A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-26 / 43. szám
magány tos konytba tűzöm, kis huncutkát csavarintok a homlokomba, hogy minél hódítóbb legyek. Aztán így kicsinosítva magam, előszedem legkedvesebb könyveimet, lapozgatok bennük. Nyugalmam van, senki sem zavar, végre kedvemre olvasgathatok, simogató csend ölel körül. Hirtelen milliónyi parányi nesz zavarja meg a csendet, de most ez sem bántó. Máskor felingerel a szú percegése, most megértőén gondolok erne a kedves rágcsálóra, lám, micsoda hangos csámcsogással falatozik házinénim féltve őrzött szekrényéből. Talán éppen azt az ajtószárnyat rágja, amelyiket nem lehet kinyitni. A kis szű fáradhatatlanul őröl a fogaival. Olvasni fogok. Végignyúlok az ágyon. A sodrony keservesen felnyög Senkivel és semmivel nem törődve, olvasok. Ha kedvem tartja, akár hajnalig. De előbb még főzök egy jó erős kávét. Felemelkedem az ágyról, de az mintha csak sajnálná, hogy árván hagyom, panaszosan felsír. Puha léptekkel libbenek ki a konyhába s gyors mozdulatokkal teszem fel a vizet forrni. Milyen illatos ez a kávé. Apró kortyokban nyelem, élvezve az ízét, agyam fokozatosan kitisztul, friss, gondtalan vagyok. Tulajdonképpen miért is örülök annyira az egyedüllétnek? Hirtelen összecsukom a könyvet — untat. Történhetne valami érdekes, Mondjuk, felberregne a telefon. Odamennék, felvenném a kagylót, halló, mondanám, ki beszél? A drót másik végén pedig kellemes bariton szólalna meg. Rövid magyarázkodás, s kiderül, hogy rég nem látott kedves ismerősöm. Erre jár, van egy kis ideje, gondolta, megnézi, hogy megy a sorom. Nem, ez nem jó, nem elég izgalmas. Tegyük fel, hogy csengetnek. Rohanok ajtót nyitni, de előbb kikukucskálok a kémlelőlyukon. Férfifej körvonalait látom. Ismerős a fejforma, igen, nem lehet más, csak ő. Drága, eljöttél, megérezted, hogy rád gondoltam, suttogom, és felrántom az ajtót. Te vagy az? — kérdezem majd színlelt nyu galommal, kissé csodálkozva. Nem szabad elárulnom kirobbanó örömömet. Egy pillanat — dehogyis egy egész hosszú pillanat! — s karom bilincsként szorítja a nyakát. Valami ilyesmi történhet ne. De hát — a telefon nem berreg, és a csengő is hall gat konokul. Csend van, ke gyetlen csend, már a szú is befejezte a táplálkozási. Csengetnek. Valóban? Nem képzelődöm? Feszülten hallgatózom. A csengetés megismétlődik. Vigyázva osonok az ajtóhoz, kinézek a kémlelőlyukon, a sötét folyosón egy férfi áll. Mintha ismerős volna. Hát mégis! Nem vártam hiába! Megtörtént a csoda! Eljött, eljött, megérezte, hogy rá gondoltam! Sarkig tárom az ajtót, bolondos örömmel ugranék a nyaká_ba, de a küszöbön egy vadidegen ember áll, keres valakit, nem, nem itt lakik, motyogom, Iélektelenül, és fáradtan csukom be az ajtót. Egyedül maradtam. Kimerültén dőlök végig az ágyon. Gyilkos ez a magány. KOPASZ CSILLA Z. Bereza: Kerámia (APN je/.vj A cséplőgép leállt. A munkások futottak, menekültek, bújtak védett helyre, legtöbben a szalmakazalba. Kocsis Istvánba belehasított a rettenet: Úristen, a Gizella! A laposra készült lucernáért! Nekiszaladt a vízömlésnek. Pillanatok alatt bőrig ázott. A szél belekapaszkodott, meg-meglökte. Aki észrevette, utána kiáltott. — Istvááán! .. . Agyonsújt a villááám! Ha hallotta, se hallotta. Az ajtót zárva találta. Rohant tovább, le a szoroson, a völgybe, az égbeszúrő jegenyefa mellett. Az idő tombolt, többhetes békességben összegyűlt haragját köpködte ki magából. Ez már nem is eső, a felhő egy darabja szakadt !e. Lenn a völgyben méteres hullámokban zúgott a piszkossárga víz, magával sodorva fát, lombot, mezei állatot, kunyhóroncsot. S' az árban egy fehér fejkendős asszony, Gizella küzdött félfelbukva. * . ' István belegázólt a vízbe, karjára emelte asszonyát, bukdácsolva futott haza. Csúszkált, meg-megingott... Az asszony göndör haja csapzottan, sárosán tapadt arcához, erőtlen karjával István nyakát kereste. Lassan kisimultak eltorzult arcának vonásai, csapzott fejét férje mellére szorította. István lihegve, küszködve vergődött át a faroncsokon. Otthon levetkőztette, szárazra törülte a testét, és dunyha alá tette. Kocogott az asszony fehér fogsora, rázódott felette a dunyha, hirtelen lesoványodott karja Istváné után nyúlt. — Meghalok, István ... nem szerethetlek tovább ... Akkor már vértől locsogott alatta a lepedő. Mire a hintó meghozta a faluból az orvost, meghalt. A béresasszonyok jajongva siratták. Két nap múlva eltemették. Rengetegen kísérték utolsó útjára. A gazdatiszt is ott állt a tömegben. Kocsis István magára maradt. Lehorgasztott fővel állt a frissen hántolt sírdomb felett. Még akkor sem hitte el, hogy nincs többé Kelemen Gizella. Sírni nem tudott, de bár tudott volna! A tiszteletes úr megérintette a karját. — Bízzék Istenben, fiam, az megsegíti! Kocsis Péterné összekulcsolt kézzel ült otthon az asztal mögött. — Engem vert meg az Isten, engem vert meg, az én nyakamra marad újra, kínlódhatok vele megint, retteghetek tőle, ki tudja meddig... Uramisten, miért mérsz rám ilyen csapást, mit vétettem én valakinek ... Rosszat nem teszek, imádkozok, templomjáró vagyok ... Kovács János füle nem bírta már elviselni az asszony óbégatását, dühödten dobbantott. — Hallgasson már el, a teremtésit a szájának, a halottat is megfordítja a sírjában! Megtörtént, hát megtörtént, ki az Úristen tehet róla! A végén összevesztek. Reggelre kibékültek, mint az újházasok. Kocsisné megnyugodott, mert István fia nem jött hozzá siránkozni, kérni, hogy mosson, főzzön rá. Kicsit azért sajnálta is, hiszen az ő vére. A sajnálkozása hamar elmúlt. Felnevelte, szárnyára bocsátotta, éljen, ahogy tud, a rossz se törődik vele. Csak nem bolondult meg, hogy vénségéig gondoskodjék a gyerekeiről. A majori kovácsműhelyben izzott a parázs, lobogott a láng, Kocsis István nagykalapácsa alatt zengett az üllő. Dühödt keserűséggel dolgozott. Száraz, csontos anyósa hetente egyszer ételt vitt neki, egy egész kenyeret, összeszedte a szennyesét, kimosva, vasaltan visszahozta. Később már csak kéthetenként jött, aztán végleg elmaradt. Fekete, őszi eső zuhogott, csoportosan, fellegekként szálltak a var- Jak. A pincékben forrt a bor. 13 Kocsis István ment a faluba cigarettáért, dohányért. A pinceajtőban apja állott, intett neki, menjen oda. Kocsis Péter telesúgatta a kékmázos kancsót borral kínálta a fiát. Kerülte a tekintetét. Panaszkodott volna az apa, de a szégyen nem engedte. Fogyott, vékonyodott, nyelte a keserűséget, dolgozott. Évente kétszer, húsvétkor meg karácsonykor elment a templomba, úrvacsorára. Azonkívül még egyszer évente magára öltötte a fekete ünneplőjét, lábára húzta fényes szárú csizmáját, és az ünnepi ebéd után kiment a búcsúba bámészkodni etetésig. A búcsút október vége felé, Márton napon tartották... Szántott, vetett, aratott, nyáron az udvar porát öntözte, ősszel a lehullott lombot, télen a havat seperte, fát vágott. És evett. Nem éppen azt, amit megóhajtott, hanem amit elibe lökött a felesége. Az istállóban hált, nyirkosán, tégyszarosan ébredt, messzire bűzlött. — Igyál, fiam, amennyi beléd fér, van itt elégi... Vasárnap meg gyere be a búcsúba. Anyátok spekulál valamit, éppen üzenni akart érted. Hát csak gyere . . . ! No, igyál hát! —- Megkeseredik az ember szájában ez az ital, apa. Nem akarom én magát bántani, mégis azt mondom, nem jó! van ez így — mondta István, s rágyújtott. — Mit csináljak, akasszam fel magam!? — bukott fel Kocsis Péterből egy pillanatra a lázadás keserűsége. Vasárnap, az ünnepi aszta) mellett idegen, vidéki lány pironkodott: csúnyácska, s nem éppen fiatal. Kocsisné kerítette a szomszéd faluban, hogy összeboronálja megözvegyült fiával. Az özvegyember már nem nagyon válogathat. Vilma névre hallgatott az istenadta, s úgy nézett Kocsis Istvánra, mint a tükörbe. Nagy és bánatos volt a szeme, seszínű haja szakajtónyi kontybán ült a tarkóján. István is meg-megnézte, békítgette magát a gondolattal, őt kell feleségül vennie. Üsse kő, elveszi, de most menjen haza, mert a búcsúban egyet sem táncol vele. Evett, tömte magát, vedelte az italt, s szívta a cigarettát. A kocsma előtti teret teleszőrták pelyvával, ott táncoltak a fiatalok meg az idősebbek is, akikben ágaskodott a jókedv. Délben elállt az eső, estéhez kiderült az ég. Húzta a cigány, a kocsma falára akasztott viharlámpának kormosodott az üvege, a karbidfényes sátrak körül még mindig nyüzsgött a nép, a lövöldénél pufogtattak, s a körhinta alatt recsegve-ropogva nyekergett a verkli. A láncos ülőkék szálltak, szálltak ki a fényből. Kocsis István a kecskelábú asztalra könyökölve iszogatott egymagában. Fényesedett a fekete szeme. Egyszerre csak elkezdte a dalt: „Magas jegenyefán sárgarigó fészek, Kedves kisangyalom, de szeretlek téged . ..“ Valaki odaszólt neki, talán csak játékosan, viccből, de az ő tudatáig másképp jutott el a szó. Tombolni akart, hát ütött. Az illető csodálkozó szemmel bukott az asztal alá. Csörömpölve gurultak az üvegek, poharak, aztán István újra meg újra ütött. Hemperegtek körülötte, mint a feldöntött zsákok: öt perc se telt bele, egyedül állt a kocsma közepén. Kezefejével megtörölte homlokát és elment. Dohogott a község bírája, mit nem gondol a tetves, a nyálasszájú senkiházija, majd megtáncoltatja őt a csendőrökkel. Kocsisné átkozta a fiát, rázta az öklét, toporzékolt, hogy kitapossa a belét... Aztán nagy dühösen kapta az ötliteres demizsont, telitöltötte borral, tyúkot fogott, madzaggal megkötötte a lábát, szárnyát, belevágta a fedeles kosárba. Méregzöldbe játszó fejkendőt kötött, s elindult a jegyzői irodára. Feszesen, rengőn ment végig a hűvös, sáros utcán. {Folytatjuk)
