A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-05 / 40. szám
nyomában A hazáért és szabadságért Elbúcsúzunk Adyt'alvától s Nagykárolyon keresztül Szatmárnémetibe folytatjuk utunkat. Szatmár inegyének volt főjegyzője s az 1932. évi pozsonyi diétán követe Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője. Szatmárnémeti a Szamos két partján terül el, az ódon történelmi levegőjű belvárost hatalmas új városnegyedek veszik körül. A város lakéinak száma a háború óta megkétszereződött. A főtéren álló egykori Vécsei-patotában kötötte meg Károlyi Sándor kuruc generális Pálffy János tábornok császári biztossal 1711. május 1-én, a Szatmári békét, majd a hadiszemle ürügyén összehívott 12 000 főnyi sereggel a majtényi síkon letette a fegyvert, földbe szúrva a sereg 149 zászlaját. Megílletődve járom a komor épület termeit, az emléktábla az utókor emberét figyelmezteti. Emlékezzünk régiekre: régi harcokra s reményekre. Nyolc évi heroikus küzdelem után elbukott a szabadságharc. „A majtényi síkon lebukott a zászló“ — kesereg a kuruc nóta. A ma élő nemzedék példát vehet e hősi kor nagy alakjairól, Bercsényiről, Esze Tamásról, Balogh Ádámról, kiknek neve ma már eggyé forrt a szabadság gondolatával. Rákóczi emléke pedig tiszteletre készteti a ma élő nemzedéket, úgy emlékezünk nemes alakjára, mint történelmünknek máig világító lángoszlopára Mézeshetek Költőn Szatmárnémetitől kezdve a Szamos mentén vezet utunk felfelé Kolozsvárig. Az út egyre emelkedik, lassan a bércek hazája köszönt bennünket. Délről a Bükk vonulatai, északról az Avas komor tömege, keletről a Gutin tarka hegycsoportja zárja be a Számos völgyét. Nagybányánál délnek fordulunk: úticélunk következő állomása Koltó. Egy község Erdély ezer és ezer faluja közül. Koltó (azelőtt Koltókatalin) kisközség Szatmár vármegye nagysomkúti járásában, mondja röviden a leFikon. Hagymásláposnál, (itt van a híres Teleki család temetkező helye) hátrahagyjuk a gépkocsit és gyalogszerrei indulunk a négy kilométerre lévő községbe. Messziről látni a templom mellett kiemelkedő kastély tornyát. Ez tehát a híres „vad gróf“ Teleki Sándor kastélya, ahol Petőfi Sándor mézesheteit töltötte feleségével, Szendrey Júliával. Nógrádi Sándor helybeli református lelkész szegődött kísérőmül, aki lelkes Petöfi-kulató. Ezúton köszönet a szakszerű magyarázatért és a szíves vendéglátásért. A kastély falán levő emléktábla szövege a következő: „Itt töltötte Petőfi Sándor legboldogabb napjait 1847. szeptember 9-től október 29-ig.“ Az emeletre falépcsö vezet. Itt lépdeli az ifjú pár, s ezek a talak láttak szerelmükéi kivirágozni. Tompán visszhangoznak lépteink a hosszú folyosón, úgy érzem, hogy minden ablaknyíiásban és folyosószegletben Petőfi szelleme lebeg. Hat hétig volt a kastély az ifjú pár boldogságának tanyája. Hat hétig éltek ebben a környezetben. Itt ismerték meg egymást, itt ismerte meg a költő a házaséletet. A kis kastély, melynek emeleti szobájában az ifjú pár lakott, az ország egyik legszebb helyén fekszik. Korabeli leírását magától a gróftól tudjuk. „Házam egy kis lejtős magaslaton áll, az előtéren észak felé sima nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa-csoportokkal. A térséget a Lápas vize kígyózza végig s egy magaslatról egész futása látható, mint ő mondá a kanyargó Szamosról, mint egy oda fagyott villám. A másik téren a láposon túl lankás dombok szilvafákkal beültetve, felettük egy fennsík óriási tölgyerdővel. Tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertje fákkal úgy beültetve, mintha erdők közepén állanának. Harangjaik hangja elhallatszik hozzánk a völgybe, s szép időben a nagybányai harang is idáig zúg.“ Az emeleti kis Petőfi Múzeum őrzi a mézeshetek emlékét, berendezve az akkor használt bútordarabokkal és Petőfi-ereklyékkel. Egészen új múzeum, egy két lelkes irodalombarát áldozatkész munkájának eredménye. A kilátás a kisszobából valóban festői. Ezek a benyomások ihlették Petőfit irodalmunk legszebb szerelmes versének megírására: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldéi a nyárja az ablak előtt, de látod amottan a téli világot? már hó takard el a bérei tetőt!" S most itt megelevenednek a sokszor hallott szavak. Megelevenedik Petőfi szerelmi költészetének gyöngyszeme. Igen, ugyanúgy pompáznak alattunk a kert tarkaszínű virágai, s zöld köntösben int felénk a nyárfa. Csak amott a Gutin csodálatos bérceit nem fedi még hótakaró. Persze még messze vagyunk szeptember végétől. Akkor más volt a táj, a bérceket hó fedte, ahogy Szendrey Júlia is leírta. „Fejeiken fehér hókoszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél.“ Költőről gyakran ki-kirándulnak, így jutnak el Kolozsvárra is, rokon- és baráti látogatásra. Pap Zsigmond, a költő jóbarátja írja, hogy „Költőről gyakran belovagolt hozzám Nagybányára, viszont én is meglátogattam az új házasokat“. Egy paraszt fuvaros, Marosi György, még negyven év múlva is ezt diktálta tollba a fiatal férjről: „Sokszor fuvaroztam ide-oda. Mikor megérkeztek, mindjárt észrevettem, hogy na-A nagyváradi Állami Színház Szigligeti Ede szobrával A szerző felvételei gyón jókedvében van, mert még án velem is beszélgetett.“ A parkban — beton párkányzattal körülkerítve — még most is ott ál! a híres somfa, ahol esténként az ifjú pár a jövőről álmodozott. Közös életútjukról ábrándoztak e helyen, lelkűk bekalandozta a végtelent. A boldog emberek mérhetetlen optimizmusával hitték és remélték a sírig tartó boldogságot. Oti leveleiben a költő maga is ír a boldog költői napokról. „Innen-onnan lejárnak a mézeshetek s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet próbájának neveznek. Bolond beszédl Mindamellett, hogy úri magamtól származik. Széntől hiszem, hogy az én mézesheteim a sírig tartanak. Mintha az élet költészete az időtől függne, s nem az egyénektől. A prózai embernek a mézeshetei is prózaiak, és ellenkezőleg. Aki milyen. Némelyek a tavaszban, sőt még az én verseimben sem találnak költészetet, mások pedig találnak a száraz kóróban, sőt még a kritikusokban is. Szóval ebből az akar kisülni, amit már az elébb mondottam, hogy az én mézesheteim a sírig fognak tartani.“ SZÉNASSY ZOLTÁN a az éjszaka elviselhetetlen lesz. Ilyenkor a levegő sűrű és fojtogató, mintha lesüllyedt volna valahová nagyon mélyre, a föld alá, vagy az idő végtelenjébe. Amint becsukta a szemét, máris megrohanták az emlékek. Érveket és ellenérveket ontottak, és minden apróság felduzzadt, mint a megáradt folyó. A fájdalom később víziókba csapott át, melyek aztán némi enyhülést hoztak. Ilyenkor sírni szokott. A kisfiú megmozdult a széken. — Apu, ha megfőztél, birkózunk egyet? — kérdezte. — Igen, birkózunk. — Az jó lesz. Egy pillanatra elhallgatott, de aztán újrakezdte: — Most is én leszek az erősebb, 11 jó? — Jó — hagyta rá az apja, és itt a társalgás rövid időre elakadt. Nem tudtak miről beszélni. A felnőttek és a gyermekek világa egymástól idegen, két különálló világ; mint két egymás mellett futó párhuzamos, csak valahol a végtelenben találkozik. — Apu, holnap hozol nekem egy pipacsot? —- kérdezte a gyerek csak úgy, választ se várva. Aztán arra gondolt, amikor apuval sétálni voltak az erdőben. Eszébe jutottak az akácfa levelei, a sárga és lila virágú vadlucerna, amit a nyusziknak szoktak szedni, az ezerféle virág, s a haragoszöld fűszálak. Néha bogarakra vadászott. Egy dobozba gyűjtötte őket és otthon kiszórta a tyúkoknak. Ha megjöttek a barátai, önfeledt játékba kezdtek. Különösen a második szomszéd kisfiát kedvelte, akinek a nagybácsija sofőr volt. — Kész a vacsora — mondta az apa és asztalhoz ült. A kisfiú melléereszkedett a székre. Elfogyasztották, beszélgettek egy kicsit, aztán lefeküdtek. — Apu mesélj! — kérte a kis fiú. — A virágokról mesélj! És az apa mesélt. A kisfiú önfeledten hallgatta, s amikor elaludt, újraálmodta mindazt, amit apja elmesélt. A szorgalmas méhecskével, cicával és nefelejccsel álmodott, aztán beláthatatlan zöld rétet látott, tele piros pipaccsal, majd apját és anyját a pipacsok között, jöttek, jöttek egyre közelebb.
