A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-12 / 41. szám
TALMAGE POWEL a vérdíj Óvatosan betettem magam mögött a lakás ajtaját és tüstént visszatértem Friedland úrhoz. A komornyik azt mondta, hogy a főnököt a könyvtárszobában találom. Kopogtatás nélkül benyitottam. íróasztala mögött ült és meglepődve nézett rám. — Ml történt, William? Letöröltem homlokomról a verejtéket, közelebb léptem és az asztalára tettem a fehér borítékot. A borítékban tíz darab százdolláros lapult. Friedland úr dühösen nézett rám. — Hiszen Marly Scanlon kisasszony lakására küldtelek, William, vagy nem? — Igen, uram! — Otthon volt? — Igen, uram. — És nem vette el a pénzt... szinte hihetetlen. — A kisasszony halott, Friedland úr, — tettem hozzá. Felugrott székéből és éles, fürkésző tekintettel mért végig. Mozgása, arca nagyon fiatalosnak látszott, csak kissé őszülő haja árulta el igazi korát. Aztán szemében kialudt a szikra — és szörnyű rémület tükrözött benne. — Halott? — Ügy látszik, megfojtották... Nem Időztem ott sokáig, nem tudom, ki tehette. Hazarohantam,, mert nem szeretném, ha kellemetlenségem lenne a rendőrséggel... Friedland úr elgondolkozva tette zsebre a borítékot. — Alig három órája még élt, — mondotta. — Néhány perccel távozásom előtt hívott fel telefonon. Erre becsöngettelek és átadtam neked a borítékot. Aztán te elmentél a lakására és holtan találtad ... A gyilkosságot tehát délután fél három és öt óra között követték el. — De ebben az Időben még néhány látogatót fogadhatott, uram! — Nem gondolom. Ma aligha. Ma csak erre a fehér borítékra várt. Nem láttál senkit, William, amikor kiléptél a lakásából? — faggatott komoran Friedland úr. — Senkit sem, Sire! — Az jó. Benned mindig megbízhatom, ugye? — Minden tekintetben, uram. Igyekszem a lehető legnagyobb odaadással szolgálni, hogy kiérdemeljem bizalmát. Nem is hazudtam. Ót évvel ezelőtt léptem a szolgálatába. A hosszú idő alatt bizalmas viszony alakult ki közöttünk, ami oly ritka a különféle természetű és különböző társadalmi állású emberek között. Friedland úr teljesen megbízik bennem, és tudja, hogy soha el nem jár a szám. Ez pedig roppant fontos egy laptulajdonos szemében, aki még hozzá egy tv stúdió'tulajdonosa is. Amíg a szomszédos kis szalonban üldögélve néhány korty whiskyvel nyugtatgattam felajzott idegeimet, gazdám felhívta legmeghittebb barátait, Harrison Corday törvényszéki bírót és Robert Gernlck államügyészt. Nyomatékosan kérte, hogy haladéktalanul keressék fel. Corday bíró érkezett elsőnek. — Mi történt, Archie? — kérdezte rosszkedvűen. — Vacsorára vagyok hivatalos ... — Dejszen elmegy az étvágyad, ha meghallod, miről van sző — vágott vissza Friedland úr. Rövidesen megérkezett Gernick is. Alig zárta be maga után az ajtót, Friedland úr behívott és rám parancsolt: — William, mondd el az uraknak, amit az imént jelentettél! — Marly Scanlon kisasszony halott... — mondtam. A bírónak a szempillája sem rezdült meg. Az államügyész viszont nehezen kapkodott levegő után. — Honnan tudja? — fordult hozzám a bíró hidegen. — Megfojtották. A jelek legalábbis arra mutattak — válaszoltam habozás nélkül. — Mikor? — Valamikor fél három és öt óra között — felelte helyettem Friedland úr. — Honnan veszi, hogy az ügy érdekelhet engem? — kérdezte Gernick űr dühösen. — Marly Scanlon kisasszonyt csak futólag ismertem ... — Lassan a testtel, Bob — szólt közbe a gazdám. — Marly egy nagyon ügyes kislány ... azaz csak volt. Kompromittált mindhármunkat, szépen, egyikünket a másik után. Nem is keresett magának több áldozatot, megelégedett velünk, hármunkkal... Gernick űr felpattant karosszékéből. — Mindent letagadok... I — rikácsolta dühösen. — Ugyan kérlek, ne ugrálj — szakította félbe Friedland úr nyugodtan. — Egyelőre még egyikünk sem áll az esküdtszék előtt, ma még nem. Azzal azonban számolnunk kell, hogy minket hármunkat is gyanúsíthatnak a gyilkossággal. Sőt, majdnem biztosra veszem, hogy a tettes közülünk valaki... Harrison, téged zsarolt meg legelőször. Aztán én kerültem sorra. Te voltál a harmadik és utolsó, Bob, az aranyat pötyögtető szamarak közül... Összevissza legalább hatvanezer dollárt préselt ki belőlünk. Egyre merészebben zsarolt, többet és többet követelt... — Ügy van! — szólalt meg Corday bíró komolyan, mintha a tárgyalóteremben ülne bírói támlásszékében. — Először egymás között kell elrendeznünk az ügyet. Mindegyikünknek épp elég oka lehetett volna rá, hogy a nőt eltegye láb alól... Sajnos, nincs alibim arra az időpontra, amikor a gyilkosság történt. És mi a helyzet nálad, Robert? — Hogy... Mit...? — dadogta az áilamügyész ijedien. — Hol jártál ma délután fél három és öt óra között? — Nem jártam nála ... meggondoltam a dolgot... — Ügy, hát mégiscsak meg akartad látogatni? — konstatálta gúnyosan a bíró. — Igen, meg akartam neki mondani, hagyjon békét, ne zsaroljon tovább. Nem vagyok olyan gazdag, mint ti ketten . .. Higgyétek el ... ! — Olyan mindegy, hiszünk-e neked vagy nem. Az a fontos, hogy neked sincs alibid. Hát veled mi van, Archie? Friedland úr komolyan csóválta a fejét. — Marly két óra körül telefonált — mesélte. — Hogy meg ne feledkezzem az ezer dollárról és küldjem el Wllllammal. Aztán autóba ültem, elintéztem egy-két ügyet, de gyorsan hazatértem, a pénzt egy borítékba tettem és rábíztam Williamra, ő már tudta, hová kell vinnie. — Ez annyit jelent, hogy bármelyikünk elintézhette a nőt — konstatálta szárazon a bíró. — Meg kell fontolnunk a dolgot alaposan — szólalt meg az államügyész. Nem én voltam a tettes. De ha belekeveredem ebbe a botrányba, végem van. De éppúgy nektek is! A gyilkosságot nem lehet eltussolni, bármily nagy befolyása van is Archienek a sajtóban meg a televízióban ... — Én Is azt hiszem — tette hozzá a gazdám elkeseredve. — Friedland úr kérem... — szólaltam meg szerényen. , Felém fordult. — Mit akarsz, William? — Azt hiszem, van egy jó ötletem. Az államügyész mérgesen letorkolt: — Én pedig azt hiszem, ebben á pillanatban súlyosabb gondjaink is vannak, mint a maga ötlete. Ne zavarjonl Friedland úr egy kézlegyintéssel elhallgattatta az akadékoskodót. — Mit veszthetünk azzal, ha meghallgatjuk? Beszélj, William! — Köszönöm, uram. Ön mindig olyan jó volt hozzám .. Az ál lám ügyész nagyot sóhajtott: — Éppen az efféle bókokat nélkülöztük a legjobban ... — Igaza van, uram! — jegyeztem meg szárazon, aztán folytattam: — Azonnal befejezem. Csak azért említettem ezt, hogy Friedland úr megértse, miért vagyok hajlandó magamra vállalni ezt a gyilkosságot.., Egyszerre mindhárman felfigyeltek. — William, — szólalt meg végül a gazdám. — Igazán mélyen meghat a ragaszkodásod. Ügy vélem azonban, hogy még nem fejezted be a mondanivalódat... — Úgy van, uram. Önök mindhárman a társadalom krémjéhez tartoznak. Boldog családi életet élnek, gyönyörű gyermekeik vannak, vagyonosak, pompás villákban laknak. Tehát igazán sok a vesztenivalójuk ... Nekem viszont semmim sincs ... — Mennyit kér? — vágott közbe tárgyilagosan Corday bíró. — Ha mindegyiküktől kapok ötezer dollárt, megmentem Önöket ezen szerencsétlen .ügy következményeitől! — Azt már nem! — kiáltott fel az áilamügyész. — Még hogy ötezer dollárt...! — Robert, azt hiszem, mégis bele fogsz egyezni! — vágott a szavába a gazdám fagyosan. Aztán hozzám fordult: — Hogyan képzelted el ezt a megoldást? Z. Minácovd jelvétele 12
