A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
vár a testben a lélek! A kis Abará nak ezen a téren is szerencséje volt. Először is azért, mert a község egykori öreg tanítója, Vajnay mester és jelenlegi református papja, Erdélyi Mihály sokat tett a község művelődéséért. Főképpen azonban azért, mert egy űj tanítóházaspár került 1964-ben az abarai ötosztályos kis iskola élére. Nos, ez a tanító, bár ismert költő, nemcsak papírra vetve, szép rímes sorokban hirdette a szépet. Meggyőződése, hogy a poétának bármilyen posztra kerüljön, elsősorban is a népet kell szolgálnia. Hát még ha tanító is az emberi így aztán három fő célt tűzött ki maga elé. Olyan alapot adni a tanítványainak, hogy bármilyen pályán megállják helyüket. Bebizonyítani a még mindig ingatag szülőknek, hogy nincs különbség érvényesülés terén a magyar vagy a szlovák iskolát végzettek között. És végül, olyan művelődési szintre emelni a falut, hogy ne vágyjon el onnan egyetlen fiatal sem. S hogy milyen eredményeket ért el már e rövid öt esztendő alatt is ez a tanító-házaspár? Hát például öt évvel ezelőtt mindössze 20—40 kötetből állott a falusi könyvtár, ma ezernél is több kötettel büszkélkedik. Évente kétszer szerepel telt ház előtt a komáromi Területi Színház s emellett pesti énekesek is többször fellépnek itt. S cáfolatul arra a szóbeszédre, hogy nem érdekeli ma már a falut az öntevékeny színjátszás, Jókai: Gazdag szegé-ABARAI /diM oAU ifiU jD esfc Laborc-parti táj. mm Ma is vidáman legelget a falu kcndaiu nyék című regényének színpadi változatát tanulják be a műkedvelők még ebben az évben. S végül még két adat, amely mindennél meggyőzőbben beszél. Hát először is kitűnően működő szövetkezeti ifjúsági klub alakult Abarán. Másodszor pedig, nagyot változott az abarai fiatalok tanulási kedve. Amíg azelőtt csodaszámba ment, ha egy helybeli gyermek középiskolába került, ma Urban Jóska az atomfizikai karon, Urbán Klára a tudományegyetemen, Újlaki Géza és André Jancsi a nyitraí mezőgazdasági főiskolán, az Ungvőlgyi gyerek pedig a kassai műszaki főiskolán tanul. Nincs kivétel — Könnyű Török Elemérnek (mert ő az abarai tanító), hiszen ő költő! — mondják most biztosan a kultárlis munkától magukat távol tartó pedagógusok. Nos, éppen Török Elemér az, aki igazán „lazíthatna“ a népnevelő munkán. Mert ki tehetne szemre hányást egy olyan embernek, aki évekig szerkesztőségekben dolgozott, aki olvasni és írni is szeretne szabadidejében, ha nem áldozza fel minden percét, egy kis falu sorsának előbbrevitelére. Török Elemérnek azonban a lelkében él az a sehol meg nem írt törvény, hogy tanítani csakis teljes szívvel lehet. Az abarai tanító tetteiből ezt a tanulságot szűrjék le a népnevelő munkától ázó-fázó pedagógusok ... NEUMANN JANOS még nem fájt a dereka. Három évvel erelőtt volt beteg először életében. Nyolr hétig nyomta akkor az ágyat. Felépült, megtörődött kissé, de látják...! János bácsi felállt, majd kisimogatva gyűrött felöltőjét, melybe az üléstől ezer ránc vésődött, kinézett. — Menjünk ki az udvarra! Ma még nem néztem meg a hízót. Aztán hirtelen eszébe jutott valami s visszafordult. — Csak a selmeci cseréppipából szeretek szívni. De ritka az már. A Zsoltecky tanító küldte. Jó ember. ■ Kiment. Mi meg faggatni kezdtük a menyét. — Milyen az élet egy ilyen öregemberrel? Vannak-e különös kívánságai? Mikor szokott lefeküdni? Mit csinál egész nap? Szerett-e a gyerekeket? A válaszokból kitűnt, hogy igazi gyermek egy ilyen öregember. Korán lefekszik. Gyengült látása miatt alig-alig nézi a tévé műsorát, mostanában már nem is olvas, bár az újságokat, a könyveket mindig szerette. Néha reggel kilencig-tízig is alszik. Érdeklődik a család problémái iránt, de különösebb véleménye már nincs. Néhány tárgyhoz, pipához, kispárnához, székhez, úgy ragaszkodik, mint egy igazi gyermek. Ezernyi problémája van az öregkornak. János bácsi 645 korona nyugdíjat kap. A szemén növekvő hályogot azonban az orvosok nem merik leoperálni. Társadalmi szempontból tehát részben szociális, részben egészségügyi ellátási problémát jelent az ő élete. Nyugodtan mondhatjuk, hogy államunk elégséges osztályzatot érdemel az öregség problémáinak megoldására kifejtett igyekezet terén. Egyébként a gerontológia és a geriátria próbál utat vágni a problémák gyűrűjébe, keresi a megoldásokat. Hiszen köztudott, hogy az öregek számának növeekdésével együtt jár a gyermek a fiatalok arányszámának csökkenése. Márpedig nálunk nő az öregek száma. 1869-ben 100 munkaképes korú (16—60 éves) lakosra még csak 9 hatvan éven felüli jutott. Ma már 23. Tehát az egy dolgozóra jutó szociális teher (nyugdíj-hozzájárulás, kivetett adó stb.) minden bizonnyal növekedni fog, feltéve, ha addigra a gazdasági termelékenység nem jut minden eddiginél magasabb színvonalra. A problémák ellenére is örvendék annak, hogy közöttünk élnek az örégek, bár János bácsi háta mögött egymásra néztünk és megkérdeztük: Te! Megéljük mi ezt a kort? Az udvaron megint eszébe futott jános bácsinak valami. Huncutkás kis mosoly jelezte az arcán, hogy valami érdekesei akar mondani. — Az apámat Steínlein gróf telepítette a faluba. Cselédnek. Pendelyes kölyök voltam akkor. Az a gróf csak nem gondolhatta, hogy a dédunokámnak orvos lesz a férje... — Nem gondolhatta. Nem bizony! — erősítjük meg mi is. — Én meg nem gondoltam volna, hogy az is meghal. Döbbenten néztünk egymásra. Dr. Repecky zselízi sebészorvos két esztendeje halt meg. Ö volt János bácsi dédunokájának a férje. Milyen furcsa az élet! Végigjártuk az udvart. Már nem tudtunk megilletődés nélkül semmit sem kérdezni. János bácsi pedig egykedvűen mutatta be öregkorának világát: Ez a kút. Ott van a hízó. Arra van a kert. Itt szoktam ülni. A kutyánk meq amott hever ... — Viszontlátásra János bácsi! Két esztendő múlva, a századik születésnapján újra eljövünk ... — Legyen szerencséjük!... — mondta az öreg . Aztán felballagott az ámbitusra, majd eltűnt az ajtó mögött, arcán a megelégedettség kifejezésével, mint akt jól elszórakozott. Nem lehetett kivenni, mit beszélnek odabent, csak az öregember günyögő hangsúlyát, mely olyasféleképpen hangzott, mintha enyelegve durcáskodna az elhangzott sok furcsa kérdés miatt. HAJDÚ ANDRÄS
