A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
Igen, ez az az utca,.. Tizenegy, tizenhárom, tizenöt, tizenhét... Ez azl Becsenget és vár: i Milyen bolondos az idő. Egyik nap hőség, másnap meg esik. Milyen csúnya, lucskos ez az utca. A fekete bazalt kockák közt vékony erekben csillog az esővíz. Csurog az eresz. Ki tudja, mikor javították utoljára? Mintha nem is lenne ennek a háznak gazdája. Még egyszer megnézi a nevet és a elmet a táviraton, azután újra csönget. A szvettere vizes a hátán,' és most fázik egy kicsit. Igazán jöhetnének már. Meddig várjon? Még sok táviratot kell széthordania. S még vacsorát is kell vásárolnia, mielőtt bezárnák az üzleteket. A férje inkább éhen marad, de le nem vágna magának még egy szelet kenyeret sem. — Az az asszony dolgai — szokta mondani. Elmosolyodik a szitáló esőben: — Az az asszony dolgai... És ez is az én dolgoml — néz a kezében tartott táviratra. Valaki csoszogva jön a kapu alatt, öreges hang kérdi: — Kit tetszik keresni? — Kérem, itt lakik Simik Mária? Távirata vanl — Jaj istenem, az én vagyok! — a zárban megcsikordul a kulcs, kendőbe bugyolált összeaszott kis madárarcból ijedt szemek pislognak a táviratkihordóra: — Olvassa már el, lelkem, mert én az okulárém nélkül már nem látok. Jaj istenem, olvassa márl Csak nem a fiamnak történt! valami baja? S a postásnő olvassa: „Kedden érkezem, legyen otthon. Pista." Az öregasszony megkönnyebbülten felsóhajt: — Hála istennek, akkor nincs semmi bajai — Tudja, Csehországba nősült a gyerek és nagyon ritkán jár haza. Ha reggel vonatra ül, csak estére ér ide. — Meg sokba is kerül. Na, isten áldja meg! A kapu becsukódik, a kulcs újra megcsikordul, a táviratkihordó siet tovább. Megborzong, még jobban szaporázza lépteit, hogy felmelegedjen. Még nyolc távirat. Lassan megy a széthordás, mert ezeket az utcákat nem ismeri annyira. Eddig az új lakónegyedben kézbesített, de kérte, helyezzék át ide, mert már egy kissé nehezére esett a lépcsőjárás. Ott keresés nélkül megtalálta a címzettet. A szomszédasszonya éppen tegnap kérdezte, hogy mire nekik annyi pénz, talán autóra spórolnak? Igaz, a férje szépen keres, meg is élnének belőle, de hát Ilonka Pozsonyban tanul. Orvos lesz két év múlva. Sokba kerül. Nagy lány már, nem öltözhet akárhogyan. Udvarlója van, az is orvos lesz ... Sietve lépked, kerülgeti a tócsákat és a leányára gondol, meg is feledkezik! a táviratokról. — Jaj, már tovább is mentemi Megfordul és bekopog egy csipkefüggönyös ajtón. — Na, mit hozott? — kérdi egy mogorva öreg. — Táviratot? Ki a fene küld nekünk táviratot, hiszen még kutyánk sincs! Mutassa csak, hol írjam alá. — Itt nil — mutatja a postásnő. Az öreg akkora B betűt rajzol a papírra, hogy három sort elfoglal. — Egy sorral lejjebb tessék! — mondja szelíden a táviratkihordó. — Van nekem szemem! Nagyon jól látom! — pattog az öreg. Azután köszönés nélkül becsapja az ajtót, hogy csak úgy rezeg béka az üveg. Az asszony siet tovább. Fáradt, de már öt óra lesz, sietni kell. Tegnap volt a huszonyolcadik házassági évfordulójuk és a férje szép szilon kombinéval meg két pár harisnyával lepte meg. — Aztán nehogy ezt is Ilonkának add! — fenyegette meg tréfásan. Jó ember a férje, soha még rossz szót nem mondott neki. Soha sem voltak gazdagok, de azért jól éltek. Nem úgy, mint ezek a mai fiatalok: egyik nap összeállnak, másnap meg már válnak is. Csak Ilonka szerencsésebb legyen! Remélem, az én természetemet örökölte, a türelmetlen,' ideges asszony nem feleségnek való. Ű is összeveszhetett volna a férjével, ő is hazamehetett volna a szüleihez, amikor esküvő után kocsmázott a férje. De várt türelmesen, és a férje megváltozott. Azóta sincs panasza ellene. — Na, itt vígan vannak! — gondolta, amikor bekopogtatott egy habfehérre festett ajtón. Belülről hangos beszéd és énekszó szűrődött ki, háromszor kellett kopognia, de mivel senki sem jött ki, benyitott. — Táviratot hoztam! A dúsan megrakott asztaltól mindenki őt nézte, majd egy idősebb aszszony felállt, átvette a táviratot és mindjárt fel is olvasta a lecsendesedett asztaltársaságnak: „Esküvőtök alkalmával sok boldogságot és még több gyereket kívánnak Somogyiék“. — A fiamnak van az esküvője! — magyarázta azután a kézbesítőnőnek. — Igyon meg az egészségükre egy pohárkával! Ivott. Égette az ital. Ez sem az állami szeszfőzdében készült, de talán egy kicsit felmeleglti. Amikor kilépett az ajtón, háta mögött újra felharsant a nóta: „Jaj de szép két szeme van magának, nincs ilyen ...“ Az eső már alig szemerkélt, de fújni kezdett a szél. — ... nincs ilyen csúnya utca sehol máshol — gondolta —• Senki sem gondozza ezeket a házakat. Még pár év, és elfogynak ezek az önag házak, lebontják őket. Itt is magas, emeletes épületek lesznek ... Én akkor már csak az unokáimmal játszom majd. Stubnya Arnold felvétele Három csengő is van a kapu mellett, de egyiken sem találja a keresett nevet. Megnyomja aa első gombot és vár. Megnyomja a második gombot és vár. Megnyomja a harmadikat, mire kicsapódik az emeleti ablak. Kócos, festetthajú és szájú fiatal nő hajol ki, melléhez valami ruhát szorít. Látszik, hogy egyébként meztelen: — Kit keres? — szól le mérgesen. — Hát akkor mit csönget be hozzám? — Kivel beszélsz? — hallatszik egy mély férfihang. — Gyere vissza, mert mindjárt mennem kell és aztán .... Az emeleti ablakot becsukják, de a kapu kinyílik: — Igen, az itt lakik az udvarban... Ott hátul! Az;a barna ajtó, néni! — mondja kedvesen egy feketeszemü kislány. — Még öt távirat! — gondolja és sietne át az út másik oldalára. Arra gondol, hogy becsukják az üzleteket, mire végez. — Érdekes, nem is tudom, mi van ezekben a táviratokban.' Gépiesen hajtogatom őket össze, cím szerint sorba rakom és széthordom. Csak a címzettek arcáról látom, hogy jó vagy rossz hírt hoztam. Milyen jó is lenne, ha csupa-csupa örömhírt kellene széthordani. Sajnos, nem így van! Ezt mindenki tudja és ezért a távirattól mindenki fél, akinek van valaki félteni valója. És kinek nincsen? Még a legerősebb férfiak keze is gyakran remeg, ha táviratot vesznek át, ha aláírják a nevüket, mert nem tudják, ugyan mi is lehet a táviratban. És először mindenki valami rosszra gondol! „Anyuka hirtelen meghalt, azonnal gyertek" „Szombaton avatnak, várlak benneteket“ „Holnap érkezem, várj az állomáson" Az egyik címzett mosolyog, a másik összeharapja ajkát. Múlt héten egy öreg asszony felsikoltott és összeesett, csak a kórházban tudták feléleszteni! Nap-nap után jön a' sok távirat, az asszony kézbesíti télen-nyáron, napsütésben-esőben. Van ahol még a köszönését sem fogadják, van ahol ráförmednek, mert az emberek idegesek, ha meglátják. De ő kedvesen mosolyog és megérti őket. Hiszen, ő is anya, ö is feleség, neki is van félteni valója, ő maga is kaphat táviratot... S akkor ugyanolyan ideges lenne, mint azok, akiknek ő hordja szét a táviratokat... Sietve kopognak léptei a vizes köveken. Sietni kell, mert már fél hat, és még három távirat van a láskájában. Bevásárlásra már aligha lesz ma ideje. Az üzletek mindjárt csuknak. De az eső elállt. A szél elvitte a felhőket, olyan friss és tiszta a levegő. N, LÁSZLÓ ENDRE 8
