A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
uszonhárom negyvenháromkor érkeztünk meg az első szállítmánnyal. Pontosan nyolc percet késtünk. Mindenki káromkodott miatta. A benzines, akinek semmi köze nincs az egészhez, sarokbavágta tintaceruzáját s azt ordibálta, hogy tizenhatezer korona büntetést kell majd fizetnünk. Vagy nekünk, vagy a cégnek. Vastagon mondta, eltúlozta. Különben neki semmi köze az egészhez. Mindig idegen dolgokba üti az orrát. Kiállhatatlan ember, senki sem szereti öt. Nevetségesen tud fontoskodni, ő az egyetlen a reptéren, akinek állandóan tiszta, vasalt a munkaruhája. Antialkoholista. Nagy erkölcscsösz, de mindenki tudja, miért az. Ha két fuvar között megiszunk egy-egy sört, már morog, aztán ha szólunk valamit, akkor ordítani is képes. Csoda, hogy nem visel könyökvédőt. Mert az a típus, a háború előtti évek fontoskodó kishivatalnokaira emlékeztet. Persze tintaceruzát azt hord a munkaruhája zsebében, Örökké hegyezettet, de sohasem használja, mire is használná, hiszen neki csak annyi a dolga, hogy feltankolja a repülőket. Kivirágzik, ha fontoskodhat, moroghat valakire. Pedig idős ember létére lehetne annyi esze, hogy tudja, neki ugyanúgy semmi köze a késésekhez, mint nekem a büntetéshez. Én nem tehetek a késésről. Végzem a dolgomat, huszonháromkor pontosan odajárok a lyukhoz, az asszonyok meg a srácok bedobálják az újságot a kocsiba, aztán indulunk. Máskor is előfordult már, hogy késtek a nyomással, de soha többet annál, hogy az úton ne tudtam volna behozni helyettük. En nagyon jól tudom, hogy a repülő nem várhat, bármennyire a másnapi lapról is van szó. Igaz, most várt, de engem az öreg ne okoljon. Mondom, semmi köze különben az egészhez. Törődjön csak m. tankolással, meg az örökké hegyezett ceruzáival, meg a nyugdíjával. Nem szeretem az ilyen embereket. Beleizzadtunk, mire a szállítmányt beraktuk a gépbe. Az úgy történik, hogy alájárunk a gép alá, és azon a semmi kis lyukon keresztül feladogatjuk a nehéz kötegeket. Megszomjaztunk. A büféslány már messziről mosolygott és elénk rakta a sört. Tavasszal az öreg megbetegedett. Nem tudtuk, mi baja, nem is nagyon érdekelte a többieket. Engem egy kicsit bántott, egyszer már majdnem halott voltam és ezt nem tudom elfelejteni. Minden beteget sajnálni tudok. Az öreg esete viszont nem érdekelt különösebben. A büféslánytól megkérdeztem, ugyan mi baja az öregnek, de nem tudta. Május elején találkoztam vele az utcán. Nem köszönt, csak megtorpant, rámnézett aztán kipotyogtak a könnyei. Az első pillanatban talán nevetséges volt, aztán megkérdezte hogy vagyok, mondtam; csendesen. Kezet fogott velem és elment. Nem is kérdeztem tőle, miért sír, mert talán nem is sírt, úgy éreztem. Előfordul, hogy az embernek hirtelen könnyezni kezd a szeme. Az öreg Másfél óra múlva a hídfőnél ismét összefutottunk. Alig észrevehetően bólintott és továbbment. Aztán hirtelen hallom a nevemet. Ó szólt vissza utánam. Meglepődtem, nem hittem hogy még a nevem is tudja. Szinte gyerekes szégyellőséggel mondta, kísérjem el. Nem is értettem a helyzetet, visszafordultam, és elindultunk. Nem tudtam mit mondani neki. Szótlanul mentünk egymás mellett. Ugyanilyen szótlanul követtem, amikor befordult a főtéri sörözőbe. Magának ásványvizet rendelt, nekem sört. Előkotort háromféle gyógyszert, megette, aztán elkezdte nézni az arcomat. Hosszasan nézte s én nagyon kellemetlenül éreztem magam. Aztán ismét úgy tűnt, hogy sír. — Majdnem meghaltam. Nem tudod, ugyenem beszélte senki, mit bánják ... — Nem hallottam róla. behorgasztotta a fejét és sokáig hallgatott. Aztán hirtelen elnevette magát, és öklével viccelődve mellbe vágott. Szemben ültem vele a kis faasztalnál. Bort rendelt. Egész litert. Keveset ittam belőle. Magára hagytam az öreget. Azt hittem ismét sírni fog, harmadszor is, de nem törődtem vele, el kellett mennem, tud-LOVICSEK BÉLA 5. — Akkor sincs igaza, Irma ... Ott a kamra, szorítsunk benne helyet, én meg azt mondom... Jól mondom, Kálmán? — Hát persze ... egyelőre megfelelne ... — Azt elhiszem — pattant fel Kocsiné. — A hambárokat a búzával, meg a sok lim-lomot vessem ki az udvarra, az ég alá prédának! Azt akarja? Végül mégis megegyeztek. Nagy József rajza A kamra egyik felében lakott Kálmán az orosz asszonnyal, aki nagyon nehezen szokta meg új környezetét. Sokszor félnapokig sírt elbújva a szérűben. Hol a szénakazalből, hol a pelyvásből ráncigálta őt elő Kálmán, s vitte, húzta be a kamrába, a melegre. Elgémberedett tagokkal, vacogó foggal ült a kályha mellett, s rázódott ki belőle az orosz szó mormogva, érthetetlenül. Ahogy múltak a napok, hetek, az idegen asszony is megnyugodott lassanként. Hiába: szerette Kálmánt, a vékonydongájú magyart, akiért annyit szenvedett odahaza. Egyszer'a vörösök rakták el, máskor a fehérek. Igor bátyját meg le Is puffantották miatta, mint a veszett kutyát. Ha már egyszer eljött, kitart mellette jóban, rosszban. Ragaszkodik hozzá, senkinek nem adja. Kocsisné gyakran mondta a fiának, hogy kergesse el az oroszt, és keressen magához valót, akivel legalább szót érthet az ember. Kálmán aem hallgatott az anyjára. Sajnálta a kissé ragyás, szőke orosz nőt, meg szerette is a maga módján. Meg azt is jól tudta, ha munkáról van szó, vele nem vall szégyent, tűrőbb és szorgalmasabb a baromnál. Kocsis István hozatott egy kétsoros, gombos harmonikát utánvéttel. Gyerekkorától vágyott rá. Mikor kicsomagolta a dobozból és meglátta, kis híján megcsókolta. A hosszú téli estéken a csikósparhelt mellett ültek Margittal, s tanult harmonikázni. Eleinte nehezen'engedelmeskedtek az ujjal, később már egész tűrhetően játszott. Az első nóta, amit megtanult, az volt, hogy: „Nádfeldeles kis házikóm leégett az éjjel ...“ Margit dalolt. Mint a pacsirta. Kristálytiszta volt a hangja, mint a hegyipatak viz.e Kocsis István nem adta volna őt egy világért sem, nagyon a szivéhez édesedett. Margit karácsony böjtjén lencselevest meg mákos didellét főzött. Karácsonyra libát) vágott, nyolckilósat. Akkora máj buggyant ki belőle, mint egy tányér. Egy rozmaringbokrot feldíszített, két gyertyát tűzött rá, meggyújtotta, s karácsony-este kétszer elénekelte a „Mennyből az angyaP'-t meg a „Pásztorok, pásztorok“-at. Utána lefeküdtek, sokáig játszódtak. A csikósparhelt fényrózsákat pingált a mennyezetre, és Margit megmondta Istvánnak, hogy állapotos. A férfi leszállt az ágyról, megtömte a sparheltet akácfával, rágyújtott. Aztán visszafeküdt az asszonya mellé, feje alá rette a karját, és a mennyezeten lobogó fényrőzsákat nézte, fújta oda o füstöt. Odakint havazott, süvöltött a szél. Mintha muzsikáltak volna a nagy 12
