A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-20 / 29. szám
ütojjOlsz, csúnyán blöffölsz, drágám! —sokallta meg Zizl a diskurzust. A gavallér birtoklása érdekében csak a következő napokon került sor kettőjük közt zamatosabb szópárbajra. A telefonszolgálat is úgy alakult, hogy amikor Zizi ügyeleteskedett, Mici otthon a jogásszal számolta a csillagokat, Zizi neszét vette a találkáknak, kolleganőjével elcserélte a szolgálatot és lakásán a kapualjban a falhoz lapulva várt. Dr. Zsúp ezúttal is pontos volt, s mikor a kapu küszöbét átlépte, nem kis meglepetésére Zizibe botlott, aki rögtön el is kezdte: — Kedves doktor, egészen elfelejtette, hogy én is nő vagyok. — Ó, Zizike, — szabadkozott a férfi meghökkenten — Találkozásunkat már régóta tervezem, szándékomat azonban ostoba véletlenek keresztezték, és most olyan színben tűnök fel, mint valami hazug fráter. — Magyarázata elfogadható, ennek ellenére a jelek arra mutatnak, hogy Mici a favorit — mondta szomorkásán Zizi. Dr. Zsúp nem vesztette el lélekjelenlétét. Engesztelésül eloszlatta Zizi kétségeit: — Zizike, szerdán este szabad vagyok, kettőnk számára asztalt foglalok a Duklában. Higgye el, már most repes a szívem a találkozás örömétől. Hálája jeléül Zizi a férfi arcát szerelmesen megpaskolta, felszalad a lépcsőn. A jogtanácsos jóakaratú szándékát egy ostoba véletlen keresztezte. Szerdán este a Duklában nem jelenhetett meg, mert déltájt a békéltető bíróság tárgyalásán ügyfelének érdekeit védelmezve összeesett. Nagy kár, mert azóta se Midnek se Zizinek nem hoz sikert a gyors telefonkapcsolás. SZABOL JUDIT Korrtlósi Lajos est Az est húrjait lehangolták Elhagyott balalajka a csend Alvaszálló sirályok a gondolatok Valahol messze nagyon messze egy tnzszikra egy olajmécses egy lilás gázláng egy higanygőzlámpa küzd a sötéttel Az est hallgat Húrjai beteg liánként lógnak és nincs egy kéz egy kampós pápa-bot üstökös vagy oltári szentség hogy életre keltsék Hiányzik valaki ebből az estből mint mellkasból a kivett szív mint a kék égről az ég maga Dubay Orest: Madár, /linó) gSÜB ellenie, de Széplaky kijelentette, hogy ö nem tiltakozik, az erőszak ellen nem lehet tiltakozni, tehetetlenségében fellobogott a nemzeti önérzete, úgy tett, mintha segíthetne önmagán, de nem akar, mert nem alázkodik meg senki előtt, tegyék tönkre, ha akarják, a magyarságáért mindent elvisel. A lányuk azonban semmit sem akart elviselni, egyre sírt a fekete zongora, meg a szobája után, sírt és félt, hogy hová mennek, mi lesz velük. Tizennyolc éves, sovány és fehér bőrű volt Ethel, tüdőbajos szegény, meg is halt egy évre rá, betegeskedett egész életében és a zongorát is azért szerette annyira, mert ha játszott rajta, elfelejtette, hogy beteg, és egészségesnek érezte magát. De akkor még velük ment, hosszú oszlopban vonultak Ligetfalu felé, szlovák és orosz fegyveresek mentek mellettük és kiabáltak rájuk, mert a fegyveresek úgy tudták, hogy ők felelősek a háborúért, de ők is sejtették a bűnüket, és csodálkoztak, hogy miért kiabálnak a fegyveresek. És a járdáról is rájuk kiabáltak az emberek: Hová, uraim?... Palesztinába tartanak, uraim? ... Talán éppen ezekben a pillanatokban dördültek utólsókat Berlin környékén a vörös csillagos tankok ágyúi a szabadságért, s a fasizmus tengerszem mélységű betonbunkerokba bújt és tehetetlenségében halálra marcangolta, benzinnel leöntötte és megégette önmagát, talán a Reichstag előtt már a levegőbe lövöldöztek örömükben a katonák, s ők egyre vonultak és cipelték harminc kilós batyujukat. S a járdákról, ahova ők nem léphettek fel, ,, nézték őket az emberek és tovább siettek, s ők elmentek a Carlton szálló mellett, a Redout előtt, egyenesen a Duna-partnak tartottak és ráfolytak a pontonhidra, melyet a Pozsonyt felszabadító haderő épített. A Duna akkor békésen folyt, olyan nyugodtan és barátságosan, ahogyan csak egy kedves és békeszerető folyó folyhat a háború utolsó napjaiban. A vár négy csonka tornya verőfényben ragyogott. A Dunaparti fák ágain duzzadtak a rügyek vagy már megpattant, és apró zöld levélkéket szültek. Néhány későn lombosodó díszfa még csupaszon állt. Gyönyörű tavaszi idő volt, csak Széplakyék lánya sírt, hogy mi lesz a zongorával, és mi lesz velük, és a fegyveresek kiabáltak, olyan durván, ahogy a háború közvetlen okozóival kell kiabálni, azután, hogy elvesztették a háborút. S mindez egészen valószínűtlennek tűnt fel abban a csodálatos tavaszban, de a batyuik azt bizonyították, hogy valóság, s a kiürített kocsmahetység is ezt bizonyította, ahol tömegszállást kaptak hosszú hetekre. De egyelőre még csak a hídon vonultak és a pontonhíd rugalmasan ingott alattuk ... Teljesen nyilvánvaló, hogy ön magyar nemzetiségű, és az állam sürgős érdekek megköveteli, hogy ön azon a hídon távozzon szülővárosából, amelyen a tankok jöttek a városba, amelyen a szabadság érkezett a városba ... — Ősszel ideköltözhettünk, Körnerékkel közösen kaptuk ezt a házat, az udvart, a régi lakája megszökött az oroszok elől, nem tudom, ki lehetett. Akkor már a városba is bemehettünk, a villánk új lakója közben minden bútorunkat eladta, kikergetett, amikor elmentünk hozzá. Régimódi nehéz bútoraink voltak, olcsó pénzért adta el, mert nem tetszettek neki, modem bútort akart. Egy jóindulatú szomszédunk néhány koronáért megvette tőle ezt a két képet, és visszaadta nekünk. Sosem tudtuk meg, hogy a lányunk zongorája hová került. Morvái újra megnézte a belső fényekkel ragyogó leényarcot, aztán a bajuszos fiatal férfira nézett, és groteszk gondolata támadt. Elképzelte, ahogy az ötvenéves elnehezült férfi hozza a városon át a két képet, aggódva, hogy * elveszik tőle, szinte szökteti a fiatal lányt. A történet komolyságához mérten tisztelettelen gondolat volt, de nem tudott tőié szabadulni. Egészen sötét volt már odakünn, az éjjeliszekrényen hangulatfény égett, s a Nagyaszszony fotelba vesző alakja árnyéknak tűnt fel, mert a fény a háta mögött világított. így lényét most a hangja képviselte, mely betöltötte a kis szobát: érdes köveket ostromló, panaszkodó, hegyipatak. Egyszóval a konok és kitartó jellemző Széplaky ötvenegynéhány éves korában megszöktetett egy szőzlányt ©gy várost... Az ötvenes évek elején a középiskolánkban sokat beszéltek és olvastak a burzsoá nagypolgárról, aki a szocializmus esküdt ellensége, s most itt ül előtte egy burzsoá nagypolgár, rángó arccal panaszkodik és feketével kínálja őt. A méltánytalanságot úgy intézte el, hogy belenyugszik. A Nagyasszony egészen ártatlan hagypolgárnak látszott, ahogy beleveszett a fotelba, kövérkés kezét a karfán nyugtatta kerek arca két válla közé süllyedt, és tokája szétfolyt a mellén; szánalmas, fehér bőrű beteges öregasszony. Most kissé kelletlenül é6 türelmetlenül nézte, a sóik panaszával, kényelmetlen volt a társasága. A panaszkodó emberrel úgy vagyunk, hogy elismerjük az igazát, bólogatunk helyeslésül, talán sajnáljuk is, de tudjuk, hogy nem segíthetünk rajta, ezért haragszunk rá: felkavarja a nyugalmunkat és rádöbbent tehetetlenségünkre. — Ezért haragszik a kommunistákra, asszonyom? — Ezért. Hangoztatják, hogy minden ember egyenlő, és elveszik az ember házát és minden vagyonát, amiért egész életében dolgozott. A villánkban egy kommunista lakik, partizán volt, harcolt, hogy villát kapjon. — Nem azért harcolt! — Morvái elhailga tott. Nem azért harcolt az a partizán, bizonyára másért harcolt, de azt már rendjén valónak tartotta, hogy az élete kockáztatásáért villát kapjon. És megkapta Széplakyné magyar burzsoá nagypolgár négyszobás villáját. Ha Széplaky nem magyar nagypolgár, nem kapja meg a villáját, akkor másik villát kap. És otthon öregmama sárgán és erőtlenül fekszik az alacsony, gerendás szobában, és azt mondja: a kommunisták elvették a földemet. Nem vették el, mondja ő, a föld a szövetkezetben van, apám dolgozza meg... De a termés nem az övé. Fizetést kap, mint valamikor a szolgalegény. Szolga lett az apád ... Mozdulatlanul fekszik Öregmama az ágyban, szikkadt, csontos teste felett alig púposodott fel a takaró, nyugtalan az ágyban, panaszkodik, nem akar feküdni, dolgozni szeretne, az az ő életeleme, ha nem dolgozik, úgy érzi, nem él. De a lába elvékonyodott, keze erőtlenné vált, és kezefején kétszeresére dagadtak az erek, olyanok, mint egy plasztikus térkép folyói, melyek saját szintjük fölé domborodtak. Az öregekkel nem lehet vitatkozni, életük értelmétől fosztotta meg őket a kor, s ezért semmit sem értenek. Elfogultak az újjal szemben. Morvái nem elfogult, ő nem távolról szemléli, hanem érzi az újat. Benne éfi. Látja a hibákat, de azt is tudja, hogy a forradalom nem lehet tekintettel) az egyénre, a forradalom igazsága általános, az egyén igaza pedig csak az ő igaza. Ezért, bár látja az igazságtalanságokat, igyekszik őket megérteni és megbocsátani (Folytatjuk)
