A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-11-16 / 46. szám

e

g

y d

isz

n

ó

h

o

z

vettük, minduntalan beakadt, hol a röplabd.apálya oszlopába, hol egy iába, egy farakásba engedelmeskedett a kéznek, a világért sem találta volna el a disznókat, csak a földet porozta, vagy a levegőt hasította. Attól tartottunk a leginkább, hogy a disznók berontanak az igazgatónő kertjébe, az igazgatónőébe, akinek a hangja megremegteti a csillárokat a nagy teremben. Kiáltozással meg kézzel-lábbal nagy nehezen kihajtottuk őket a kiskapun, és a földes utcán lélekszakadva rohantunk ki a rétre, ahol őriznünk kell a süldőket: ők elől vágtáztak, mi pedig a nyomukban, s közben azon aggódtunk, szét ne szaladjanak, be ne forduljanak valahová.

Ahogy nekilódultunk a futásnak, úgy rohangáltuk végig az egész napot is, lógott a nyelvünk, csak egy két percre roskadtunk le valamelyik zsombékra vagy az erdő szélén egy farönkre. Eleinte kedvünket leltük a hancúrozásban meg a hosszú ostor pattogtatásában, amelyjk úgy sziszegett és kígyózott a földön, mintha élne. Egymás kezéből téptük ki: melyikünk tud nagyobbat csattantam, ki tudja jobban megriasztani a disznókat. A végtelen messzeségbe nyúló rétet csupaszra legelték a környező falvak tehenei, megcsípték a korai fagyok, nem volt rajta már papsajt sem: későn jött vendégnek csont a vacsorája. Igaz. a disznaink nem csüggedtek, kitartóan túrták a rétet, olyan fanatikus reménnyel, mint Jack London könyveiben az aranyásók, de rücskös gyökereken kívül semmit sem találtak, és éhesen rohangáltak a rét egyik végéből a másikba. Mi pedig utánuk — eleinte egymással versengtünk, csapkodtunk a siklőostorral, később már arra is alig jutott időnk, hogy letöröljük magunkról az izzadságot és kifújjuk magukat, hoi a disznók pofáját csépeltük az ostoba ostorral, hol egv-egy nvjrfaágftt törtünk, hol meg csak úgy felmarkoltunk egy göröngyöt, azt hajítottuk a disznók után. Kernek muDkal A feláló szőrű futott a leggyorsabban, az. amelyik a társainak is a hátára tudott hágni, a pofája meg hol kíöblösödött, mint a trombita vége, hol pedig megnyúlt, mint a csoroszlva, és úgy hasította a rétet, hogy az eke se jobban. Ügyet sem vetett rá, hol végződik a rét és hol kezdődik az erdő, hová szabad mennie és hová nem, mi pedig halálosan kimerültünk abban, hogy vigyázzunk rá — a társai meg nyomban mentek utána. Elöntött bennünket a düh. nemcsak azért, mert holtfáradtak voltunk, szúrt az oldalunk és alig húztuk a lábunkat, hanem azért is, mert éhesek voltunk, kegyetlenül éhesek, amit csak még fokozott a nyargalászás a tiszta, friss levegőn.

A disznók sem laktak jől, de ők csak feltúrtak valamit, találtak szárat, gyökeret, mi viszont semmi ehetőre nem akadtunk — rég elmúlt a papsajt idénye, még régebben a sóskáé, borókafenyő pedig, amelynek szerettük a bogyóját, sajnos, nem nőtt errefelé. Csak az erdőszélen találtunk gombát — furcsa gomba volt, Litvániában nem terem efféle, de biztosan ehető. Mielőtt tüzet raktunk volna, azon tanakodtunk, jó lesz-e só nélkül, és már előre éreztük a sült gomba illatát, beleszédültünk, a nyálunk csörgött a gondolatára. Amint körülálltuk a gombahalmot, el is feledkeztünk reggeli reményünkről, arról, hogy ígértek valamit, és nem adtak — így éreztük most, bogy ennél a gombánál Izletesebb ételt még sohasem ettünk. Elfeledkeztünk a nyugtalan kondiról is, el a vitézkedő disznóról, amelyik fel tudott állni a társai hátára, sőt, úgy járt-kelt rajtuk, mint a cirkuszban.

Pedig ez a telhetetlen és arcátlan jószág éppen arra várt, hogy megfeledkezzünk róla. Bordái kiálltak, a pofája hegyes volt, mint az ekevas. és mert nem volt vesztenivalója, visítva rávetette magát a gombahalomra, szerteszét lökdösve bennünket, mint a gumilabdákat. Éhesek

voltunk, borzalmasan éhesek, legalább annyira éhesek, mint a disznó, észbe is kaptunk, nem hagytuk, hogy felfalja a gombát, rávetettük magunkat, de a nagy. csete-patéban összetaposódott a gomba. Odavolt most már, s vele együtt a reményünk is, hogy korgó gyomrunkat főlmelegítsük. Ütlegeltük, ostoroztuk a disznót kíméletlenül, az meg vicsorgott ránk, mini a kutya, fogával kapdosta az ostort. Az ördögnek kellett nekünk azt mondanunk, hogy „Okorjuk!“ Ezután majd tudni fogjuk, mit jelent az „akarjátok“, csakhogy ez most gyenge vigasz volt. Igaz, a disznó is elfáradt, abbahagyta a futkosást meg a tombolást, egy kicsit még meg is sajnáltuk, de az is lehet, hogy ő sajnált meg minket, éheseket és rongyosokat, mert egészen megjuhászodott.

Támolyogtunk hazafelé, mi is meg a disznók is, végképp elhagyott az erő, kopogott a szemünk az éhségtől, pislogtunk jobbra meg balra, a jól őrzött kertek felé, ahol egyszer már felszedték a termést, s most másodszor ássák fel a főidet. Ha odaengednének bennünket, akár egy kétszer felásott kertbe, valamit biztosan találnánk. De ki engedné meg az ilyesmit! Támoiygunk a disznaink után, a falánk jószág után, amelyik megfosztott bennünket nemcsak a gombától, hanem a tábortűz melegétől és a reménytől is. Micsoda lakomát rendeztünk volna, ha nincs ez a bestia, micsoda remek ételt ehetnénk, akkora darabokat harapnánk. amilyent csak álmában lát az ember, de nem is akármilyen álomban, csak a háborús idők álmaiban. Bosszú mégsem fütött, nem vertük, nem taszígáituk a disznókat, hiszen várt bennünket a vacsora, néhány szem úszkáló dara a tányérban, amely olyan kék, mint az ég; már előre gyönyörködtünk ebben az égben, amely meleg lesz és csordultig teli kanállal merhetjük, s annyira belemerültünk az ábrándozásba, eszünkbe sem jutott, hogy vacsora után még éhesebbek leszünk.

Nem siettünk, hiszen vacsorázni mentünk, a vacsora pedig jogosan megillet bennünket, nem fut el előlünk: megvár a kenyéradag is. A kenyeret vacsora után esszük meg, marokra fogjuk szorosan, és apró, nagyon apró falatokat csipkedünk belőle, hogy tovább eltartson. Mentünk a megjuhászodott konda után, szinte ábrándjaink világába betörve, siklott zizegve az ostor de már ez sem szított bennünk haragot a kis emberke iránt, aki nyakunkba varrta ezt a megveszekedett kondát, és nem adott semmit. Legközelebb okosabbak leszünk, nem bőgünk majd, mint a borjak, hogy: „Okorjuk!“ Helyesebb volna úgy mondani: „Akarjuk!" nem pedig „okorjuk“ és ideje már megtanulnunk oroszul, hiszen a háborúnak nem lesz vége sem holnap, sem holnapután, mint eddig hittük, akkor pedig megeshet, hogy minket is megbíznak valami valódi munkával, gallyazni küldenek az erdőbe, és akkor annyi krumplit sütünk majd, amennyit csak akarunk — azt beszélik, a favágóknak nem tiltják a krumpliszedést. És különben is, jő volt a réten, a folyó mellett, még ha elcsigáztak is a disznók. De még jobb most, hazatérőben, érezni, hogyan szivárog el a fáradtságunk, s hogy közeledtünk otthonunkhoz, a vacsora Illatához. Mt már beletörődtünk a nap folyamán ért kudarcainkba, de ö, a hóhérunk, a telhetetlen, éhes disznó, amelyik járni tudott a társai hátán, és úgy vicsorgatta a fogát, mint a kutya, sehogy sem akart belenyugodni a sorsába. Amikor már az udvaron jártunk, és odaértünk az igazgatónőnek, magának az Igazgatónőnek a kertjéhez ahogy ábrándozva, megpihenten bandukoltunk, a disznő széttaszított bennünket — és a következő pillanatban már a kertben csámcsogott.

Olyan váratlanul történt az egész, hogy nem tudtuk elállni az útját, arra sem volt Időnk, hogy rásuhintsunk, még akkor sem tudtuk elkapni, amikor kirohant a kertből. És nem egyedül rohant ki, pedig egyedül ment be — a többi disznó nem merészelt utána menni az igazgatónő kertjébe! — hosszúkás, köcsög formájú dinnyével ugrott ki, amelyet a fogai között szorongatott Meredten néztük a dinnyét, amelyik olyan óriási volt és olyan érett, hogy nyomban összefutott szájunkban a nyál. A dinnyék azonban, ezek a nyugalmat árasztó és fóllakással kecsegtető dinnyék egytől egyig az igazgatónőé voltak, akinek a hangjától megremegtek az ódon csillárok a nagyteremben — csak a háború alatt lett a gyerekeké az a terem.

— Ö, te haszontalan! Ő, te átkozott!

Lelkiismeretünk megnyugtatására nagy lármát csaptunk, nehogy minket okoljanak később, de hamarjában nem Is indultunk az üldözésére, annyira megijedtünk, meg irigyeltük is. A tolvaj pedig megiramodott a park felé, a bokrok közé vitte a csodálatos dinnyét, amely szinte futni látszott a disznó előtt, mintha neki is volna láloa A disznó megérezte, hogy üldözzük, olyan vágtába kezdett, mint még soha, de mi is elszántuk magunkat, hogy utolérjük, s mint még soha, úgy rohantunk utána. A hosszú nap folyamán sok pásztorfortélyt megtanultunk, s most nagy kurjongatús közben közrefogtuk, mert ez a legfontosabb: közrefogni, aztán megsüketíteni. És a disznő, amelyik valóságos cirkuszi mutatványokra volt képes, most nyugtalanul forgolódott. Minden oldalról körül volt véve. Toporgott, forgolódott és .. . a dinnye a földre hemperedett. És akkor rávetettük magunkat — nem a tolvaj disznóra, nem! — a hosszúkás, köcsög formájú dinnyére, és nyomban szétporcióztuk, még a földet sem töröltük le róla.

Gyengéden, nagvon gyengéden megpaskoltuk a disznó farát, megsimogattuk sörtés hátát, és betereltük a bátor kis pimaszt, akinek volt mersze hozzá, hogy berontson az igazgatónő kertjébe, óvatosan tereltük be a derék jószágot, aki hozzájuttatott bennünket a dinnyéhez, amely sárga volt már, túlérett és vizenyős, de mégis csodálatosan ízletes a háborús Időkben Beengedtük a többi disznóhoz az ólba, de valahogy bántott a lelkiismeretem, nem siettünk vacsorára. Fát vágtunk a szakácsnőnek, elkértük tőle a krumplihéjat, és odavittük megbántott jóvátevönknek. Egy kicsit szerettük volna le is kenyerezni, hogy másnap, ha majd a kert felé tereljük, megint legyen Ilyen bátor

Maráz László jordílása