A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-28 / 51-52. szám
Az elmúlt években sokszor Írtak róla, többek között a Hétben is, sokat vitáztak ténykedéséről szakemberek és laikusok, s nemcsak nálunk, hanem külföldön is szérnyára kapta a hír Pista bécsit, a csontkovácsot. Őszintén megvallva kissé kétkedve és hitetlenkedve olvastam a róla szóló Írásokat, s a „kezeltek“ elbeszéléseit sem nagyon hittem el. Tisztában vagyok az emberek kíváncsiságával és hiszékenységével, s azzal Is, hogy sokszor okkal vagy ok nélkül túlságosan felnagyítanak egyes dolgokat, eseményeket. Azt is jól tudom, hogy a beteg ember, aki éveken át orvostól orvoshoz jár hiába, mert baján nem tudnak segíteni, megragad minden alkalmat, és gOrcsOsen belekapaszkodik minden elkéjfeeltfető lehetőségbe, csakhogy felépüljön, s újra egészséges legyen. Az Ilyen em-A ház és az udvar herben aztán természetesen felcsillan a reménysugár, ha csodadoktorröt, jelen esetben olyan emberről hall, akinek a tudásáról, csodát tevő kezéről legendákat mesélnek széltében-hosszában. fis az ember megy, megy, viszi az élnlakarés, füti a remény és a bizakodás, nem számit sem pénz, sem idő, sem távolság. A közelmúltban alkalmam nyílott rá, hogy egyik „beteg" barátommal ellátogassak Pista bácsihoz. Kissé vlszolyogva Indultam útnak, mert azt hallottam róla, hogy haragszik az újságírókra, amiért olyan nagy port vertek körülötte, s hogy Írásaikkal folytonos emberáradatot szabadítottak xá. Azt Is hallottam, hogy az újságírókkal szemben szófukar, nem közlékeny, s a pokolba kívánja őket. Mindegy, gondoltam magamban, legfeljebb nem nagyon dicsekszem majd a foglalkozásommal. A környezet, az első benyomások A ház előtt három-négy gépko— Járni fog a kislány! esi várakozott. Közülük az egyik hófehér Opel, bécsi rendszámtáblával. Lámcsak, Bécsben Is ismerik Pista bácsltl Később megtudtam, hogy ott is közölt róla riportot egy képesújság. A ház tipikus falusi ház, hoszszú, mint a tengeri kígyó. Az udvar úgyszintén, s eléggé keskeny, rendezetlen. Talán a tatárdulás után nézhetett ki hasonlóan némely falusi húz. Egyik helyen nagy halom építőanyag, a másikon óriási rakás Olfa púposodon az ég felé, mint egy tüzelőanyag-raktárban. A sertésól mellett büzlö trágyatelep, a trágya felét klhordták már. Azt követően egymáshoz ragasztott kazlak sora: lóhere, lucerna, széna, szalma. A kazal tövében hosszú hurkában friss répafej, a csűr alatt szintén, meg vagy kétszáz fej káposzta, a padláson csöveskukorlca. Bőség, bőség látszott mindenhol, mint egy kisebb fajta szövetkezeti majorban. Az Istállóban két tehén meg három meggOmbölyOdOtt borjú kérődzOtt. A sertésól egyik rekeszében hat süldő, a másikban négy hízó szuszogott, talán kukoricáról álmodtak elnyúlva. Testvérek kOzOtt Is nyomnak száznyolcvan kilót, pedig Pista bácsi állítása szerint csak március végi „malackák“. A „rendelő“ előtt már vagy húszán várakoztak. Odabent Is ültek vagy tizen. Kint éles szél fújt, csapkodott az eső, bent meg fojtogatott a hőség, mint valami rögtönzött szaunában. Ebből a tarkabarka egyvelegből már csak Pista bácsi hiányzott, aki eltűnt, mintha a fold nyelte volna el. A várakozók látszólag nyugodtak voltak. Méregették, figyelték egymás arcát, mozdulatát, ki hogy sántít, lógatja a vállát, tapogatja nyilalló derekát, egyenesítgetl elferdült gerincét. Nézve őket valahogy azt éreztem, hogy szemükben a reménykedés keveredik a felnőtt ember rejtett szégyenkezésével. Talán a környezet furasága hatott ráluk, s váltotta ki belőlük a rOstelkedést s egyben a kérdést: Itt akarunk ml meggyógyulni? Pista bácsi, ai «mbar Végre megjelent Pista bácsi az udvaron, ötven—hatvan közötti vastag, zűmök ember, aránytalanul nagy és bütykűs az Okle. Lábán durva csizma, nem éppen tiszta, de nem is lehet, hiszen az állatok kOrül forgolódik, tapossa a trágyát. Egyszerű, szürke ember, mint legtöbben azok, akik egész életüket a földeken és az Istállóban töltik. Kemény munkában eltöltött hétköznapok bélyegét hordja magán. Moslékos vödörrel a kezében ment a sertésólhoz, s közben ügyet sem vetett az ott ácsorgókra, mintha azok egy teljesen más világba tartoznának, akikhez neki semmi közé. Nem sietett, nem kapkodott, nyugodtan végezte a dolgát. Kimért, lassú és pontos mozdulatai elárulták, hogy alapos és fáradhatatlan a munkában, akár az Örökmozgó gép. Talán őseitől örökölte ezt a tulajdonságát, talán á természet kérlelhetetlen, de Igazságos törvényei tanították meg rá. Utánamentem, néztem a vályú fölé hajló alakját, s csendesen megjegyeztem: — Szép, erős bőrű állatai vádnak, Pista bácsi. Lustán rám emelte a tekintetét, kérdőn felsandltott. — Egyik sem tesllk ki a bőréből — fűztem hozzá magyarázatképpen. Nyomban megértette, hogy a keze munkáját dicsérem. Nyilván azt is megérezte, hogy őszintén ban nyílott meg előttem az a pici •teueuid e ueqqe uyiox uioípuoui ajtó, melyen át hozzáférkőzhettem. Halványan elmosolyodott és felém fordult: — Huncut ember lehet maga, apuskám — mondta bólogatva. Elbeszélgettünk. jóleső érzéssel nyugtáztam a bizalmát és a kitárulkozását. — Keményen megdolgoztam én a kenyérért mindig, elhiheti, apuskám! ... Kilenc hektár földem volt. Kikiáltottak kuláknak, meg másnak is. No, de erről ne beszéljünk, ne hánytorgassuk, minek? Ami volt, az volt. KOzben újabb autó, Illetve autók érkeztek a ház elé, s bújtak ki belőle az emberek sziszegve, deréktapogatón, bicegve. * — Állatom mindig sok volt. Az én tehenem most Is 35 liter tejet ád naponta. Szeretem és lsmeretn minden porclkájukat, csontjukat, s ha szétszednék őket, bekötött szemmel Is összeraknám, mint jó katona a fegyverét. Van állatom, takarmányom elég, összehordják a környező állami gazdaságok, szövetkezetek. fin Is segítek rajtuk, ők Is rajtam. A múltkoriban az állami gazdaságban tizennégy fajtehenet hoztam rendbe, különben bagóra valóért bevlhették volna Őket a vágóhídra. Így vagyunk, apuskám. Nem lenne Itt semmi hiba, csak ez u rengeteg ember ne macerálna nap mint nap. Sokszor éjfélig Is dolgozok velük, és csak Jönnek, Járnak Ide, mint a jó kútra vízért. Hát kell ez nekem, apuskám!?... jártak Itt Nyugat-Németországból, Ausztriából, Magyarországról, még Kanadából Is. Mindezt az újságíróknak köszönhetem, ők szabadították rám az embereket. De haragszom Is rájuk! ' — Pedig én Is az vagyok, Pista bácsi. — Tudom. Jó az én orrom, elhiheti. — Fényképezni la szeretnénk, ha megengedi... — Minek az, apuskám, nincs
