A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
/ / Igen, egy összefogás érdekében írtam e sorokat, abban a reményben, hogy a benne ajánlottak hasznára válnak azoknak, akik összefognak. Kezdem az elején. Tizenkét évvel ezelőtt, 1952. október 1-én alakult meg Komáromban a Magyar Területi Színház. A párt és a kormány hathatós támogatásával, a Csemadok önzetlen segítségével. Szinte azt mondhatjuk, hogy a Csemadok a MATESZ szülőanyja. Mint a pelikán, saját vérével táplálja az újszülöttet. Hisz emlékezetes, hogy első igazgatónk, Fellegi István a Csemadok főtitkárt székéből került mint igazgató a színház élére. A Csemadok műkedvelő csoportok legagilisabb tagjai jöttek el Komáromba hivatásos színésznek, színésznőnek, ezzel nem kis űrt hagyva maguk után. A Csemadok elnöksége, Központi Bizottsága volt az, amely nem egy esetben erején felül segítette a MATESZ-t a megizmosodásabn, kritikájával a művészi felemelkedés útján és mindenkor, amikor segíteni kellett Ezek 17 év tapasztalataiból leszűrt tények. Soha nem volt ünnepélyünk, bemutatónk, közgyűlésünk és jubileumi ünnepségünk anélkül, hogy a Csemadok jó szülőként ne lett volna jelen. Sőt Lőrincz Gyula, a Csemadok akkori országos elnöke egy alkalommal ki is jelentette, hogy „a Csemadok és a MATESZ édestestvérek, akiknek kéz a kézben kell haladniok“. Nos, ennyi bevezető után világos mindenkinek, hogy a MATESZ léte a Csemadokból ered, hogy szövetség és a színház egyet akar: a szlovákiai magyar dolgozók kulturális színvonalának emelését, a magyar szó ápolását és a magyar munkás, paraszt, értelmiségi aktív pihenésének, ha úgy tetszik, szórakozásának előmozdítását. A sok segítséget, melyet a színház a Csemadoktól kapott, igyekezett a múltban a maga módján meghálálni. A színház nem egy esetben küldött (és küldj szövegkönyvet, dokumentuációs anyagot, kölcsönöz kosztümöt, díszletet a Csemadok műkedvelő csoportjainak. Kevés olyan Csemadok-rendezvény volt (és van), ahol a színház művészei ne működtek volna közre a siker érdekében. Ha a Csemadok — a Népművelési Intézettel együtt — rendezők, színházi szakemberek számára tanfolyamot rendezett, onnan sem hiányoztak (és a jövőben sem hiányozhatnak) előadókként a MATESZ tagjai. Egyszóval a 16—17 év alatt kaptunk is, adtunk is. Kaptunk féltő szeretetek hathatós támogatást, építő bírálatot — és adtunk, ami nekünk volt: szakmai támogatást, segítséget, ha kértek. Ez így volt, így van és így lesz, mert így helyes: kéz a kézben! Amivel a kapcsolatokat szeretném kibővíteni, az egy bűvös szó: közönségszervezés. Igen, közönségszervezés, mert ma már ott tartunk, hogy a közönséget szervezni kell. Sajnos. Valamikor — a MATESZ Indulásakor — erre nem volt szükség. Érezte a magyarság a magyar szó varázsának szépségét, igenlette munkánkat, ha jöttünk, szívesen megtöltötte a kultúrházak termelt. Forró nyárban, havas télben egyaránt, mint ahogy mi is jártuk a falvakat (és járjuk ma is) forró nyárban, hideg télben. Csak egyre kevesebb néző előtt játszunk. Sokat kerestük és keressük ma is az okát annak, hogy a hajdan „teltházas“ MATESZ-előadások mért lettek csupán a színház emlékeivé? Mi az oka? Vitatkoztunk színházon belül azon, hogy mi ennek az oka. Talán a műsorpolitika? A tv-konkurrenclája? A pénztelenség vagy a kultúra „túltelítettsége“ falvainkon? Volt érv és ellenérv. Pénztelenség, kulturális túltelítettség nem lehet, mert ha megjelenik valamelyik faluban beat zenekarral egy-egy neves magyar táncdalénekes vagy vendégművész, újra tele a kultúrház. Ölik egymást a jegyért az emberek. Tehát pénz is van, kultúrigény is van. De csak erre? A MATESZ előadását szerveznünk kell, a közönséget be kell csalogatnunk, hogy megnézze az előadásunkat. Mi ennek az oka? — kérdem újra. A rossz műsorpolitika? Lehet. Lehet, hogy néha hibáztunk a 17 év alatt és néha a közönségízlés befolyása alá került egy-egy előadásunk, vagy túlságosan merészek voltunk, túlságosan eléjeszaladtunk a közönség ízlésének. Értem ez alatt a- bizarr inszcenációkat, kísérletező több rendezőnk díszletmegoldásban, rendezésben, színészi játékban egyaránt megmutatkozó újszerű alkotásvágyát, melyet jő közönségünk nem volt hajlandó „bevenni“. És volt olyan előadásunk is, melynek művészi színvonalában bizony nem volt olyan, amilyennek lennie A Hét társadalompolitikai melléklete 46 Felelős szerkesztő: M fi cs lőttel kellett volna. Szóval lehet, hogy mi követtünk el hibákat. Hogy „korszerű színház“ vagyunk-e, erről az Oj Szó hasábjain folyt a vita. Nem éppen meddő vita. De hiába, a tény az tény: ha bármennyire korszerűnek is találtatnánk, akkor is közönségszervezésre szorulunk. Mert nem vagyunk már népszerűek talán? Nem mondhatnám, szeretnek bennünket a magyar nézők, hálátlanok lennénk, ha ezt nem vennénk észre, de az tény, hogy egyre kevesebben vannak, akik a szeretet mellett az elő' adásunkra is eljönnek. Nos, mindegy, hogy miért, a lényeg az, hogy közönségszervezésre, propagálásra, segítségre szorul a MATESZ, és kihez forduljon, ha nem az édes testvérhez, a Csemadokhoz? Tehetném azt is, hogy minden magyart emlékeztessek az 1946—48-as évekre, amikor tilos volt nálunk a magyar szó nyilvánosan és hogy az emberek ki voltak éhezve a magyar beszédre. S jött a színház és lett magyar előadás, sok-sok műkedvelő csoport kezdte a munkát és élni kezdett a magyar szó a színpadokon. Aztán egyszercsak egyre kevesebb ember érzett éhséget rá. Hiba. Abban a bizonyos időben nem volt magyar Iskola. Ki voltunk éhezve erre is. És jött a jégtörő Február 48-ban, lettek magyar iskolák és ma ... De hány magyar nem adja gyermekét magyar iskolába, amire úgy ki volt éhezve? Hiba. Nagy hiba, Nehogy azt gondolja valaki, hogy talán az az aggodalom mondatja ezt velem, hogy ha nem lesz. néző, beszüntetik a színházat, ha nem lesz diák, megszüntetik az iskolát. Társadalmunk vezető ereje a párt, s a kormány ezt sohasem engedné. Ez a veszély nem fenyeget. Sokkal nagyobb veszélyt jelent a közöny. De hát mit lehetne tenni a közöny ellen? Visszagondolni vagy emlékeztetni arra az időre, amikor még nem lehetett és ma lehet? Nem igen tenne foganatja. Az emberek a jó, a haladó, a társadalmilag helyes dolgokat ma már nagyon természetesnek veszik, mint ami „jár“ nekik. Nem kell küzdeni érte. Jön magától, hát. minek küzdeni? Más kell. Felvilágosító munka, propaganda, hírverés, személyes agitáció — talán ez. És falvainkon, városainkban ki hivatottabb arra, hogy a magyar közönséget a MATESZ támogatására felvilágosítva szervezze, mint a Csemadok helyi csoportja? Az édestestvér. Hogy is volt az régen, mikor még színtársulatok — a Földes és Iván-féle társulat — járták Szlovákia magyarlakta vidékeit? Minden városban, faluban volt egy ún. „színpártoló egyesület“, amely segítette a színtársulatot közönségszervezéssel, jegyeladással, egyszóval „mellé állt“ az érkező társulatnak. Valahogy ezt a szerepet szeretném szánni a Csemadok helyi csoportjainak. Legyenek MATESZ-pártoló csoporttá, amikor színházunk falujukba, városukba látogat. És ezt tegyék intézményesen, állandóan. Ki ragasztották-e a MATESZ plakátjait? (Mert néha az „oszvetár“ elmulasztja eztl) Elkelt e minden belépőjegy? (Mert néha megveszik az egész előadást készpénzért, hisz futja a kulturális alapból, de arról már nem gondoskodik senki, hegy a megvett jegyekkel be is üljenek az emberek a színházterembe.) Sokat segíthetne egy Csemadok csoport, ha a falvakon, városokban ellenőre lenne az előadás előkészületének, lebonyolításának. Hogy ne fogadjon bennünket hideg öltöző, piszkos színpad. Hisz mindenért fizetünk, előre szeiződünk, és bizony sokszor ér itt-ott kellemetlen csalódás bennünket. Mindez nem lenne, ha a Csemadok helyi csoportok, mint szerető testvérek és vendéglátó gazdák gondoskodnának arról, hogy meleg legyen, hogy tisztaság legyen, hogy telt ház legyen. Elég lenne erre helyi csoportként egy három tagú, de lelkes és lelkiismeretes kollektíva, amely ezt kötelességének vállalja és csinálja. Mert sok gondja van a helyi népművelési dolgozónak, és jól is esne neki ez a segítség. Tessék elgondolkodni, kedves Csemadok helyi csoportoki Milyen szép és nemes lenne, ha az idei évzáró közgyűléseken ez a pont is szerepelne a napirenden: a MATESZ megsegítése, a színpártoló csoport létrehozása! De még szebb lenne, ha majd működne is ez a kollektíva a gyakorlatban. Hát ez az a bizonyos összefogás, amelynek érdekében írok. A Csemadok helyi csoportjai adják meg minden erejükből azt a támogatást, ami egy jó színelőadás létrehozásához szükséges. Ellenőrzést, szép környezetet, jó közérzetet a színésznek. És majd kapnak érte cserébe színvonalas jó előadást, színházi élményt, magyar szót... És ez nem kevés. Szívesen fogadunk minden ötletet, javaslatot. Legyen ez az összefogásra való felhívás akár vitatéma a Hét Fórumában. Csak egy legyen: eredmény és tényleges, eredményes összefogás. A költő által elsiratott „régi dicsőségünket“ igyekszünk majd színvonalas munkával, lehetőségünk szerint legjobban előkészített, megválasztott és előadott színdarabbal visszaszerezni a közönség előtt. De igyekezetünk kevés. Támogatás kell. Ojra kell a „pelikán vére", a Csemadok támogatása. Mert már színészeink remegve várják a függöny íelgördülését, nincs-e „félház“ vagy tátongó nézőtér? Rossz, higgyék el, borzasztóan rossz úg\i játszani, ha nincs kinek. Éppen olyan szomorú, mint az a magyar iskola, melynek üres padjai maradnak szeptember elején. Ébredjünk fel hát, segítsünk egymásonl Győzzük meg egymást, hogy ezt másképpen kell, nem így. Nagyon bízom abban, hogy amit az összefogás érdekében leírtam, abból tényleg nemes összefogás lesz. Hiszek abban, hogy ha akarjuk, tudunk segíteni egymáson. Tudom, hogy a Csemadok csoportok mindent el fognak követni. Nem látnak majd „konkurrenciát“ bennünk a helyi műkedvelők (mert ilyen Is volt) és segítenek bennünket, És ha a segítés módján, mikéntjén esetleg csak vitatkozni fogunk, akkor is megérte leírnom a sorokat. Mert tudom, a vitát határozat követi majd és ez a határozat pozitív, gyümölcsöző lesz mind a Csemadok, mind a MATESZ szempontjáDól. Fogjuk meg egymás kezét — és így haladjunk tovább. \ StPOSS JENŐ a Magyar Területi Színház tagja
