A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-13 / 28. szám
folytatódjon tovább. Morvái kíváncsian megnézte a törekvő fiatalúr képét, és szemében felfedezte a konok makacsságot és becsvágyat, mely az ügyvédi oklevél megszerzésére alkalmassá tette. S hogy öszeházasodtak, szerényen kezdték az életet, egyszobás lakástár volt egy neves ügyvédnél. Utána önállósította magát, s a háború előtt már ő tartott ügyvédbojtárokat és jó. híre volt a városban; így hát mindenki láthatja, hogy szabályos és takarékos életutat futottak be, a hegyiparki villát nem örökölték, sem nem igényelték ki, mint ahogy mai lakója vette el tőlük a háború után. Takarékosan éltek és mindenre, amijük volt, becsületes munkával szerezték és gyűjtötték össze a pénzt. Mindenért megdolgoztak. S az ezüstkészletek, a képek, a villa berendezése mind annak a régi világnak az érvényes törvényei szerint került a bir- I: tokukba, nem lopták, nem rabolták össze, sorsjegyen sem nyerték, becsületes munkával szerezték. Morvái el-elkalaiidozó gondolatokkal hallgatta az elbeszélést, és az izgatott szavak patakká dagadtak, derékig állt a patakban és visszafelé nézett a forrás felé. A nagyanyja is szerző asszony volt, a parasztvilág törvényei szerint élt, becsületesen, a másét nem kívánta, de a magáét nem engedte, s az adott lehető- |j ségek között földet szerzett, hold földet hold után. S közben szigorúan takarékoskodott, munkásokkal is dolgoztatott és főzött nekik, s azok meg voltak elégedve a főztjével, mert minden nap húst kaptak ebédre, és a legtöbbször vacsorára is, rántott bablevest füstölt hússal, reggelire szalonnát, juhtúrót és három pohárka pálinkát. Becsülték a nagyanyját és a nagyapját a faluban. Tenyérnyi szürkészöld | kép maradt róluk: hatalmas szál bajuszos katona fogja egy főkötös asszony kezét, akinek fekete ruhája bokáig ér le s mindkettőjük nézése merev és komoly. Morva! nézte Széplakynét a képen: a nagyapám Szerbiában harcolt, ügyvéd úr! Sántán jött haza és néha olyan fájdalmai voltak, hogy a kamrában ‘ráborult a gyalupadra kínjában, de egy szót sem szólt, némán szenvedett; golyó maradt a hátgerince közelében, és kínokkal jelezte az időjárás változását ... Széplakyné már a régi életükről beszélt; szép és harmonikus életet éltek, nagy társaság járt hozzájuk, csupa művelt, tekintélyes ember, a város előkelősége; s az ezüstkanalak újra megcsendültek, mint a harangok, melyek valakit, vagy valamit ' temetnek, a porcelánok halkan pengtek .. j A Nagyasszony férjét a városi tanácsba is beválasztották, és a villa szobáiban puha szőnyegeken, halkan jártak az emberek, a falakról értékes képek meleg vibrálást sugároztak a szobákba, s a gyerekszobában a lányuk egy nagy fekete zongorán gyakorolt. így volt, a mindenes ott lakott mindjárt a konyha mellett egy kis szobában és szintén a családhoz tartozott. Nyitrakörnyéki magyar lány volt, és amikor egy becsületes fiatalember megkérte a kezét, illően kiházasították, kelengyét adtak neki és egy Csallóközt lányt vettek fel a helyébe. Morvái nagyanyjának Is volt szolgalegénye, egyik pár lóval Morvái apja dolgozott, a másikkal a szolgalegény, az istállóban hált a szénásketrec fölé szegezett lapos hosszú deszka láda ban. A láda azért volt az istálló ínenyezetére függesztve, hogy a szolga- \ legény télen ne fázzon. A tehenek és lovak telefújták meleg párával az istállót, a pára felszállt a mennyezetre, s ha kinyitották az istállóajtót, a beáramló szürke hideg szinte sistergett, s a szolgálólegény mindig ístállőszagú volt és a keze piros, repedezett... — Reggel hétkor jöttek értünk és negyed órát adtak, hogy összecsomagoljunk ... — A szópatak szeszélyesen felgyorsult, az öregasszony elfulladt a felindulástól, amikor életének eh- t hez a szakaszához ért. Morváiban az emlékszikrák egyszerre kialudtak, elfelejtette a szolgalegényt. Érdekes jelenségek az emlékek; hasonlítanak a vonat mellett elsuhanó szikrák- 1 hoz, amikor a gyors sötét éjszakában robog. Morvái tudata most a robogó vonat. Széplakyné elbeszélése rakja elébe a síneket, melyek a kijelölt irányba viszik, s amelyeket monoton kattogással, gépiesen követ, s közijén az őt körülrajzó emlékszikra kra is figyel. Van olyan szikra, amely csak felvillan és elenyészik, a másik hosszú piros vonalat rajzol a levegőben, néha örvényként rajzanak a szikrák, máskor egyesével, vagy párosán repülnek, de mindig j . « világítanak. *• (Folytatjuk) M egbuktatott a Szerintem csak két hibát követnek el mindig a fiatalok: az első óriási baklövés abban nyilvánul meg részükről, hogy utánozzák az idősebbeket, a második pedig abban, hogy nem utánozzák. Napnál világosabb, hogy ez a rossz j^zokás minden korszakban megpecsételi az ifjak és a legifjabbak s egyben az idősebbek sorsát. Fáradtan, kedvetlenül, ágybavágyón tértem haza a minap a munkahelyemről, kisfiam azonban nem hagyott békén: vizsgáztatott. Akárcsak őt a felnőttek tíz hónapon át. Immel-ámmal válaszolgattam a fő- és a mellékkérdésekre, végül mégis elbuktatott. Nem tudtam például, hogy miért nem sikerült amúgy isteniyazában a legutóbbi hazai pop-song verseny, a pozsonyi Líra, a feleségem pedig nem súgott. Hiába kacsintgattam rá, olyan álláspontra helyezkedett, hogy a súgás rossz vért szülne, s ilyen pedagógiai melléfogással nem ronthatjuk el a gyereket. Persze, az én elégtelen feleletem, az atyai tekintély csorbája szerinte nem pedagógiai melléfogás — no de eső után köpönyeg, hagyjuk"‘az utólagos szemrehányó sokat! E kínos ügy azzal zárult, hogy gunijoros hümmögés és jejcsóválás közepette megkaptam az utolsó mentőkérdést: — Meg tudnád-e mondani, apu, hogy mezőgazdasági üzemeinkben hogyan forralják fel a tejet a leggyorsabban, a legügyesebben? Természetesen ezt sem tudtam, s a kisfiam a fejemre olvasta szigorú ítéletét: — Nem készültél. Nehéz eset vagy, fogalmam sincs, mi lesz így belőled. Pedig hát egyszerű az egész tejforralás: a tehén farkát beledugják a konnektorba. javulást ígérgetve, bűnbánóan idéztem fel magamban az elmúlt iskolaév eseményeit, s be kellett ismernem, hogy igaza van a gyereknek. Nemcsak hogy nem tanultam az utóbbi időben, hanem még a segédanyagot, a szemléltető oktatási eszközök beszerzésében is ftanyag voltam. Tavaly, abban az időben, amikor „még nyíltak a völgyben a kerti virágok“, kijelentette a kisfiam, hogy neki gesztenye kell. Illetve nem is neki, hanem a tanitőnémnek. Kéz a kézben baktattunk végig a varoson — nehogy elüssön engem egy zabolátlan gépkocsi, illetve vaamelyik rakoncátlan járókelő. Sorba álltam egy gesztenyesütő nénike kályhája előtt-, de mire zacskóba számolta volna az óhajtott csemegét, kétségbeesetten rámszólt a fiam: — Apu, nyers gesztenye kell! — Viszonteladókat nem szolgálok ki! — ripakodott ránk a gesztenyés nagymama és csak hosszas magyarázkodás, huzavona után puhult meg annyira, hogy nyers gesztenyét dobáljon bele abba a bizonyos stanicliba. A gyerek azonban ismét beiekontárkodott az utcasarki üzletkötésbei — Apu, vadgesztenye kell, nem szelíd! Csalódottan szegezte rám a tekintetét, hogy én még annyit se tudok, mit kíván a tanító néni: szelíd gesztenyét-e, vagy vadat. Kiballagtunk az egyik vurosmenti parkba s a sárga avar alól előkotorásztam néhány szem nyamvadt vadgesztenyét. Otthon, a további utasításoknak megfelelően, minden egyes gesztenye valamilyen állatkává alakult. Gyufaszál lábakat Szurkoltam a barna héjukba, nyak és farok gyanánt pedig egy-egy fogpiszkálót erőszakoltam a gömböcskék megfelelő részeibe. A nyakat megfejeltem a legcsenevészebb gesztenyékkel, s mindegyik magamteremtelte négylábút elneveztük valaminek: egyik malac lett, a másik zsiráf, a harmadik hucul ló, habár teljesen egyformára sikerültek mindannyian. Másnap szívhez szóló levelet kaptam a tanító nénitől: „Eszes, talpraesett a fiacskája, a gesztenyeállatkákból ítélve azonban gyenge a fantáziája. Szeretném, ha a kedves szülő iskolán kívül többet foglalkozna vele." — Állatcsinálásból elégtelen — könyveltem el magamban a keserű kudarcot, s megfogadtam, hogy önszántamból soha az életben nem alkotok semmit. Karácsony táján ismét rámparancsolt a fiam: . — Apu, fenyötoboz keli, de azonnali Megszereztem. Miután hiába csúszkáltam összevissza a behavazott parkban az elárvult fenyőfák alatt, meglátogattam egyik gyanútlan ismerősömet, s egy óvatlan pillanatban leloptam a karácsonyfájáról egy aranyozott és egy ezüstözött fenyőlobozt. A további alkotómunkát már a fiamra bíztam, és sejtelmem sincs, bogy mivé változott át a kérdéses szerzemény, a tanító néni azonban most is megdorgált: — Giccses dolog ez, kérem: aranyzoni és ezüstözni. A jövőnek egészen más, reális ízlésű emberekre van szüksége. Feltettem magamban, hogy ezek után valóban soha többé néni avatkozom bele a tanügy modern mesterfogásaiba, se pro, se kontra, — néhány hónap múlva azonban ismét halálosan komoly megbízást kaptam a nebulómtól: — Apu, sörös tacsikuk kellenek, legalább harminc... de azonnal! Tudod, kiszedjük belőlük a parafabetéteket, és kosárkát füzünk belőlük. A feleségem — szokásától eltérően — a markomba nyomta a harminc üveg sörrevalót és útnak bocsátott: — Eredj, apja, szerezd meg azokat az istenverte kupakokat! Ue azt ajánlom, hogy csak hetes sört igyál. A városban éppen sörhiány volt es egyetlen üveghez sem juthattam hozza. Már félig lejártam a lábam, amikor eszembe jutott, hogy a limonádés és kojolás palackok zárótányérkái éppen olyanok, mint a sörösüvegeké, igenám, úe milyen apa az, aki limonádét vagy kofolát iszik, méghozzá ennyit egyszerre? Gyorsan kiszámítottam, hogy harmincszor három deci az éppen kilenc liter, és ha csalna a kofolaüzem töltőrészlege, legalább nyolc liternyit akkor is be kellene vedelnem. Bs ilyen émelygős löttyel még a barátul mat sem kínálhatom meg, mert a szemembe röhögnének. Besettenkedtem az állóbüfébe, sorra mindegyikben kértem keikét deci bort, s ott ácsorogtam á szemétkosarak közelében, a kofolista és limonádista vendégek társaságában. Na valaki rosszul célzott s a szemétkosár mellé dobta palackja parafabetétes tányérkáját, jel csillant a szemem az örömtől. „Véletlenül“ ráejtettem a zsebkendőmet a kupakra, majd zsebkendőstül fölemeltem az óhajtott kincset és gyorsan zsebre vágtam. De udvarias pardonozás közepette kihalásztam néhány nagyszerű példányt a topogó vendégek talpa alól is. Borvirágos hangulatban poroszkáltam haza a csörgő zsák monnyal, s másnap — közvetve — meg is kaptam fáradozásom jutalmát. — Szép tőled, kisfiam, hogy egyeseyyedül csak te teljesítetted a kívánságomat — mondta a tanítónéni a gyereknek —, de ki volt az a lelketlen alak, aki ennyire összetaposta ezeket a tányérkákat? Nehéz apának lenni — s különösen most, hogy a tehénfarok kérdéssel is levitézlettem, magamba szállók a történtek után. Elgondolkodom afölött, hogy részünkről mi volt a nagyobb baklövés annakidején: az, hogy utánoztuk a felnőtteket, vagy éppen az. hogy nem utánoztuk? KOVÁCS GÁSPÁR
