A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-13 / 28. szám

K*Ö*N*Y*V*E*S*P*0*L*C

Hajdú Tibor:

Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom

A Kossuth könyvkiadó gondozásában megjelent kötet az 1918-as polgári demokratikus forradalom történetének első részletes marxista, tudományos feldolgozását nyújtja. Amellett, hogy napról napra követi a forradalom eseményeit 1918 októberétől, az Osztrák-—Magyar Monarchia összeomlásától egészen 1919 március

21-ig, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásáig, a politikai történeten túlmenő komplex képet ad a gazdasági problémák, a mindennapi élet, a kultúra világa bemutatásával. Ez a teljes társadalomrajz megóv a forradalom egyoldalú szemléletétől és új adatokkal is szolgál az irodalom, a gazdaságtörténet, az agrárkérdés és bizonyos fokig a történeti szociológia iránt érdeklődőknek is.

Különös kettősség jellemezte már kitörésekor a forradalmat. „Az orosz forradalom sajátossága éppen abban rejlik, hogy szociális tartalmát tekintve polgári demokratikus, a harc eszközeit tekintve proletár volt“ — mondta Lenin az 1905-ös forradalomról. Áll ez az 1918-as magyar októberi forradalomra is: A nép, elsősorban a főváros munkásai vitték győzelemre és számukra a béke, a demokrácia, a függetlenség csak a forradalom első lépcsőfokai voltak. Azokat elérve akartak tovább lépni; köztársaságot követeltek, a tőke és a földbirtok uralmának végét nemcsak a politikában, de a termelési viszonyokban is, a régi gyűlölt parlament helyett a munkások, katonák és parasztok tanácsait követelték. A magyar forradalom egyik legfőbb sajátossága, hogy közvetlen célja a háború befejezése volt, ezért győzelmében a katonák, programjában a katonai problémák fontos szerepet játszottak. A polgári demokratikus forradalom együtt járt a magyar nemzet függetlenségi harcával a Habsburgok és az antant-imperializmus ellen, ám egyidejűleg a román és szláv népek harcával is a történelmi Magyarországtól való elszakadás jogáért. Az első nagy kérdés, amely szembeállította a forradalmi népet a forradalom kormányával, a függetlenség volt. A Nemzeti Tanács megelégedett volna azzal, hogy Ausztria és Magyarország között csak perszonálunió álljon fenn. A nép független köztársaságot követelt. A nép nem az elvesztett háború szenvedésére gondolt, nem a bosszúra, hanem a békére, amit maga vívott ki egy nap alatt. Az emberek összecsókolóztak az utcán, sokan táncoltak, mások hangosan sírtak örömükben, a katonák fegyverük csövén virággal vidáman énekeltek — írja a szerző az 1918 október végi napokról. A forradalom nemcsak céljait, lefolyását nézve is a béke forradalma volt, vértelen, megbocsájtó, szinte méltóságteljes. Az új kormánynak első dolga volt, hogy gondoskodjék a forradalom legfőbb ellenségeinek biztonságáról. A háborúért a felelősök közül egyetlen ember fizetett életével: Tisza István, akaratlanul is magára véve a háború összes bűnöseinek felelősségét, az ő vére mintegy megváltotta a régi rendszer többi gyűlölt képviselőjét. Voltak az októberi forradalomnak egyszerűbb áldozatai; október 31-én reggel az éhezők legelesettebjei megrohanták a katonai és polgári élelmiszerraktárakat, hogy lisztet s egyéb táplálékot szerezzenek maguknak, a forradalom karhatalma fegyvert használt, és több halott maradt a helyszínen. Megjelentek a bűnözők is, akiknek számát megnövelte a hosszú háború. A forradalom Jánus-arcára torz fényt vetettek a felvillanó tüzek. Rendet keltett teremteni. Ha a forradalom a fölös készletekből, a gazdagok dús kamráiból maga siet csillapítani éhségét, elválik a türelmetlenség a bűnözéstől. De 1918 októberében a változás nem érintette a polgári magántulajdont, s a szervezett munkások nemcsak a rendet — de

a pénzeszsákok biztonságát is védték. A forradalom polgári jellegét emeli ki a Lehel téri fosztogatók (18—19 fosztogatót lőttek agyon) s a hóhér Lukachichcsal, Budapest városparancsnokával való elbánás közötti ellentét, akit civilbe bujtatva szöktettek meg a nép haragja elől.

Hogy a forradalom rendjét már október 31- én sikerült teljesen biztosítania a fővárosban, az elsősorban a szervezett munkások érdeme volt. A külvárosokban „munkásőrségek“ alakultak, hozzáláttak a „népőrség“ felállításához. A polgári forradalom kettősségét tükrözte, hogy bár a rendet a fegyveres munkásgárdák tartották fenn, a Nemzeti Tanácsnak — mint minden polgári forradalomnak, amelyet a nép segített győzelemre — első dolga volt a fegyverek összeszedése.

A forradalom eredménye végső soron a független demokratikus Magyarország megteremtése volt. A forradalom nem érintette a tőkés rendszer alapjait, de programja jelentős szociális és politikai reformokat tartalmazott, amelyek között a legfontosabb a földosztás és a demokratikus szabadságjogok biztosítása volt. Ezért polgári demokratikus forradalomnak kell tekintenünk a magyar októberi forradalmat, amely a Monarchia más népeinek forradalmával és függetlenségi harcával együtt magával hozta a háború azonnali befejezését és a nemzeti függetlenséget is. De a régi ellentétek feloldásával újak léptek előtérbe: a tőke és a munka, a magyar uralkodó osztályok illetve a szláv és a román népek ellentéte.

A nemzetközi események, a külpolitikai helyzet összefüggéseibe beágyazva ismerteti a szerző Magyarország történetének e sorsdöntő hónapjait, amikor is fejlett nemzeti polgárság hiányában a magyar demokratikus átalakulás elszigetelődött, és bekövetkezett a magyarság nemzeti tragédiája, a forradaloinak bukása után a magyar nép szétszóródása, ami hosszú évtizedekre sorsszerűén meghatározta a magyar társadalom fejlődését. Ezt a bukást már a Tanácsköztársaság katonai győzelmei sem tudták megakadályozni. A szerző kitér olyan kérdésekre, problémákra is, mint a Monarchia romjain kialakult utódállamok ellentétei, az új országhatárok megállapításának módja és szerepe a forradalom válságában. A régi leírások kritikai feldolgozásával és új adatok feltárásával revldiálja a titkos diplomáciai szerződésekről, a padovai és belgrádi fegyverszünetről, a Vyx-jegyzéktől stb. a köztudatban élő képet, elősegítik ezt a szerző kutatásai elsősorban a bécsi, a moszkvai, a bukaresti és más külföldi levéltárak sokáig zárt anyagában, továbbá nálunk alig ismert új, vagy elfelejtett szovjet, nyugati és népi demokratikus kiadványok felhasználása. Láttuk, hogy a Károlyi-kormány lekötötte magát a „wilsonizmus“, az antant orientáció mellett. Mindenesetre természetesnek mondhatjuk, állapítja meg a szerző, hogy ha egy polgári kormány a proletariátus és az imperializmus nemzetközi háborújában az utóbbihoz csatlakozik. Károlyi polgári radikális támogatói ellenségei voltak a szocializmusnak és nem hittek megvalósíthatóságában, de a gyűlölt háború természetes, bár nem kívánatos reakciójának fogták fel és viszolyogtak az erőszakos eszközök alkalmazásától. A Jászihoz közelálló Bíró Lajos felismerte az imperialista törekvések szerepét a győztesek politikájában, és az ideáljában csalódott polgár keserűségével jövendölte: „Ha egykori ellenségeink táborában nem Wilson szelleme győz, ha nem lesz népszövetség, demokrácia, pacifizmus, akkor sem Foch lesz a diadalmas. Akkor Lenin tog győzni“. A Vyx jegyzék átnyújtásá nuk előestéjén már konstatálja a tochok győzelmét és megfenyegeti őket: „A párizsi vakok és ostobák Oroszországnak és Németországnak szövetségét készítették elő. Ez más szóval: Vörös Ketet-Európát jelent. Ennek a Vörös- Kelet-Európúnak Nyugat-Európa nem tud majd sokáig ellenállni, és ez a mai nemzedék, úgy bizony, meg fogja érni az európai Egyesült Államok megalakulását. De ez az új Egyesült Államok a proletariátus alkotása lesz, és tábornokait és imperialista politikusait régen elkergette a pokolba.“ Móra Ferenc, aki ezidőben a radikálisok balszárnyán állt, egy szegedi népgyűlésen a közelgő viíágforradalom képét vetítette hallgatói elé: „Nemcsak a német imperializmus pusztult el a maga dögében hanem a saját kardjába dől az angol és a irancia imperializmus is, ha ma nem, rövid időn helül. A nyugati hírek a vörös lobogó világhódításáról hacsak később fognak is igazolódni, azt jelentik, hogy azon a máglyán, melyet az ostobaság és gonoszság rakott az emberiségnek, maga a gonoszság és ostobaság égett el.“ A szerző ezekkel az idézetekkel érzékelteti, hogy mennyire természetes volt a világforradalom lehetősége a kispolgári értelmiség számára is. Károlyi valószínűtlennek tartotta a dolgok ilyen alakulását, politikája kialakításában mégis számolt az eshetőséggel, ezt igazolták az 1919 es márciusi események, amikor a Károlyi-kormány komoly ellenállás nélkül átadta a hatalmat a munkásosztálynak. A fent vázoltak alapján vitatható a szerzőnek az az állítása, hogy helyes volt a Magyar Népköztársaság (Károlyi) kormányának az a rendeleté, amellyel megszüntette a fegyveres ellenállást az antant csapatokkal szemben 1918 végén, illetve 1919 elején, akkor, amikor a magyar forradalom társadalmi, szociális forradalommá fejlődött és a szomszéd népek forradalmi mozgalma nemzeti, antantbarát és raoi narchista rendszereket hozott létre (Románia, Jugoszlávia). A szocialista forradalom Vörös Hadseregének 1919 tavaszán sokkal hátrányosabb pozíciókból és súlyosabb politikai körülmények között kellett az ellentámadást megindítania akkor, amikor a lengyel nacionalista hadsereg kiszorította az orosz Vörös Hadsereget a Kárpátok előteréből. A kommunista párt jól látta, hogy a nemzeti tragédiát az egyedül csak a dolgozók nemzetközi összefogása akadályozhatja meg: ha minden oldalon lemondanak az elnyomásról, elnyomott sem lesz. A megoldáshoz vezető utat viszont erősen leegyszerűsítve képzelte el, s ennek felelt meg egyértelműségre, félreérthetetlenségre törekvő propagandája is: „A proletárnak nincs hazája“ és az, amit szintén nagyon szeretnének elfelejteni a cseh és a magyar proletárok barátkozása ellen uszítok: „Világ proletárjai egyesüljetek“. A Dunamedence országaiban születőben tevő kommunista mozgalom tagjait nem választották: el nemzeti ellentétek. A román szocialisták manifesztuma felszólította a katonákat, ne fogjanak fegyvert a magyar forradalom ellen: „A szent forradalom ellen visznek harcolni titeket.“ Az oroszországi cseh kommunista csoport elnöke nyilatkozatában arra buzdította a csehszlovák katonákat, ne hallgassanak a „szociálárulókra“, mert ez a harc már nem az önrendelkezésért folyik, hanem az antant és a csehszlovák burzsoázia hatalmi érdekeiért a magyar forradalom ellen, tagadják meg a harcot a magyar forradalom ellen. A hasonló felhívások nem egy esetben hatásosnak bizonyultak. A magyar szociáldemokraták és polgárt radikálisoknak lett volna kivel összefogniok, ha nem az antant kegyeit keresik, 1919 január közepétől február végéig olyan helyzet alakult ki a történelmi Magyarország nem magyarlakta területein, amely különösen alkalmas talaj lehetett volna a dolgozók összefogására a különböző színű nacionalizmus ellen.

A külpolitikai fenjegyzetek hozzászólásnak is tekinthető a nacionalizmusról nemrég lezajlott vitához, de kapcsolódik a könyv más vitákhoz is, mikor például a kommunisták és szociáldemokraták, a polgári és szocialista demokrácia viszonyát vizsgálja a szerző, Károlyi Mihály és Kun Béla szerepét értékeli, feltárja az ellenforradalom politikai bázisa kialakulásának előzményeit, a különböző szociáldemokrata irányzatok elvi és gyakorlati nézeteltéréseit. Külön fejezet foglalkozik a munkásosztály új típusú pártja, a kommunista párt megalakulásával s a munkásság döntő szerepe mellett nagy teret szentel a parasztság és a hadsereg bonyolult politikai helyzetének.

Hajdú Tibor könyve a magyar marxista történetírás komoly nyeresége és a magyar október méltó értékelése.

HAMAR KÁLMÁN