A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-13 / 28. szám
Az udvaron a Nagyasszony állította meg. Mintha várta volna, nyugtalannak látszott. — Itt Járt... nemrégen ment el... — Ki járt itt, asszonyom? — Az anyagbeszerző. Morvái meghökkent. — Itt volt? — Igen. Kézitáskát vitt, amikor elment. — Talán újra elutazott. — Nem tudom — mondta Széplakyné gondterhelten —, talán ... Néhány pillanatig habozott. — Szerkesztő úr még nem volt nálam. Látogasson meg, elbeszélgetünk, és megkínálom feketekávéval. Morvái meglepetten nézte az öregasszonyt és zavart sietséggel mondta: — Természetesen ... elfogadom a meghívásét, asszonyom ... örömmel, de ha megengedi, előbb átöltözöm ... A télikertben a melegtől bágyadtan üldögéltek a galambok. Lustán pislogtak rá, ahogy átment közöttük. Szobájában hűvös volt, s a kinti ragyogás után úgy érezte, félhomályos pincehelyiségbe lépett. Az anyagbeszerző ágya meg volt vetve s a vánkosa lesimítva, a huzattal ellátott pokróc szabályosan öszehajtogatva és az ágyfejhez helyezve. A gyűrött és foltos lepedő is megigazítva. Nyilvánvaló, hogy az ágyat alváshoz készítették elő. A felismerés új kétségekkel töltötte el Morváit; mégsem utazott el a lakótársa, és éjszakára hazajön. Kellemetlen, idegen testszag érzett a szobában, sajtszagra hasonlított, mint az olyan ember bőrének áporodott szaga, aki állandóan izzad, s a keze nyirkos és hűvös tapintású. Rövid időre hatalmába kerítette a titokzatos lakótárs légköre, sápadt fényű, piszkos lábát is látta egy pillanatra, ahogy kilóg a takaró alól, s egyszerre rádöbbent, hogy még mindig nem találkoztak, s ez állandó és szorongató nyugtalansággal tölti el, veszélyes lehetőségeket sejt mögötte. Hetek óta együtt laknak, és nem ismerik egymást. Ez az Idegen ember részt vesz az életében, megfoghatja a személyes dolgait, használhatja a fogkeféjét, cipőkeféjét, olvashatja a könyveit, helyet kér a gondolataiban, és nem védekezhet ellene, mert számára nem valós alak, csak egy elképzelt lény, aki nem mutatkozik előtte, rejtve marad és úgy sétál fel-alá az életében, mint egy ódon angliai kastély kísértete a lovagtermekben. A szemeteskosárban összegyűrt papircso,mót vett észre, kíváncsian kibontotta. Értékes ismereteket nyújtó nyom az anyagbeszerzőről; hagymamaradványok, ömlesztett sajt sztaniolpapírja — megszagolta, kiderült, hogy kvargli, szalonnabőrkék és néhány sziklakemény töpörtyű — látnivalóan nem hazai, üzletben vásárolt töpörtyű. A szekrényben egyetlen ruha — gyűrött, sötétbarna ünneplőruha — lógott, a polcokon néhány ing, trikó, és három hoszszú alsónadrág. Gyér ruhatára volt az anyagbeszerzőnek, és Morváit szinte megdermesztette a váratlanul jött gondolat: Ez a dög talán használja a zoknijaimat! Átöltözött, nyakkendőt kötött és ténfergett a szobában, szaglászta a levegőt, később levetette nyakkendőjét és inggallérját a kabátjára hajtotta. így ment a Nagyasszonyhoz látogatóba. Körnerné az ablakon ál nézte, shogy bekopog a' háziasszonyhoz. Az ablaktalan sötét előszobában, egy ódivatú barna ruhászekrény és pléhmosdó állt. Morvái súlyos, avitt illatokat érzett, amilyenek valamikor otthon csapták meg az orrát, ha kinyitotta a nagyanyja magas fekete faládáját, melyben öreg ruhákat, ünneplőcsizmákat, zsákokat és háziszőttes fehérneműt tartottak. Az előszobából jobbra nyílt egy ajtó, Széplakyné nézett ki rajta. — Jöjjön, szerkesztő úr... kész a kávé. A kis szoba az első pillantásra túlzsúfoltnak tűnt fel. A második körülnézés beigazolta, hogy nagyon kicsi. Szemben az ajtóval magas támlájú, széles családi ágy állt, és elfoglalta a szoba kétharmadát. Felette ellipszis alakú aranyozott keretben egy szűk vállú kabátba gyömöszölt, csokornyakkendős bajuszos fiatal férfi és egy csupa csipke és fodrocska ifjú hölgy képe. A szobának egyetlen ablaka volt. Előtte csipketerítővei letakart asztalka meg egy virágos huzatú kopott fotel. Az asztalkán ezüsttálcán két finom porceláncsésze és porcelán cukortartó, kockacukorral, és ezüst cukorfogóval. Mellettük súlyo's ezüst gyertyatartó, benne vastag fehér gyertya. A padlót erősen megkopott, megvékonyodott perzsaszőnyeg fedte, virágai rajzát alig lehetett már felismerni. Az ajtó mellett a sarokban ódon ruhaszekrény — az előszobában lévőnek párja. Az ajtótól jobbra ugyancsak aranyozott keretben, pasztellkép; kék háttérben csodálatosan tiszta, fiatal női arc ragyogott, s a figyelmes szemlélő meglepetve állapítja meg, hogy ragyogását nem a színeivel éri el, hanem tekintetének tisztaságával, vonásai üdeségével és egész arckifejezése bájával, mintha a lélek ragyogna elő a pasztellszínek mögül. A szobában olyan volt a fény, mint borús esős őszi napokon szokott lenni, napsugarak nem érlék már az ablakot, és,ebben a tompa fényben a női arc belső fényei világítani látszottak. — Gyönyörű kép! Széplakyné most méltóságos háziasszony volt. — Valamikor csupa jó képeink voltak. Enyuyit tudtunk megmenteni. Az ablakkal szemben lévő falrészen egy másik kép. Sima fekete keretben idegen város épületei tornyosultak, s az épületek előtt ott hullámzott a tenger, apró bárkák és vitorlások vesztegeltek sima tükrén. Állókép volt, régi holland mester munkája lehetett, hiányzott belőle a modern festészet dinamikus vonalvezetése, de a színei vibrálással töltötték meg, és a szemlélőnek úgy tetszett, hogy merev vonalai ellenére a kép él. A Nagyasszony benső méltóságát emelte, hogy enyhén kifestette a száját, s a vékony és szerény rúzsréteg jóízlésről tanúskodott. — Értékes munka — mutatott a képre, tizenhetedik századbeli mester munkája. Egyetlen kommunista múzeum sem tenné be a gyűjteményei közé, mert nem nyitottorkú olvasztókemencét ábrázol, hanem csak egy várost, meg a tengert, mely előtte hullámzik ... — Miért haragszik a kommunistákra, aszszonyom? — Semmi okom, hogy szeressem őket... Az öregaszony hangja indulatosan és ellenségesen csengeti. Morvái nem kérdezte, meg akarta várni, hogy magától mondja el a történetét, mely állandó nyugtalansággal tölti el. — Mennyit érhet ez a kép, aszonyom? — Ügy gondolom, öt-hatezer koronát megér. Talán többet is. A festője jónevű, bár nem a legnagyobbak közül való. Nem becsültéi mm még meg, mert nem akarom eladni. Egyike a régi életemből megmaradt emléktárgyaknak. Egy korsószerű csillogó termoszból párolgó kávét töltött a csészékbe, a szekrényből finomművű ezüstkanalakat vett elő. Szemben ült a kopott fotelben. Morvái a szoba egyetlen székén ült az asztalka mellett. — Nem tettem bele cukrot... nem tudom, hogyan szereti. Tessék! Morvái egy kockát tett a kávéjába, megkóstolta és megdicsérte, hogy kitűnő kávé, erős és zamatos, régen nem ivott ilyen jót. A kávéházi löttyöket hozzá sem lehet hasonlítani. — Ez természetes... Sok mindent elfelejtettem már, de kávét főzni még tudok. — Kissé mosolyogtató volt az önérzete, Morvái befelé mosolygott; bogaras öregasszony... Könnyen indult a beszélgetés, mert Széplakyné beszélni akart. Elbeszélése hőfokát híven kísérte arca rángása, s ugyancsak gyors fintorok jelezték azokat a belső érzelemhullámzásokat is, melyeket emlékei felidézése keltett benne. A falról, az aranyozott keretből a bajuszos fiatalúr mogorván nézte megöregedett feleségét, és a csipkékbe öltözött fiatal asszony is nézte önmagát, de semmi csodálatot nem mutatott afelett, hogy ez lett belőle az elmúlt évtizedek során. Morvainak újra olyan érzése támadt, hogy régmúlt korokkal találkozott, mint húsvétkor otthon a templombán, amikor a pap beszédét hallgatta, és nem a szavak értelme, hanem a csengésük, a zenéjük fogta meg. Nézte a Nagyasszonyt, szavai értelmét inkább csak ösztönösen érezte, akár a monoton patakcsobogást, s közben az ezüst kávéskanalak és a herendi porceláncsészék is megszólaltak, halkan csengtek és csilingelve, pengve bizonyították az öregasszony igazát. — Szerkesztő úr, csak azt ne higgye, hogy én valami burzsuj vagyok... — S a szavai megállíthatatlanul zuhogtak a szoba melankőlikus, őszi csendjében és arról tudósították Morváit, hogy Széplakyné a bajuszos fiatal férfi szabómester gyermeke volt, és a Nagyasszony egy gimnáziumi tanár lánya, s a férje nehéz körülmények között szerezte meg az ügyvédi oklevelet. A történet a monarchia idejébe nyúlt vissza, kivezetett a frontokra, a Piave mellé, hogy az első köztársaságban
