A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-12 / 41. szám

llllllllllillllílillllllliliM ..... ZS. NAGV LAJOS Fülcsengés Körülbelül két éve hallottam először. A bal fülemben. Váratlanul jelentkezett és teljes hangerővel. — Melyik fülem cseng? — kér­deztem K. F.-lől, a növendék köl­tőtől — Mind az összes — felelte, mert igyekszik kerülni a közhelye­ket. Ekkor még azt hittem, majd megszűnik, ha megúnja. Tévedtem. Két év óta nem hagyja abba. Olyan, mint valami makacs zenei kiséret, életemnek pimasz zenei aláfesté­se. Ha legalább valóban csengés lenne! Azonban mentsen meg az isten mindenkit az tlyen hangok­tól ... ! Éles és vibráló hangok ezek, mintha a szomszédban körfűrész­szel fát aprítanának. Méghozzá mindig a bal szomszédban. Minden ismerősömtől megkérdez­tem már, mi a véleménye a do­logról. Valamennyien tudni vélték az okát. íme néhány diagnózis: — Delirium traemens — mon­dotta egy orvos ismerősöm, akivel Moszkvában rengeteg konyakot it­tam. — Magas vérnyomás — jelentet­te ki határozottan egy meglehető­sen szenilis vénember-rokonom. — Érelmeszesedés — állította hol ez, hol az. — Nekem már harminc éve cseng, mégse sírok — mondotta a belgyógyász, akivel meg akartam magam vizsgáltatni. Hát így. Nem világrengető do­log ez, az olvasót nem is igen ér­dekli. Épp elég a baja mindenki­nek. Csak azt akarom mondani, ked­ves barátaim, ha egy mogorva fér­fit láttok az utcán, aki a gyalog- Járó jobb oldalán ballag s dühö­sen pislog a baloldali járókelőkre, de még a baloldali házakra is mérgesen vicsorog, ne nézzétek öt jobboldali opportunistának vagy imperialista bérencnek! Csupán szerencsétlen ember ö, akinek már két éve cseng a bal füle. Óda a hajhullásról Nyilván ezt is a huszadik szá­zad második felének köszönhetem. Harmincnégy éves lettem s íme: kopaszodom. Előbb csak két fény­lő ék jelent meg a homlokom fö­lött, mint a bölcsesség két gyöngy­­házszínü előhírnöke, az utóbbi he­tekben azonban innen is, onnan is egyre több hajszálat tép ki a fésű. Tehát bölcsülök. Elvégre azt mégsem hihetem el, hogy öreg­szem: harmincnégy éves koromban. Tulajdonképpen mit veszítek, ha jól meggondolom? Haja minden­kinek van, vagyis majdnem min­denkinek. Hajuk van a huligá­noknak, a beatnikoknak, a tánc­zenekaroknak, a kezdő költőknek. Haja van Winnetounak, a Beatles­­együttesnek és Edward Kennedy­­nek. Ezzel szemben hajtalanok az új­szülöttek és ... a bölcsek. Vagyis a m é g ártatlanok és a már ár­tatlanok. Akad ugyan néhány ki­vétel is, hogy a szabályt erősítse. Hullj tehát hajam, ha jólesik! Legalább nem kell fésülködnöm, nyiratkoznom. Tudok néhány dol­got erről a korról, a huszadik szá­zad dicsőséges második feléről, legalább több időm marad arra, hogy elmondjam. Persze ezt sem kell szöszerínt venni, ezt a bölcs belenyugvást. Mert azért vettem már nyírfaola­jat és fejet is gyakrabban mosok, mint azelőtt. „Csomókban hull a hajaszála s nem veszi észre ma­ga se"? No hát én azért észreve­­szem s bosszankodom is eleget. Épp csak: hiába. Mert ugyebár a sorsát senki sem kerülheti el, meg ugye: aki bölcs, az ... ésatöbbi, ésatöbbi. Nincs humorérzékem Őszinte nyilatkozatot kell ten­nem ebben az ügyben is, ámbár senki sem kért fel rá. Ugyanis gyakran hallom a vádat: „Nincs humorérzéked". Vajon mi ennek az oka? Ezennel nyilvánosan kijelentem: Ha Kohn és Grün találkozik az utcán, Kohn mond valami érdeke­set, Grün még érdekesebbet, olyas­mit, amin okvetlenül nevetni kell s én nem nevetek, továbbá, ha a kedves olvasó azt látná, hogy nem röhögök, holott minden okom meg­van rá, ha nem kacagok a nyil­vánvaló bárgyúságokon, amit nap­jaink kis és nagy okosai monda­nak és tesznek, ha nem mosoly­gok a konkrét és általános tréfá­kon, melyeket ebben az úgyneve­zett atomkorban űznek egymás­sal országok és földrészek, egy­szóval, ha nem kuncogok sem a bolondok paradoxonain, sem az okosok bolondériáln, annak egyet­len egy oka van: NINCS FOGAM! Egyelőre. Mert már készítik a műfogsoromat. Attól félek, ha elkészül, azután már mindenen csak nevetni fogok. Ez is egy olyan szó, amin ne­vetni kellene. Nevetek is, hiszen itt nem lát senki. Illetve: nevetnék, ha valóban nem fájna a szívem, így azonban csak egy torz fintor­ra telik. Nevetséges és egyben elszomorí­tó is, hogy az embert ilyen bieder­­maier fájdalmak szorongatják. SzívfájdalomI Legalább két tucat­nyi magyarnótát s egy zsák szi­rupos slágert ismerek erre a té­mára. Persze könnyű énekelni, ha csak átvitt értelemben, ha csak amúgy szimbolikusan fáj az em­ber szíve. Ezek a konkrét szúrá­sok, összeszorulások és hasító fáj­dalmak azonban, amelyeket most a mellemben érzek, teljesen dal­lamtalanok és fenemód ijesztőek. Tudom, ha kevesebbet cigaret­táznék, többet aludnék, kerülném az izgalmakat, a konfliktusokat, nem kávéznék és konyakoznék, ak­kor ezek a szívfájdalmak megszűn­nének — minden valamirevaló or­vos is ezt mondaná. s Valóban: értelmesebb életmódot is kialakíthatnék magamnak. A tár­sadalom, amelyben élni szerencsém van, mindent megtesz értem. Ha csak azt veszem, hogy drágábban méri a konyakot, kávét, cigarettát, mint az úiságot, a sok ilyen-olyan napilapot, hetilapot, folyóiratot, te­hát viszonylag olcsón tálalja elém az eseményeket, fillérekért meg­tudhatom. mi történik földünkön, továbbá a föld felett és a föld alatt, a kül- és a belpolitikában, hol robbantanak és gumibotoznak, egyszóval mindent olcsóbban ka­pok a fentemlített mérgeknél, jó­zan és megfontolt életet élhetnék, nyakig takarózva világlapokba, el­merülve a képernyő sápadt fényé­be, rádióhullámokon ringatózhat­nék s az egész néhány krajcárba kerülne csupán. Sajnos pontosan ezt csinálom: újságot olvasok, rádiót hallgatok, tévét nézek. S ha nem akarok tel­jesen megháborodni: cigarettázok, szívom egyiket a másik után, füst­tel borítom be a világpolitika bal­jós eseményeit. Utána álmatag mű­sorokat nézek s hogy teljesen el ne aludjak, műsorzárás után főzök magamnak egy-két feketét. Micso­da küzdelem: szinte holtfáradtan ülök az írógép elé, a munka nem megy, de erőltetem, alig alszom egy-két órát, reggel zúgó fejjel, csengő füllel, szívfájdalmakkal ébredek, s ha van pénzem, az első kocsmában megiszok egy-két féldecit. Minden valamirevaló or­vos azt mondaná, hogy kevesebbet cigarettázzak, többet aludjak, ke­rüljem az izgalmat, a konfliktuso­kat, ne kávézzak, és ne konyakoz­zak, akkor ezek a szívfájdalmak, fülcsengések stb. megszűnnek. Csak azt nem közlik velem, ho­gyan csináljam, miképpen fogad­jam meg tanácsaikat, amelyeket különben önmagukra ők sem vo­natkoztatnak, hiszen ők is cigaret­táznak, kávéznak és konyakoznak. És szívfájdalmaik is vannak, ha nem is vallják be, és többnyire kopaszok is ezek az én tanács­adóim. Ez viszont letagadhatatlan s né­mileg megnyugtató, hiszen azt'bi­zonyítja, hogy egyazon korban élünk, hasonló gondokkal és ba­jokkal küzdünk, még örömeink is hasonlítanak egymásra, kölcsönö­sen örülünk egymás kopaszságá­nak, szívbajának, egymás eljöven­dő infarktusának, tehát, ha jól meggondolom, még cimborák, sőt barátok is lehetnénk, ha több időnk lenne egymásra. — Nagyon egyszerű az egész, természetesen ha az urak is segítenek. Elmondom a vizsgálóbíró előtt, hogy komoly ismeretségben álltam Scanion kisasszonnyal. Ogy látszik, rámünt, le akart rázni a nyaká­ról. összevesztünk. Elvesztettem a fejemet és megöltem, bár egyáltalá­ban nem állt szándékomban... A hölgynek senkije sincs, őszintén szólva senkit sem érdekel különösebben, él-e vagy meghalt. Senki sem lesz kíváncsi a részletekre és nem kell tartanom a kellemetlen kérdé­sektől sem. Ha az Itt Jelenlévő nagytekintetű Corday bíró úr kezébe veszi az ügyemet és mély felindulásból eredő pillanatnyi elmezavar­ban elkövetett emberölésért mondjuk legföljebb három évi fegyház­büntetésre ítél, akkor minden rendben van. A fegyházban példásan fogom magamat viselni, és erre egy év múlva feltételesen szabadlábra helyeznek . .. — Aztán mi lesz? — érdeklődött tovább Corday bíró. — Aztán a tizenötezer dollárral eltűnők a színről, hazamegyek Com­­fortba. Attól sem kell félniük, hogy nem tartom be a megállapodásun­kat. Hiszen valamennyien egy csónakon úszunk, össze kell tartanunk ... — William, — szólt Friedland úr elragadtatva. — Azt hiszem, erre valamennyien kezet adhatunk. Mit szóltok hozzá, barátaim? A bíró és az államügyész gyorsan rábőlintottak. — Robert, talán jó lenne, ha Williammal egy kicsit megbeszélnétek 13 a vallomások részleteit... — Nem rossz ötlet, — egyezett bele az államügyész. — Magam fo­gom képviselni a vádat ebben az ügyben. — Tehát uraim, — folytattam —, ne eresszük hosszú lére a dolgot. Azt hiszem, a legokosabb lesz, ha minél előbb önként jelentkezem a rendőrségen... Jobb benyomást kelt, ha azonnal kézre adom maga­mat, ezzel is bizonyítom, mennyire szánom-bánom tettemet... — Kitűnő, William, pompás ötlet! — dicsért a gazdám. Be kell vallanom, hogy rózsaszín szemüvegen át szemléltem az egész ügyet. Az az egy év gyorsan letelik s otthon leszek Comfortban több mint ötvenezer dollárral a zsebemben, ha hozzá számítom azt a pénzt Is, amit a bírótól, az államügyésztől és volt gazdámtól kell kapnom! Scanlon kisasszony — akármilyen volt is egyébként — mindig gondolt a jövőjére. Mielőtt megfojtottam volna, rákényszerítettem, hogy nyissa fel a páncélszekrényét. Negyvenezer dollárt találtam benne, amit a há­rom kikapós jómadártól csalt ki az évek során. Comfortban arany életem lesz. A leggazdagabb ember leszek az egész városkában és környékénl Egészséges, friss falusi levegő, a bárokban elsőrangú whiskyt mérnek, a leánykák kedvesek és szívélyesen ada­kozók. Ki tudja, talán még azt is megengedhetem magamnak, hogy so­főrt meg Inast tartsak ... Csak nehogy Williamnak hívják .. I

Next

/
Thumbnails
Contents