A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-05 / 40. szám

Azt még az MTK-drukkerek is elismerik, ked­ves uraim, hogy Ányos Fakírnál nagyobb kapus soha nem állt be a három léc közé. Ma már az örök futballmezőkön véd, de ott fönn a Mennyország F. C.-ben is ő kapta az egyes számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok: Zsák, Zamora, Hiden. Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakir túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét. Már az rossz vért szült, hogy mikor kifu­tott a pályára, magával hozta a bélyeggyűj­teményét, és két védés közben elmerülten ren­dezgette a különböző sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba hozta volna, bármi­lyen tét is forgott kockán. Mikor a Világkupa döntőjében 0:0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyet­len ember maradt csak nyugodt: a Fakir. Rö­vid türelmet kért, amíg meghallgatja zsebrá­dióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé"-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy fe­lülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szöglet­re ütötte Hector Goncalvez büntetőjét. A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakir a magánéletben Is kissé lassú ős nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájá­nak dőlve. Halálát mégis mindenki megsiratta A nagy jtapus temetésének napján leálltak a gyárak, a földeken nem dolgoztak a parasztok — ők inkább csak megszokásból, mert nem is ismer­ték Fakírt. Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld­­fehér lepellel borított koporsót, én Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerül­tem. Átszóltam a koporsó alatt: — Kit igazoljunk le a Fakfr helyére, főtit­kárhelyettes úr? Szentmiklósit? A nagy kapus holtteste megrázkődott a ko­porsóban. — Sohonyait az MTK-ból? A koporsó majd leugrott a vállunkről. — Baugmartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából? A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakir egyetért a választásunkkal. Felkerestem a téesz vezetőit, és nem tit­kolva, hogy Baumgartnerért jöttem, megkér­deztem, mik a feltételeik? — Százezer forint — felelte a sportköri el­nök —, egy fillérrel sem kevesebb. Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű kapusért! — Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelke­zésünkre. — Nem is maguk adnák ezt a százezer fo­rintot, hanem mi, amiért elviszik tőlünk Baum­­gartnert. Mérleghiányos téesz vagyunk, de er­re nem sajnáljuk a pénzt. Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a Ferencvárosnak, de ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban. — De hát mi baja van ennek a Baumgart­­nernek? Iszik, nőzik? — Nem kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny. — És az olyan nagy baj? — Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják. II Másnap egy nyergesvontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos szállító­­munkás egy hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta könnyűbúvár-fel­szerelésben ott ült jövendő kapusunk. — Miért hozták Így? — Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen szigetelve szál­líthatjuk, így talán nem sértődik meg útköz­ben. A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kény­szerzubbony és szájkosár is volt, ezek után a legrosszabbra készültünk fel, kellemes meg­lepetésünkre egy szerény és jó modorú, gön­dör hajú fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan bemutatkozott: — Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa. A tréning során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett nyi­latkozni, ebben a fiúban megvolt minden ké­pesség, hogy a feledhetetlen Ányos Fakir örö­kébe lépjen. Branovics úgy határozott, hogy már a tavaszi első fordulóban — melyre a sors szeszélyéből épp az MTK elleni örök rang­adó esett — beállítja a csapatba a fiatal ka­pust. MOLDOVA GYÖRGY BAUM­GARTNER, az érzékeny kapus Mikor Baumgartner kifutott a pályára, sen­ki sem lepődött meg azon, hogy egy rozsdás patkót, két tarka macskát és egy háziáldást hoz magával. Már Ányos Fakir leszoktatta a szurkolókat arról, hogy ilyesmin csodálkozza­nak. Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat egy spár­gával a hálóhoz kötötte, utána letérdelt a gólvonalon, magába merülten imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be, hogy jobb láb­bal belelépett a direkt erre a célra odakészí­tett lócitromba. A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köt­hesse, mikor a gyúró felvilágosította, hogy ő nem lány, hanem fiú, bocsánatkérően mo­solygott, egyébként nyugodtnak és magabiztos­nak látszott. A kapus mintha kissé túlzott lendülettel ve­tette volna magát a küzdelembe, még az első negyedóra sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal. — Nem baj — mondta az ügyvezető főtit­kárhelyettes —, a tó az, hogy akar a fiú. A megfogyatkozott védelem mögött Baum­gartner a bravúrok sorozatát mutatta be. Kí­gyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizo­nyult Borovácz VI. közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani. Játékostársai nem is tettek neki szemrehá­nyást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün tetején harsam fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja: — Te hülye: Beszedted ezt a leventególt! A feledhetetlen Ányos Fakir, de a világ min­den más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azon­ban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza: — Miért? Maga szerint hogyan kellett vol­na védeni? Jöjjön le, és mutassa meg. — Le is jövök, te nótás kapitány. — Le nyári Mikulás. — Te kolhozjampec. Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását' sürgette. — Most nem erről van szó, hanem a becsü­letemről. Szeretném látni, hogy az a nagypo­­fájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel? Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját. — Hatvanöt éves vagyok — mondta Lajos bácsi —, száztizennyolc százalékos hadirok­kant, de, ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba. Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI. leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszip­kájával szögletre ütötte, utána meghajolva fo­gadta a szurkolók dübörgő tapsát. Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyo­mába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vigasztaltam őt, de a lelkem mé­lyén már kezdtem érteni, mi is lehet az a bi­zonyos érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz, mérleghiánya ellenére sem so­kallta a százezer forintos megváltást. Hiába intettük nyugalomra, Baumgartner az egyik botrányt a másik után rendezte. Meccs közben táskarádióján figyelte hogy a szpíker mit mond róla, ha valamilyen meg­jegyzést sérelmesnek talált, negyedórákra ott­hagyta a kaput, és odament a mikrofonhoz vitatkozni. Betiltatta a pálya környékén a napraforgó- és tökmagárusltást, mert a ropogás zavarta őt az összpontosításban, ugyanezen okból a Stadionba lépő nézőknek nemezpapucsot kel­lett húzni a cipőjükre. Hónapokig pereskedett a vasút ellen, mert a szél a Keleti pályaudvar felől füstöt sodort a Stadion felé, és az csípte a szemét. Mikor a pert elvesztette, Baumgartner egy pokolgépet adott be megőrzésre a pályaudvar ruhatárá­ba. Viszont meg kell hagyni: csodalatosán vé­dett. Meccsek közben egy bárányfelhő lebe­gett mozdulatlanul a kapuja fölött, Ányos Fa­kir ült rajta, fehér angyali karingben-glóriá­­ban, egy-egy öklözés vagy kifutás után elisme­rően összeütötte a szárnyait. A csapat semmiképpen sem mondhatott le a kivételes képességű kapuvédőről, kétségbe­esetten kértük ki az idegorvos véleményét. — Maguk nagyon jól tudják, kedves uraim — mondta doktor Schön Ubul —, hogy min­den kapus bolond. Én kezeltem a nagy Safra­­neket, azt képzelté magáról, hogy tűzoltó fő­hadnagy, otthon állandóan vizet öntött a spar­­hertre, a felesége évekig nem főzhetett me­leg ételt. Vetéiytársa, Mezőfi, a Szőke Párduc pedig egy hizlalt hangyát tartott a cigaretta­­tárcájában, órák hosszat énekelt neki, mert meg akarta tanítani táncolni. Baumgartner vi­szont csak egy kissé idegesebb az átlagnál, és talán még ezen is lehetne javítani vala­mennyit. — Hogy? — Nézzék: a fiú már huszonkét éves, és még nem akadt dolga növel. — Baumgartner még szűz? — Hát hogyne lenne az? Tizenhárom éves korában fedezték fel a kapustehetségét, akkor rögtön edzőtáborba vitték, és azóta kétszer engedték ki egy-egy félórára. Most a legsürgő­sebben meg kell nősíteni őt. Másnap a főváros legkülönbözőbb pontjain kis alakú zöld-fehér plakátok jelentek meg a következő szöveggel: „Szurkolőtársnők! A csapat vitális érdekei úgy kívánják, hogy nagy tehetségű kapusunkat, Baumgartner Se­bestyént megnősítsük. Bár természetesen száz­számra akadnának jelöltek, de mi csak egy igazi Fradi-szurkolónő mellett látjuk biztosítva kapusunk családi tűzhelyének melegét. Lányoki Most bebizonyíthatjátok, hogy tudtok annyi áldozatot hozni a csapatért, mint a férfiak. Folyó hó huszonharmadikán déli %1-kor je­lentkezzen a Rákosmezőn Branovics Géza ügy­vezető helyettes-főtitkárnál minden olyan 18— 25 év közti lány, aki megfelel a következő fel­tételeknek: 1. Legyen szilárd és megigathatatlan híve rendszerünknek! (4—2—4, az egyik fedezet beékelődik a hátvédek vonalába, balössze­kötő kissé hátravonva.)

Next

/
Thumbnails
Contents