A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
Küldetés - önvéllQlós - küldetés „Különös törvény, de igaz, hogy a megpróbáltatások teszik az embert emberibbé, a másikkal (szembenj és az egyetemes emberi problémák iránt is érzékenyebbé. Nemrég épp a Kortárs lapjain írta meg Ady kapcsán igen szépen Király István, hogyan vált Európa ,peremvidéke« a XX. század forradalmi szellemiségének és művészi megújulásának termő talajává, hogy a legprogresszívabb kezdemények mért születnek általában éppen ott, hol az ellentétek kisülése a legkeményebb csattanással és a legmegvilágítóbb villanással vág végig emberi életeken és agyvelőkön. A két világháború közti magyar szellemiség ma is tanítható szép példáját, a romániai Korunk imternacionalizmusát, s a progresszív csehszlovákiai magyar értelmiség híd szerep vállalását e pereméletet élő magyar-sors gyöngyözte ki.“ A fenti sorokat Varga Rózsi, Dobos László Földönfutók című regényét méltató írásából másoltam ki. (Kortárs, 1959/7). Elolvasom őket egyszer, kétszer s egyre értetlenebbill nézek rájuk. Általában talán igazak, de Dobos regényével kapcsolatban leírva: erősen vitathatók. Hiszen Dobos éppen azt bizonyítja lázas, meg-megcsukló hangon, egy történelmi helyzetet mítosszá (az örök földönfutók mítoszává) fokozva, hogy a kisebbségi sors, a „pereméiet“ (ami persze távolról sem azonos Ady Érmindszentjének „peremségével“, s az Ady eszmevilág peremfogalmával) megaláz, lezülleszt, az alkotó géniuszt megköti. S ha valaki Itt azt veti ellen, hogy a Dobos szentencia csak egy meghatározott időszakra érvényes, s hogy az első köztársaságban mégiscsak létezett egy Sarló, megszületett a híd-elmélet, a „slovenszszkói küldetés“ gondolata, stb., annak hadd idézzem F. X. Saldát: „Je neomyln? znak pravé synthetiönosti: je jen tam, kde z ni vzniklo dílo, které osvédéilo svou Sivotnost tím, ze dalo vznik fade novfch dél, které nhájily se ctí své právo na Zivot a na slunce.“ — „A helyes szintézis tévedhetetlen jegye: az olyan mű, amely életképességét azzal bizonyította be, hogy az életre és napfényre való jogukat becsülettel védő újabb művek sorának lett a kezdete." S ha elfogadjuk, hogy bizonyos értelemben minden elmélet szintézis: ellentétek (példán! a kisebbségi lét és európaiság, nemzeti öntudat és internacionalizmus, stb.) összefogása, akkor tegyük fel a kérdést: hol az a mű, amely az első köztársaság „szükségből erényt csináló“ elméleteinek „életképességét“ bizonyítja? Ha Gyfíry Dezső ma már sokszor csak emelkedettebb hangú publicisztikának tűnő költészetét nem számítjuk, elmondhatjuk, hogy ilyen mű nem született. S lehet-e viszont az véletlen, hogy a „messiás-mítosz“ (lásd irodalomtörténeteink „kisebbségi messianizmus" címszavát!) helyett most nálunk éppen a „menekülés mítosza“ van megszületőben? A menekülés a tárgya a harmadvirágzás első jelentős regényének, Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz-é uek, Mács József Adósság törlesztés-ének, Monoszlóy eddig kéziratban levő Menekülés Szodomábóljának, s ez a témája Dobos László Földönfutók-jának is. S ha ezek után felidézzük a régmúltból a „kisebbségi messianizmus“ első megkiáltóját, Mekkái Sándort, aki szerint a kisebbségeket a világmisszióra a „helylétükből- adódó szenvedéseik“ teszik alkalmassá, s Makkai kifejezéseivel összevetjük Varga Rózsáéit („a megpróbáltatások teszik az embert emberibbé“, a peremvidék mint a „szellemiség és művészi megújulás termő talaja“, a progresszivitást gyöngyöző „pereméletet élő magyar-sors"), akkor talán már sejtjük is, hogy mért olvasom olyan értetlenül a Dobos-könyv kritikáját: Varga Rózsa kicsit annak az elméletnek a talajáról dicséri Dobos regényét, amely, elméletnek ez a regény — közvetve — éppen kritikája. Persze, Trianonról, arról a fordulatról, amelynek következtében a magyarság egy része kikerült Budapest centralizmusa alól, már én is leírtam egyszer, hogy az a magyar szellemiség fejlődésének bizonyos vonatkozásaiban haladást jelentett. A Trianont követő fehér terror ökölként csapott az új Magyarországra, s a haladó erők belőle a környező államokba „fröccsentek“. A fordulat utáni Budapest viszszatért azokhoz a hamis mítoszokhoz, amelyeket a dualista Magyarország szellematy.ái — annak ellenére, hogy a reformkor egyszer már meghaladta őket — programjukká tettek. S visszatértek ahhoz a Pestcentrallzmushoz is, amely a magyar vidéket oiyan kultúrgyarmati sorsban tartotta, amely ellen Vajda János már csaknem fél évszázaddal azelőtt felemelte a szavát. Ezzel ugyanis azt a népnemzeti géniuszt fojtották meg, amely Herderrel minden közép-európai kis nép szellemiségének alapfundamentuma lett. Az így előállt új helyzetben a környező államok magyarsága — az emigráns magyar értelmiséggel megerősödve, a polgári fejlődés előnyeit részben élvezve (főleg Csehszlovákiában), s Budapest centralizmusától nem szenvedve — valóban jelenthetett haladást, de csak Budapesttel szemben, önmagában azonban a kisebbségi sors nem jelenthetett <(és nem jelenthet) előnyt, hisz annak a nemzetnek a helyzete, amely akkor kénytelen nemzeti létének alapjaival törődni, a nemzeti létét biztosító intézményeket megteremteni, amikor a világpusztulás veszélye épp a világintegrációt, a kockázattal járó különbözések minimumra redukálását sugallja programként, annak a nemzetnek (vagy nemzetiségnek) a helyzete nem lehet előny, csak fájdalmas anakronizmus. Milan Rúfus, a szlovák költő fejtegetett nemrégen valami hasonlót, a szlovákok sorsán meditálva, s írta le számunkra is érvényesen: „A létparancs így hangzik: átlépni magunkon és a nagyközösséget építeni." S ha most ide írom a „kisebbségi messianizmus“ egykori szószólójának, Győry Dezsőnek annyit idézett két sorát: Sosem magunkért, mindig másért, hirdettünk többet, mint magunk, akkor joggal kérdezhetjük: mi a különbség a kettő között? Sok. Átlépni magunkon ugyanis csak úgy tudunk, ha már előtte vállaltuk magunkat, megismertük magunkat. S a „Hirdetni többet, mint magunk" után Dohosék keserű, de határozott „önvállalása“ visszatérés önmagukhoz. Ebből az önismeretből és önvállalásből nőhet ki aztán majd az a .testünkre szabott“ „reálprogram, amely esetleg úgy lesz „küldetés“, hogy nem lesz messianizmus, s első pontja nem az lesz, hogy, „a szenvedésért!“ vagy a „megpróbáltatásért!“, hanem az, hogy • „szenvedés elleni“, a „megpróbáltatás elleni“ TÖZSÉR ÁRPÁD MIKOLAS SLNCKJS Oda Sok-sokféle ódát írtak már: királyokhoz és hadvezérekhez, a bölcsességhez és a butasághoz, a fényes naphoz és a tüzes borhoz. Én elhatároztam, hogy egy disznóhoz írok ódát. Bátor disznóhoz, közönséges, négylábúhoz — fölfelé kunkorodó orrával, akár az eke, úgy túrta fel a rétet, meleg oldalához bújva vigaszra és élelemre leltünk, mint az éhes malacok. Felsorakoztattak bennünket a fehér teremben, ahol csak úgy csillogott a parketta meg a csillár, és a szigorú igazgatónő hosszan magyarázott valamit oroszul. Harsányan beszélt, olyan erős és teli hangon, hogy időnként összecsendültek tőle a csillár üvegdíszei, de mi bizony semmit sem értettünk belőle mindaddig, amíg azt nem kérdezte. „Akarjátok?“ Azt hittük, kapunk tőle valamit, hiszen az „akarjátok“ kérdés után mindig adtak valamit nekünk, németek elől a hátországba menekített litván gyerekeknek: hol fehér cipót, hol néhány szem cukorkát. Szép szó volt ez az „akarjátok“, és mi rávágtuk kórusban: — Okorjukl Okorjuk! Hibás volt a kiejtésünk, de ez az elferdített szó is remekül kifejezte leghőbb vágyunkat. Nem volt a háborúnak olyan napja, amikor ne akartunk volna enni, enni, enni... Ha álmunkból felriasztanak, akkor is ezt kiáltottuk volna, sőt, még harsányabban. Mindig azon járt az eszünk, hogyan lehetne valamivel megtoldani sovány fejadagunkat: a félkiló kenyeret, amit úgy nyeltünk el, mint ragadozó madár a legyet, meg a tányér levest, amely szürke volt, mint a zavaros pocsolyavíz. Azt is kopiskáltuk, hogy valami munkát ajánlanak: torkig voltunk már a semmittevéssel — az orosz gyerekeket, még a kicsinyeket is, mindenféle munkára küldték, de minket, sajnáltak, ami abból is látszott, hogy néha egy-egy ízletesebb falatot dugtak nekünk. — Cir-cin-n-n ... cir-cin-n-n — csilingeltek fejünk felett a csillár függői, éppúgy, mint az imént az igazgatónő hangjától, bizonyára azt hitte, jobban megértjük az orosz, beszédet, ha fölemeli a hangját, szinte kiabál. — Okorjuk! Okorjuk! — harsogtuk Jmzgón, s mind a három csillár meglendült, úgy rémlett, nyomban elhullajtja üveggyöngyeit, mint viharfelhő a kövér esőcseppeket. Amikor még egyszer elkiáltottuk magunkat: „okorjuk“, a rövid hajú, termetes asszony, akinek erős hangja megremegtette a csillárokat, szinte gyengéden szólt a mellette álló alacsony, hallgatag, homlokát, ráncoló férfihoz, akit talán a sérve miatt nem hívtak be katonának, vagy talán csak azért, inert már öreg volt: — Látod, akarják. — Okorjuk! Okorjuk! — újráztuk nagy buzgalommal, nehogy a kis emberke, a gondnok, meggondolja magát, és másokat hívjon. Most már nem is látszott kicsinynek: nagy ember volt, fontos ember, hiszen munkára visz bennünket, és kapunk tőié valamit. És ahogy a szemünket meresztettük rá, valahogy megnőtt, kihúzta magát. — jól van, jól van — mondta leereszkedő hangon az emberke. Sárga arca fanyar mosolyra húzódott, mint a falevélhez ragadt férges alma, s a mosolya szétomlot t sorainkon, mint sok-sok cserépre tört nagy tükrön. Mosolyogtunk mind, pedig még semmit sem kaptunk. — Menjünkl Fürgén a nyomába szegődtünk, bár nem értettük az idegen szót, csak sejtettük, ö ment elől, olyan furcsán imbolyogva járás közben, mint ak'nek valóban sérve van — különben, nem ránk tartozik, hogy mért nincs a fronton, az a lényeges, hogy kaunk tőle valamit. De, sajnos, semmivel sem kínált bennünket, és már el is hagytuk a raktárt, amely tele van mindenféle ehető meg ehetetlen dologgal, pedig jól hallhatta a teremben a kiáltásunkat, hogy „Okorjukl Okorjuk!", még barátságosan felelt is: „jól van, jól van!" Miféle munkára visz bennünket? A koyhát is magunk mögött hagytuk már, ahol sohasem elég a fa meg a víz, elhaladtunk a mosoda mellett, elhagytuk az asztalos műhelyt, és csak mentünk, nem álltunk meg. Amikor végre a pajtába értünk, az emberke előhúzott a sorokból a sok lim lom közül egy ostort, de nem olyat, amilyennel I.itvániában hajtják a lovat, ez kátránnyal volt átitatva, es hosszú volt, mtnt a sikló, talán három siklónál is hosszabb. Olyan pompásnak, olyan csodálatosnak találtuk ezt az ostort — a tövénél szörnyű vastag, aztán egyre vékonyabb, a vége már olyan vékony, akár a kígyó nyelve — hirtelenében a kudarcunkról is megfeledkeztünk. Hiszen nem adott a gondnok semmit, csak markunkba nyomta az ostort, és vezetett bennünket tovább, az ólhoz, ahol tehenek bőgtek — két sovány tehén —, meg hat vagy bét disznó röfögött. Nem is röfögés volt: visítottak, rágták a deszkakerítést, mintha vajból volna, ők maguk pedig nem disznók, hanem csapdába esett rágcsálók volnának, és most mindenáron ki akai-nának szabadulni. Az egyik felálló szőrű disznó tombolt a legvadabbnl éhségében, hosszú agyara volt, és amt a legmulatságosabb, másik kettőnek a hátán állt, mint valami idomított állat a cirkuszban. A gopdnok, ez a kis emberke, aki semmit sem adott nekünk, csak azt az ostort, igaz, hosszú-hosszú ostort, de mégis csak ostort, nem cipót, vagy cukorkát, kinyitotta az ólajtót. A disznók kitörtek, mint gátszakadáskor az ár, és ahányan voltak, annyi felé szaladtak. — Rajta, rajta! — kiabálta az emberke. Most megint kisebb lett itt a disznók mellett, de talán csak azért, mert nem adott semmit, pedig félig-meddig megígérte. — Hajtsátok ki a rétre az átkozottakat, hajtsátok! Most' már értettük, mi lesz a munkánk, hogy is ne értettük volna: őriznünk kell ezeket az éhes, talán még nálunk is éhesebb szörnyetegeket. Jól tudtuk azt is, hol a rét: a foivw mellett, ahol olyan sokszor megtömtük a bendőket papsajttal. Lekopik a láb az ilyen munkában. Nagyokat rikkantva rohantunk, próbáltuk a kiskapuhoz terelni, taszi- . _ gálni a röfögő, visongő disznókat, de a hosszú ostornak kevés hasznát
