A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-26 / 43. szám
Walt Whitman: Ülök és nézem Ülök és nézem a világ minden bánatát, minden elnyomást és szégyent, hallom a tetteik után lelkifurdalás közt gyötrődő fiatalemberek titkos, görcsös zokogását, látom a szegényes életben az anyát, akit gyerekei bántanak, s meghal elhagyottan, csonttá fogyva, kétségbeesetten, látom a feleséget, akit férje bánt, látom a fiatal nők áruló csábítóit, észreveszem a féltékenység mardosását, a rejtőzni törekvő, viszonzatlan szerelmet, látom a föld e látványait, látom a csata, a dögvész, a zsarnokság művét, látom a vértanúkat, a foglyokat, figyelem az éhínséget a tengeren, a tengerészeket, akik sorsot vetnek, kit öljenek meg, hogy megmentsék a többiek életét, figyelem a sértést, a megalázást, ahogy a pimaszok bánnak a murtkással, a szegénnyel, a négerrel meg a többivel, ülök és nézem mindezt az aljasságot, végtelen haláltusát, és látom és hallom és hallgatok. Fordította: Vas István Francois Villon: A szép Fegyverkovócsné balladája a széplányokhoz Kislány, kesztyűvarruda szépe, Ki azt kérded, hagy hogyan élj, S te, suszterbolti Hófehérke: Épp ideje, hogy észretérj! Zsebelj és férfit ne kímélj; Foszd ki, akit tudsz, sorra mind: A nő, ha megvéniiit, nem ér Annyit se, mint egy rossz fitying. Virslik s hurkák csinos tündére, Ki perdülsz, táncolsz, mint a szél, S Vilma, kárpitos felesége, Megbecsüld, aki veled él; Becsukhatsz, mihelyest a dér És a hervadás meglegyint. Boltod? Egy vén pap ha betér! ... Mi leszel? Csak egy rossz fitying. Anci, kis kalapdíszítő, te Barátaiddal összeférj! S Kati, te táskakészítő, ne Kergess el senkit, aki kér: Ifjan, ha nem is szenvedély, De egy mosoly nektek is int. . . Rút öregtől borzad a vér: Annyit ér, mint egy rossz fitying. Ajánlás Sírva-jajgatva mondom: élj, Lánynép, a tanácsom szerint! Főgemet már elért a tél, S nem vagyok, csak egy rossz fitying. Szabó Lőrinc fordítása <fyilkof Egyedül vagyok. Néha jó a magány. Néha. Nagyon I ritkán, s akkor sem sokáig. A háziak elutaztak, egvedul maradtam a lakásban, s az Ielső nap a készülődés, titokzatos várakozások, izgalmas események utáni vágyódásban telik el. Kitakarítok, igyekszem csinossá, kellemessé tenni albérleti szobám kopott berendezését, az ócska szőnyeggel és még ócskább, rozoga, hajdan modernnek tartott bútorma- i radványokkal telezsúfolt | kuckómat. Ide egy gyertya- I tartó kerül, oda egy finom I vonalú váza, a gyalulatlan 5 fából ácsolt asztal lapját | hímzett terítővei takarom K le. A törött csillármarad- I ványról letörlöm a pórt, óva- B tosan végzem ezt a bonyo-Ilut műveletet, nehogy eltörjem az épen maradt búrét. A foszladozó függönyt ittott összevarrom s elegánssá varázsolva lakosztályomat, várom a csodát. Felöltöm csipkés háziköntösömet * örökké kócos hajamat diva-Kocsis Péter szálastakarmányt készített be a pelyvásba, ahol a szecskavágó állott. Péter gyerek a patakra hajtotta a teheneket, hogy megmossa őket, nyári vasárnapokon az volt a szokás, Kovács János meg a határt járta: melyik dűlőben érett kasza alá a gabona. Kocsisné főzéshez készülődött, szalmacsutakért ment a szérűbe, hogy alágyújtson. — Irma, most egymagunkban vagyunk, gyere be a pelyvásba, itt a jó, puha széna — mondta Kocsis Péter csendesen, szoruló torokkal. A rengőhúsú asszony rátámadt. Durván, szitkozódva: nem sül le a. pofájáról a bőr, ilyenkor akar henteregni, lopni az időt, mikor azt sem tudja, hol a feje, elveszik a sok dologban. — Az urad vagyok, az Istenít a pofádnak, és karácsony óta nem voltam a közeledben, te, te, ringyó ...! — Az hát, az uram, senki sem tagadja — szelídült meg az asszony hangja, s csavarta a szalmacsutakot indulatosan. — Negyvennyolc éves vagyok, Irma, elevenen akarsz eltemetni, elevenen... ? Van neked lelked? Kocsisnét megütötte a szó, bement a pelyvásba, hanyatt vágta magát a szénán, s undorral nézte a zsupfedél alatt hintázó pókhálót. Az uradalmi major tábláin megkezdődött az aratás. Kocsis István a magánjárót meg a cséplőt javítgatta, kenegette, hogy a cséplés zavarmentes legyen. A gazdatiszt állt meg fölötte, hosszú árnyékáról vette észre. István felegyenesedett. A gazdatiszt is nagy darab, szép szál férfi volt. Nézték egymást mereven. István öklében franciakulcs, az úr vállán a kétcsövűje. Mindketten tudták, érezték, hogy kettejük közül az éket mielőbb ki kell ütni egyenes szándékkal, férfiasán. — István — kezdte a gazdatiszt. — Hibáztam, tudom. Nem azzal a' szándékkal mentem oda, Isten látja a telkemet. Magát kerestem előbb, a rókacsapdák miatt. A műhelyben nem találtam, gondoltam hazaugrott ... — Jól tudja a tekintetes úr, hogy munkaidő alatt nem kószálok otthon, ha a franc rám jön is. Végzem a dolgom, mindig becsületesen elvégzem a dolgom — sötétedett el István tekintete. — Pedig úgy volt, ahogy mondom ... Aztán hogy odamentem . .. egyszóval nagyon kívánatosnak találtam Gizellát... De nem erőszakoskodtam. Ha nem, hát nem ... Férfiemberek vagyunk, ez az igazság. Ne haragudjon, István, néha nagy marha ám az ember . . . A gazdatiszt elment hosszú, nagy léptekkel, Kocsis István meg bámult utána egy ideig érthetetlen melegséggel a mellében, aztán a gép fölé hajolva folytatta munkáját, s vidám fütyölésre állt a szája: „Magas jegenyefán sárgarigó fészek ..“ A faluba hárman jöttek haza Olaszországból: Gazsó, Turóci, Széles Lajos. Az utóbbi elment Kocsisékhoz, vitte a hírt, hogy Kálmán életben van, több hónapot töltöttek együtt, s bizonyosan hazakerül. Azonkívül sokat beszéltek az oroszországi viszonyokról, forradalomról, éhségről, piszokról, tetvekröl... Megkezdődött a cséplés. A hajnali derengésekbe bele-belehasított a magánjáró éles füttye, délben meg este is, amikor már elővillantak a liláskék égboltozaton a csillagok. Hajnaltól estig porköd gomolygott a cséplőgép körül, ömlött a törek, pelyva, szállt a szalma villáról villára, nőtt, emelkedett a kazal, s ömlött zsákba a szem. A habos szőrű muraközik után csörgött, zötyögött a vaslőcsű szekér, fáradhatatlanul járta útját cséplőtől a magtárig, mint az óra ingája. A cséplőgép körül meg hol káromkodtak a latyakban úszó testek, hol felsikoltottak a lányok, menyecskék, ha egy-egy eltévedt kéz a szoknyájuk alá nyúlt. Gizella áldott terhével szorgalmasan hordta a früstököt, ebédet, s ültek egy-egy elárvult fa alá, hogy legalább a tűző nap sugaraitól megmeneküljenek. Kocsis István, a „gépész úr“, iarkasétvággyal evett, Gizella meg hátát LOVICSEK BÉLA 2. a fatörzsnek vetve ült, nézte éhes párját szelíd, anyás szemmel. Szétoldott fejkendöjének csücskével hűtötte lángoló arcát, miközben beszámolt a ház körül történtekről: megellett a konyafülű anyanyúl, a koca szépen gömbölyödik, folytonosan kotyognak, hevernek a kendermagosok, s egyetlen tojással sem örvendeztetik meg az átkozottak, meg hogy a fekete Morzsa kutya szépen fejlődik, s milyen hűséggel legyeskedik körülötte egész nap. István szótlanul szájharmonikázott a csirkecombbal, szemével köszönte az ízletes falatot, a hazai híreket. Az ebédet befejezve Gizella mellé ült, s rágyújtott. Homlokáról dőlt az izzadság. Sava csípte a szemét. Kérges, olajeres tenyerével beborította az asszony gömbölyű hasát. Odabent rúgkapált a kicsi. — Érzed? — kérdezte az asszony. — Tenyéren rúgott a kis fosos — húzódott szélesre István szája, Gizella meg csengőn felnevetett. Hmek óta nem esett már. Porzott, mély repedések erezték a föld kérgét. VA legkisebb rög is tüzet sugárzott. A mozdulatlan levegő forró volt, mint a kemence szája. — Estefelé elmegyek a laposra lucernáért a nyulaknak — mondta Gizella. Összepakolta az edényt és elment. Fehér fejkendője sokáig világított a tűző napfényben. — Nagyon vigyázz, Gizella, hallod, vigyázz! — kiáltott utána István, aztán meghúzta a magánjáró fütyülőjének a zsinórját. Valahonnan a déli csendből visszafüttyentett a visszhang. Estefelé kitört a vihar váratlanul, egyik percről a másikra. Fekete felhők lepték el az eget, üvöltött a szél, törte, tépte, zúzta, földig hajlította a fákat. Kavarogtak, gomolyogtak a felhők. Földig hasítottak a fényes villámok, fülsiketítő mennydörgések rázták a levegőt. Alázúdult az eső nagyszeműn, szálkásan. Csapkodott, vágott, mint az ezerágű ostor, közbe-közbe gaiambtojásnyi jégdarabok Roppantak nagyokat ugorva. Végül ömlött, ömlött a víz, mint áthatolhatatlan, sűrű, nehéz függöny, egybeolvadt ég és föld. «2
