A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-07 / 49. szám
Dr. ARATÓ ENDRE 3. A cseh-szlovák Némiképpen más álláspontot képviselt G. Dimitrov, aki ebben az időben a Komintern külügyi osztályának volt a vezetője. 1944 végén a szlovák és a cseh kommunistákkal tárgyalva felvetette a föderációs berendezkedés kérdését; a föderációt tartotta a cseh—szlovák viszony legjobb megoldásának. „Csehországban legyen cseh kormány, Szlovákiában pedig szlovák kormány és legyen egy közös csehszlovák kormány; alakítsanak továbbá cseh parlamentet és szlovák parlamentet és ezek mellett közös csehszlovák nemzetgyűlést.“ Ezalatt Szlovákia számottevő területeit a szovjet hadsereg felszabadította. így kerülhetett sor 1945. február 28-án Kassán az SZLKP konferenciájára, amelyen 27 járás 110 delegá tusa vett részt. Természetes, hogy a konferencián nagy súllyal szerepelt az új köztársaság állami berendezkedése. A referátum az eddig ismertetett dokumentumokhoz képest nem mondott újat, csak határozottabb és még konkrétabb fogalmazásban vetette fel a föderáció kívánságát. Ezalatt Benes ismét próbálkozott: a londoni kormányt akarta kiegészíteni, s abban a búrzsoá majoritást biztosítani. Elképzelése szerint a Londonban kiegészített kormány térne haza a felszabadított területre, tehát Szlovákiába. A CSKP moszkvai vezetése azonban ezzel nem értett egyet és követelte, hogy a londoni emigrációs kormány tevékenységét fejezze be és a hazai földön új kormány jöjjön létre. A kommunisták ugyanis nagyon jól tudták, hogy Benesék ereje a londoni környezetben van s Szlovákiában semmiféle bázissal nem rendelkeznek. Benesék ismét engedtek, és megállapodás történt, hogy az új csehszlovák kormány megalakítása ügyében Moszkvában tárgyalásokat folytatnak. A megbeszélések 1945. március 22-én kezdődtek és azokon a londoni és a moszkvai emigráció, valamint az SZNT héttagú delegációja vett részt. E küldöttség a tárgyalásokra fontos irányvonalat kapott, amely az SZNT és a londoni kormány korábbi megállapodásaira hivatkozva követelte e szerv törvényhozó jogkörének biztosítását, meghatározta a szlovák kormánynak, a Megbízottak Testületének ágazatait, a központi kormánnyal való közös ügyeket, tehát a cseh—szlovák föderáció fő irányvonalát. A moszkvai márciusi tárgyalásokon a szlovák kérdés jelentette az egyik legnagyobb problémát. BeneS ekkor Is újabb kísérletet tett és megbízható embereit, a londoni kormány két szlovák tagját is magával hozva azt kívánta, hogy a szlovák kérdésben a megbeszéléseken ők is részt vehessenek. Ezt azonban viszonylag könnyen el lehetett hárítani, hisz az elismert SZNT hivatalos delegációja volt jelen a tárgyalásokon. Ami a két cseh emigrációt illeti, hat év óta először találkoztak. Koncepciójuk alapvetően eltért egymástól, de a hazai cseh viszonyokról biztosat keveset tudtak, csupán remények és tervek éltek bennük, s ebből is fakadt, hogy egyaránt egy olyan átmeneti megegyezésre törekedtek, ami hazatérésüket megkönnyíti. A polgári elemeket, nem utolsó sorban az SZNT demokrata párti tagjait meglepte a kommunistáknak a népi demokratikus átalakulásra vonatkozó mérsékelt koncepciója. A kormányr program egyes pontjainak rögzítésében így vi szonylag gyorsan született megállapodás. A nagy vitát a hatodik pont, a szlovák kérdés váltotta ki. Gottwald számítva a várható ellenállásra és kompromisszumra törekedve, változtatott korábbi nézetén és bizonyos fokig visszatért az 1943-ban Benessel folytatott tárgyalások már említett kompromisszumára és fel sem vetette a föderációs megoldást, amely pedig általában elfogadott nézet volt mind a szlovák, mind pedig a cseh kommunisták körében. Gottwald, a párt vezetője hangoztatta: „Nem tudjuk, mi vár ránk otthon; amivel Szlovákiában rendelkeztek, ahhoz ragaszkodjatok. Ezzel a szlovákok helyzete átmenetileg megoldódik. Később meglátjuk, milyen lesz a helyzet, a kérdéshez akkor ismét viszatérhetünk." föderáció történelmi előzményei Ezért nem is tetszett Gottwaldnak az SZNT határozott fellépése a föderáció kérdésében. Komplikációt látott ebben, amely akadályozza a tárgyalást, és kérte a szlovák kommunistákat, hogy engedjenek, elégedjenek meg alkotmányos biztosítékokkal. A megbeszéléseken az SZNT delegációja valóban ezt kívánta. A vitában azonban kiderült, hogy Benesékben nem volt meg még a legkisebb jószándék sem. Végül is kompromisszum született, s ez volt a kassai kormányprogram hatodik fejezete, amely kimondta, hogy „az öszes régi vitáknak véget kell vetni, és kiindulva a szlovákoknak önálló nemzetként való elismeréséből, a kormány kezdettől fogva, következetesen arra fog törekedni, hogy a cseh—szlovák viszonyban megvalósuljon az egyenlő az egyenlővel elv és hogy így a két nemzet között létrejöjjön a tényleges barátság.“ A program biztosította a nemzeti felszabadító harcban született Szlovák Nemzeti Tanács törvényhozói jogkörét és felállította a tanács végteliBj'á szervét, a Megbízottak Testületét, hangsúlyozva, hogy a központi kormány a közös állami feladatokat e szervekkel szoros együttműködésben fogja megoldani. A kormányprogram VI. fejezete tehát nehéz harcban született, s bár a szlovákok kívánságának minimumát jelentette, mégis a maximumát annak, amit az adott viszonyok között a csehszlovákizmust képviselő befolyásos cseh polgársággal szemben szakítás nélkül ki lehetett vívni. A szlovákok nemzeti egyenjogúságáért folytatott harc élvonalában a szlovák kommunistákkal együtt a cseh kommunisták haladtak. Említésre méltó, hogy az 1948-as fordulatig a cseh burzsoá közvélemény nyíltan kritizálta a cseh—szlovák viszony megoldásának ezt a módját. Jól mutatja ezt a csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt 1946 júliusi memoranduma; ebben kifejtette, hogy a csehszlovák állam léte csak akkor biztosítható, ha eltűnik a szlovák politika csehellenessége. E helyes célkitűzést azonban nem a nemzeti egyenjogúság következetes érvényesítésével, hanem a szlovák nép teljes asszimilációjával kívánták megvalósítani. Ebben a folyamatban fontos szerepet szántak a szellemi beolvadásnak, mint első lépésnek, s ebben az értelmiségnek és az egyháznak. S ezzel már rátértünk a felszabadulás utáni időszak bemutatására. Nem sokkal a kassai program után, 1945. május 31-én és június 1-én sor került a Szlovák Nemzeti Tanács és a csehszlovák kormány első prágai megállapodására. Ez alkalommal ismét felvetődött a Szlovák Nemzeti Tanácsnak az állam föderatív átszervezésére vonatkozó javaslata, amelyet azonban nem fogadtak el. E döntéssel a szlovák kommunisták is egyetértettek, akik magukévá téve cseh elvtársaik álláspontját, nem akartak nehézséget okozni Csehszlovákia Kommunista Pártjának, jól látva, hogy a csehszlovákizmus eszméje még élénken él a cseh nép széles rétegeiben. Ezt az ideológiát a burzsoá pártok is ébren tartották és erősítették, ez jelentette a legfőbb akadályát a föderatív megoldásnak. Az első prágai tárgyalásokon különben igen széles körű vita alakult ki, hasonló, mint a kassai kormányprogram kapcsán: a cseh polgári elemek mindent elkövettek, hogy megnyirbálják a Szlovák Nemzeti Tanácsnak és a Megbízottak Testületének jogkörét. S ha le is kellett mondani a föderatív megoldásról, a cseh és a szlovák kommunistáknak együttesen sikerült visszaverni a szlovák nemzeti szervek ellen intézett támadásokat. Az első prágai megállapodást két újabb követte, így alakult ki az ún. aszimmetrikus államjogi modell, amelynek legjellemzőbb vonása, hogy a szlovák nemzeti szervek mellett nem hoztak létre cseh nemzeti szerveket s ezek felett álló csehszlovák intézményeket, hanem az utóbbiak töltötték be a csehországi, valamint az országos szervek funkcióit is. Ennek megállapításánál azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy az aszimmetrikus modell kialakulásában közrejátszottak a sajátos csehszlovákiai körülmények: a szlovák nemzeti szervekben ugyanis a ouiíuu c.cmek kiemelkedő szerepet töltöttek be, befolyásuk nagyobb volt, mint a burzsoá pártoknak Csehországban. Ennek az volt a magyarázata, hogy az antifasiszta szlovák felkelésben résztvett polgárság megőrizte pozícióit a felszabadulás után is, nem beszélve arról, hogy a szlovák fasiszta állam maradványaként a reakciónak lényegesen nagyobb tere volt, mint a polgári demokratikus hagyományokkal rendelkező cseh országrészekben. Ugyanakkor e területen Csehszlovákia Kommunista Pártjának sokkal jelentősebb volt a befolyása, mint a szlovák kommunistáknak hazájukban, llymódon a szlovák burzsoáziát a központi kormányban erőteljesen ellensúlyozták a cseh forradalmi erők. A központi kormány jogkörének a Szlovák Nemzeti Tanáccsal és a Megbízottak Testületével szembeni csökkentése tehát a szlovák polgári elemek erősödését és a haladó erők gyengítését vonta volna maga után. Említésre méltó az is, hogy ebben az aszimmetrikus államjogi rendszerben mégis érvényesültek föderatív elemek Így a Szlovák Nemzeti Tanácsnak viszonylag széles körű törvényhozó jogköre volt, a nemzetgyűlésben nem lehetett majorizálni a szlovák képviselőket, tehát államjogi kérdésekben nem kerülhetett sor leszavazásukra. Az államtitkárok intézményének bevezetésével biztosították, hogy a kormányban cseh miniszter mellett szlovák államtitkár működött és fordítva. S végül maga az a tény is, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács, mint a legfőbb szlovák nemzeti szerv tárgyalt a kormánnyal államjogí kérdésekről, a föderatív elemek meglétéről tanúskodott. 1948 februárja után, amikor a szocialista erők az egész országban győzelmet arattak, az aszimmetrikus modell továbbra is érvényben maradt, pedig léte, figyelemmel kísérve a történeti fejlődést, anakronisztikussá vált. Tovább vizsgálva a cseh—szlovák viszony alakulását, felfigyelhetünk arra a paradox jelenségre Is, hogy a munkásosztály hatalmának s a párt befolyásának erősödése, néhány kisebb jelentőségű változás ellenére, inkább a szlovák nemzeti jogok korlátozását, mint növekedését eredményezte. Mélyreható kutatást igényel e jelentős hiba okainak feltárása. Itt csupán utalni szeretnénk a cseh—szlovák viszony ilyen irányú alakulásának indokolásakor felvetődött leegyszerűsítő nézetekre. Így szó volt arról, hogy a szocialista rendszer automatikusan, demokratikus módon megoldja a nemzeti kérdést is. Ezenkívül a rendkívül bonyolult cseh—szlovák viszonyt Szlovákia iparosításának problematikájára szűkítették te. Az aszimmetrikus modell bekerült a februári győzelem vívmányait rögzítő 1948 májusi alkotmányba. A szlovák nemzeti szervek tevékenységével szemben bizonyos biztosítékokat Is az alkotmányba iktattak, és a gyakorlat is megtette a magáét: nem vették tekintetbe az államtitkári intézményt, a Megbízottak Testületé nem rendelkezett az alkotmányban körvonalazott végrehajtó hatalommal, s az ötvenes években gyakorlatilag megszűnt a Szlovák Nemzeti Tanács törvényhozó funkciója is. A politikai demokrácia torzulásai, valamint a szlovák „burzsoá nacionalisták“ ellen folytatott koncepciós per ős kampány is nagy mértékben nehezítette a szlovák nemzeti szervek helyzetét. Az 1956. évi alkotmánytörvény megszüntette az ún. biztosítékokat, valamint meghatározta a Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízottak Testületé jogkörét, érintetlenül hagyva természetesen az aszimmetrikus rendszer alapjait. A szlovák nemzeti szervek jogkörének kiszélesítése azonban jórészt papíron maradt. Az 1960. évi alkotmány lényegében ezt á gyakorlatot rögzítette. Megszüntette a Megbízottak Testületének végrehajtó hatalmát, kiiktatva a Szlovák Nemzeti Tanácsot a csehszlovák állam politikai rendszeréből (kivonta hatásköréből a helyi nemzeti bizottságokat és a szlovák gazdaság irányítását). Ezzel szerepe jelentéktelenné vált, csupán konzultatív feladatokat teljesített. Ugyanakkor formálisan _ tovább élt a Megbízottak Testületé, de ennek J_Q
