNAJ REZSŐ