A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
V a ló b a n „örökzöld“? Az igazság kedvéért előre kell bocsátanom, hogy amikor Sági Tóth Tibor Oktatásügyünk és pedagógiánk néhány „örökzöld“ problémája című cikkét a Hét 37. számában elolvastam, egyetértő és ellentétes nézeteim ellenére sem volt szándékomban hozzászólni. Nem, mert valahogyan reménytelennek tartottam bizonyos dolgok állandó ismételgetését, mint ahogyan azokat a szóban forgó cikk „örökzöldnek“ nevezi. Meglepett azonban az a felháborodás, ahogyan azt egyesek, vagy ha úgy tetszik, egyes körök fogadták. Persze találkoztam olyannal is, aki nekem szegezve a kérdést: igaza van? (mármint Sági Tóth Tibornak), rögtön azzal válaszolt: igaza vanl Persze a válasz mégsem ilyen egyszerű. Az, ami aztán mégis írásra késztetett, az a volt kelet-szlovákiai kerület magyar tanügyi dolgozóinak válasz-cikke volt, amelyben főleg az nem tetszett, hogy bár ők maguk hirdetik, hogy tanuljanak meg végre vitatkozni, valahogyan mégsem azt vitatják, amit mint problémát Sági Tóth Tibor felvetett. Azaz, eleve nem az ingerültség hangján kellett volna reagálniok, mintha őket, csakis őket érintette volna személy szerint ez a cikk, mert ennél fontosabbnak találom azokat a kérdéseket, problémákat, amelyek igenis léteznek és mindmáig megoldásra várnak egész iskolaügyünk érdekében. De vegyük csak sorra az ún. „örökzöld“ problémákat. (A részletekre nem akarok kitérni, hogy például Sági Tóth is elismerőleg Ír a húsz év munkájáról, amikor szó szerint ezt írja: „Ha ma elkészítenénk ennek a munkának mérlegét, úgy gondolom, nem kellene szégyenkeznünk, hiszen úgyszólván a semmiből teremtettük meg a csehszlovákiai magyar oktatásügyet és pedagógiát és erről csak a költővel mondhatjuk el, hogy: „Ez jó mulatság, férfimunka volt.“] Az első ilyen „örökzöld“ probléma: a káderkérdés. Itt igazán csak azt lehet mondani, akinek nem inge, ne vegye magárai Más kérdés persze, hogy szakmai szempontból valóban mindig mindenütt a legjobb, legmegfelelőbb emberek tilnek-e? Fontosabb problémának tartom azonban egy magyar folyóirat létrehozását, amely elsősorban a szülők felé közvetítené a neveléssel és iskolával összefüggő kérdéseket. Ki állítaná ennek ellenkezőjét, vagy hogy a pedagógiai propaganda területén már nem lennének hiányosságok, például a magyar szülők felvilágosítása, a magyar iskolák propagálása terén? „Örökzöld“ problémaként említi Sági Tóth Tibor egy magyar tanítói hetilapnak a kérdését. Szükség lenne rá? Természetesen! Megindokolását ő maga mondja el, amit bár úgy hiszem, mindannyian ismerünk és elfogadunk, mégis beszélni, írni kell erről, sürgetni kell azt mindaddig, míg végre meg nem születik. Mert csak egyetérteni lehet azzal a megállapításával, hogy a Szocialista Nevelés nem tud egyfor ma mértékben teret biztosítani az óvodák, az alsó-, a közép- és felsőfokú, valamint a szakiskolák problémáinak. „Ha ugyanis a Szocialista Nevelés ennyi mindennel kívánna foglal kozni, valójában komolyan nem foglalkozhat na semmivel sem.“ Hogy persze három vagy talán egyelőre kevesebb pedagógiai lapra lenne szükségünk, arról lehet vitatkozni, mert az adott körülményeket és lehetőségeket is tekintetbe kell venni. Történetesen például azt, hogy mire, mennyire futja szerény erőnkből, mit tudnánk kellő színvonalú írásokkal megtölteni és fenntartani. Viszont csak emlékeztetni szeretnék, hogy 1918—1938 között 2—3 komolyabb (Magyar Tanító, Magyar Tanügy, Oj korszak) és még néhány kisebb jelentőségű (egyházi irányzatú) pedagógiai lap jelent meg magyar nyelven. Utolsó „örökzöld“ problémaként a szlovák nyelvoktatás korszerűsítésének a kérdését említi Sági Tóth Tibor szóban forgó cikkében. S hogy ez még mindig probléma, azt is csak el kell fogadnunk, de rögtön tegyük is hozzá, hogy már korántsem olyan mértékben, mint teszem azt ót—tíz évvel ezelőtt volt. Sőt, bátran megállapíthatjuk, hogy a szlovák nyelv oktatásának színvonala szinte évről-évre javul, emelkedik, s ezt többek között éppen az általa is emlegetett képes nyelvi segédkönyvek alapján állíthatjuk, mégsem tekinthetjük a kérdést véglegesen megoldottnak. Pontokba foglalt véleményeihez pedig ennyit: 1. A szlovák nyelvoktatás valójában már szinte évek óta a maximális praktikus jelleg felé halad, de ennek teljes megoldása nem megy máról holnapra, hisz a tantervek gyökeres megváltoztatására csak az iskolareform keretében kerülhet sor. Szakkörökben, pedagógusoknak tudniok kell, hogy így például a gimnáziumok első osztályában már elmaradt a legrégebbi szlovák irodalom időrendi oktatása s helyébe könnyebb szövegeken alapuló irodalmi olvasás került konverzációs céllal. Azzal viszont nem értenék egyet, hogy a szlovák irodalom oktatása az anyanyelvi órákon folyó világirodalmi részbe kerüljön. Mégpedig azért nem, mert ez csakis a mostani világirodalmi rész rovására történhetne, illetve erősen megcsonkulna a szlovák irodalom is. 2. Ami a korszerűsítést illeti, a felhozott példák esetében mind külön vita tárgyát képezhetné, s valószínűleg az illetékesek, szakosok majd el is mondják észrevételeiket. Bizonyos vonatkozásban azonban közelebbről érint a 3. osztály szlovák irodalomkönyve, amelynek túlzott igényességéből megszívlelendő tanulságot vonhatunk le szakdolgozók, szerkesztők egyaránt. Ide tartozik még az iskolai szlovák nyelvoktatás céljait szolgáló folyóirat kiadásának „örökzöld“ problémája, amelynek szükségességével csak egyetérthetünk, és fontosságát aligha tagadná valaki. Természetesen nyilván nehezebb kérdés annak realizálása, létrehozása. Egyszer azonban ezeknek a dolgoknak is végére kellene járnunk, és a kérdéseket úgy látni, ahogyan vannak. Ha az iskola a tanulókat maximális mértékben meg akarja tanítani szlovákul, ahhoz maximális támogatásra van szüksége, de ez vonatkozik még sok másra is. Összefoglalva nagy vonalakban ezek lennének tehát Sági Tóth Tibor cikkében oktatásügyünk és pedagógiánk „örökzöld“ problémái. Természetesen nem ezek az egyetlen, még megoldásra váró problémák, sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy a fejlődés, a változások állandóan újakat és újakat hoznak majd magukkal, ezek nélkül talán sohasem leszünk. Én a saját munkaterületemről szintén megtoldanám ezt legalább egy Ilyennel, mégpedig a kötelező olvasmányok kiadásának biztosításának mindmáig megoldatlan kérdésével. Ahogyan azt már évekkel ezelőtt is megírtam, mindaddig, míg ezeknek az irodalmi oktatásban oly fontos műveknek a hazai, és hadd tegyem hozzá, olcsó kiadását nem tudjuk biztosítani, nagyon nehéz azok ismeretét számonkérni, elgondolásainkat az irodalomtanítás Grussmann Igor felvétele területén megvalósítani. Nem érhetjük be ugyanis azzal, amit az utóbbi évben, vagy talán már években gyakoroltunk, hogy a Madách Kiadóval együttműködve egyik-másik magyarországi kiadó tervét átnéztük és javaslataink alapján a tanterv által előírt könyvekből nagyobb példányszámot hoztak be. Ez persze anynyira alkalomszerű vállalkozás, hogy volt amire többször is, de több olyan, aminek kiadására mindeddig nem került sor. Továbbá az iskolák és a kiadó között hiányzik az állandó kapocs oly értelemben, hogy az egyik fél tudná mit rendelhet meg, a másik pedig, hogy miből milyen a kereslet, milyen a hiány. Tudom, a kérdés megoldása nem könnyű. A kiadók nem dolgoznak szívesen ráfizetéssel, ami ezeknél a könyveknél lényeges kérdés, akad-e elég megrendelő, el tudnak-e belőle annyit adni, hogy kiadására nem fizetnek rá. Ezzel kapcsolatosan egy dologra szeretném az illetékesek figyelmét felhívni, mégpedig arra, hogy az iskola az egy állandóan megújuló intézmény, ahová évente új diákok kerülnek és azoknak újra szükségük van mindarra, amire az előttük levőknek. Ami tehát nem fogy el egy évben, szükség lesz rá a következő években. Ha tehát megindulna a kötelező olvasmányok hazai kiadása, szerintem nem Is az lenne a probléma, hogy elfogy-e, hanem hogy abból minden évben lesz-e elegendői Mert elképzelésünk ugyanis az, hogy az iskolai könyvtárak kiépítése mellett a kötelező olvasmányok példányait a tanulók is megvásárolnák, hogy fgy már az iskolában megalapozzák egykori könyvtárukat a diákkönyvtár könyveivel. Ez is tehát Ilyen „örökzöld“ probléma, amely hosszú évek fáradozása után sem nyert még mind a mai napig megoldást. Visszatérve azonban a volt kelet-szlovákiai kerület magyar tanügyi dolgozóinak cikkére, amelynek írói a bevezetőben minden elmarasztalás mellett örömüknek adnak kifejezést afelett, hogy a Hét helyet adott Sági Tóth Tibor írásának oktatásügyünk „örökzöld“ problémáiról, én is úgy vélem, hogy csak örülhetünk minden megnyilatkozásnak, amely problémáinkat felveti és konstruktív módon elemzi azokat. Mert, ha olykor bármennyire is az elevenébe vágnak azok, még mindig jobb, mint a közöny, a minden mindegy, ami eleve kizár minden megoldási lehetőséget. „Persze amit és ahogyan ír a cikk szerzője (mármint Sági Tóth Tibor), annak nem örülhetünk“ — olvashatjuk a kelet-szlovákiai szerzők cikkében. Ugyanakkor ennek az állításnak második részét én is aláírom. • TANKÚ LÁSZLÓ
