A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-05 / 40. szám

Ady és Petőfi

Nagyváradtól Adyfavláig

Utazni, látni, tapasztalni, új ismereteket gyűjteni, hajtott a vágy a Kárpátok felé, bejárni a bérces hazácskát, Erdélyt. Nagyvárad az első város, mely elém hozza e szűk kis haza üzenetét a Békás szorostól a Körösök vidékéig. Bihar megye, vagy ahogy a nép nevezi. Biharország székhelye Nagyvárad — Erdély kapuja. Ezt a bihari síkságot jól ismerjük történelmünkből. Híres hajdúfészek volt ez, és húsz hajdúközség Bocskai István fejedelemnek a telepítése. A város eszembe juttatja László király emlékét, kinek neve köré legendák fonódnak. De ez a táj adta Arany János tollára Toldi Miklóst és hősi tetteit is.

Nagyvárad a Sebes Körös mentén terül el. Piros villamosai vígan csilingelnek a folyót átívelő hidakon. Lüktető életű nagyváros ez. A Körös partján áll a nevezetes Szent László templom. A város neve eggyé forrott a nagy király emlékével, a székesegyház kriptái alatt pihen történelmünk egyik vezéregyénisége, aki mint Szent László maradt fenn az utókor emlékezetében. A templom előtt pedig ott áll az uralkodó lenyűgözően monumentális ércszobra.

Minden időben jelentős erősség állt a Körös mentén. Már a rómaiak idejében a dáciai határon castrum (katonai tábor) állott. Ugyanígy volt a középkor folyamán is, amikor Várad védőbástyája volt Felsö-Magyarországnak és Erdélynek a török támadások ellen. Járom a várost, s a tarka képzelet szárnyain elém röppen a múltból irodalmunk jeleseinek egy-egy nevezetessége.

Hiszen ez a város nevelte és indította harcba a két híres hitvitázót, Pázmány Pétert és Alvinczi Pétert, a katolikus és a protestáns eszmék vezérszónokait.

A Körösre néző impozáns helyen áll az állami színház. A váradi színház ma is Erdély egyik legjelentősebb művészeti központja. Az épület előtt látható Szigligeti Edének, a magyar népszínmű megteremtőjének mellszobra. Minden egyes utca, tér tartogat számomra valami meglepetést. Az egyik tér sarkán Ady szobrát pillantom meg, mögötte' pedig ott áll az Ady Múzeum Levelek, kéziratok, fényképek, az ifjú Ady szárnypróbálgatásaiból egészen a forradalmár Adyig. Az itt töltött évek bővítik látókörét és itt hallja meg Párizs hívószavát. Az itt eltöltött esztendők határozták meg költői pályafutását, neve, alakja, szelleme ma is itt él a város falai között. Ma is áll a kávéház, melynek asztalánál írja a Nugyváradi Napló cikkeit. A hálás utódok emléktáblát helyeztek el az épület falán. De itt Váradon kerül először összeütközésbe Ady a polgári társadalmi renddel, mikor az „Egy kis séta“ című cikkében bíráló megjegyzéseket tesz a nagyváradi kanonoksor papjainak dologtalan élete láttán.

De ehhez a városhoz kapcsolódik a tanár, költő Juhász Gyula emléke is, ki innen viszi magával a fájdalmas és reménytelen szerelem emlékét Ságvári Anna, az örök Anna iránt.

A Körös tulső partján egy gyönyörű temp lom kecses tornya magasodik az égnek A templom hátsó falán emléktábla hirdeti, hogy a török uralom alól való felszabadulás kétszázadik évfordulójának emlékére emeltet te a városi tanács.

Igen ez Nagyvárad. Tele a magyar törté nelem és irodalom jeleseinek emlékével Egv darabja nemzeti kultúránknak és hagyománya inknak. Ödön utcái és házai múltat idéznek s a ma élő ember tisztelettel áll meg az ősök emléke előtt.

Utunk innen észak felé, a Szilágyságba vezet Irány Érmmdszent, vagyis Adyfalva. Nagy ka rolynál térünk le a fő útról, majd egy húszkilo méteres útszakasz után Érkávás községnél vé ge szakad a világnak. Következik Adyfalva Az álmos, lapos vidék a rakoncátlan Ér eldorádója.

„Az Ér nagy átmos furcsa árok, pocsotyás réz, sás, káka lakiák.“

Innen csak gyalogszerrel közelíthetjük meg Ady szülólaluját, mert itt megállt a történelem és béklyót vetett a teilődésre. Hat kilométer a kis falu. Három tornya hívogatólag int felénk, mintha csak biztatná a2 elfáradt vándort. Az úton elgondolkodom. Vajon hányszor tehette meg az utat Ady Nagykárolyba vagy Zilahra az iskolába? Hányszor röpíthette a homokfutó, ha a „két öreg" látogatására indult? Az Ér azóta is ugyanúgy birtokolja a vidéket: októbertől márciusig sártengerré válik a táj. Micsoda adománya a természetnek az emberi fantázia, az álmodozás, az elmélkedés. Menynyire kiszínezheti a sivár jelent.

És íme, robog felénk a homokfutő. A két szürke tüzesen vágtat, s a hátsó ülésen ott ül Ady, a kisdiák, a szerkesztő, a forradalmár.

„Gyakran vagyok Érdminszenten, ha nem Is sokáig. Nagyon szeretem és féltem azt a két öregembert, akik az anyám és az apám“ — írja 1913-ban egyik önéletrajzi vallomásában.

De a képzelet vándora mégsem ő. Elsuhan mellettem a hintó, de sajnos nem Ady tekintetes úrral. Tán valami hivatalbéli egyén igyekszik Érdmindszentről Érkávásra. A vízió elmúlt, de máris előttem áll a falu első háza.

Zörgetésemre előjön a gazda. Tőle érdeklődöm Ady szülőháza felöl. — A magyar templom mellett megtalálja az úr — hangzik a válasz. Kissé szokatlanul tűnik ez a csallóközi fülnek. Magyar templom? Mivel mifelénk van református és van katolikus templom. De magyar templom? Ilyen nincs! Igen, ez Erdély, ahol a vallás egyben nemzetiséget is jelent: Erdélyi

A nagyváradi székesegyház Szent László szobrával.

utamon tehát megtanultam az első új fogalmat.

A református templom közelében valóban ráakadok Ady szülőházára. Rajta a költőnek kijáró emléktábla. Itt van tehát a bölcső, mely a síró kisdedet ringatta, s iöléje hajolva dúdolt egy nemzet, mely ismét óriást adott az emberiségnek. E szegényes kis hajlék semmiben sem tűnik ki a falu többi portája közül. Tán rendezettebb, gondozottabb, de így is szegényes. Hisz szegény maga a község is. Egyaránt sivár az élete magyarnak románnak. Kevés a termés és sok a sár Valóban hétszilvafás kurtanemesek voltak az Adyak Hogy miért éppen szilvafás? Erre maga a talaj adja meg a választ. A szilágysági sár nem tűr meg semmiféle más gyümölcsfát, csupán a szilvát. Bizony a jó Ady Lőrincnek gondja is lehetett ebből a földből két fiát kitaníttatni. De szólaljon meg ismét a költő:

„Dózsa György unokája vagyok én, népért síró bús bocskoros nemes."

Itt értettem meg teljes valóságában, miért vallja magát bocskoros nemesnek Ady Endre. Innen az Ér partjáról hozta magával a szegények sorsközösségét, és a kétnyelvű falu formálta ki internacionalizmusát.

„Hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindtgre egy bánat marad."

GYÖRGY ELEK

Vacsora kettesben

Az apa a vacsorát főzte, s hirtelen megfordult és rámosolygott u kisfiúra.

Az egy pillanatig csodálkozva nezett rá, aztán mint amikor két borospohár összekoccan, csilingelő hangon felnevetett.

A fiúcska hét éves volt. Kissé dundi, vidám, fürge teremtés. Élénk figyelemmel kísérte apja minden mozdulatát, s mikor az leejtette a fedőt, újból felnevetett.

— Mit tanultatok ma az iskolában? — kérdezte az apa, hogy ügyetlenségét leplezze.

— Egy dalt — válaszolta a gye rek, mintha csak várta volna a kérdést, s lassan, kissé vontatottan, mint ahogy az iskolában kórusban éneklik, énekelni kezdte.

Kinézett az ablakon. Először az ide-oda futkározó tyúkokat figyelte, majd minden átmenet nélkül anyu és Józsi bácsi jutott eszébe.

fózsl bácsira már nem nagyon emlékezett. Csak azt tudta, hogy csokoládét szokott hozni, s amikor megjött, anyu mindig furcsán viselkedett. Mintha nem is az a régi anyu lett volna, gondolta most. Es megfigyelte azt is, hogy legtöbbször olyankor jött, amikor apu nem volt itthon.

Pedig fózsi bácsi nem volt szép. Anyunál jóval idősebb volt, fehér volt a haja és vörös az orra, mint a dércsípett csipkebogyó. Hiányos fogsorát kivillantva magas hihizéssel röhögött mindenen. Ilyenkor különösen utálatos volt.

Anyu az más! Anyut mindig szerette, csak mióta elment azóta nem. Ha aput kérdezte felöle, csak hümmögötl és olyan választ adott, mint a felnőttek általában, ha a

gyermek kényelmetlen dolgokat kérdez.

—- Te ehhez nem értesz, kicsi vagy még!

Csak tegnap, amikor* kövekből várat épített, csak tegnap mondott ennyit, furcsán öSszeszorítolt ajkakkal:

— Anyád többé nem jön vissza. Elment Józsi bácsival.

A kisfiú csodálkozó tekintettel nézte apját, mint aki egy szót sem ért az egészből, néhány percig rágódott rajta, aztán a lovacskák, amit apuval akart vetetni és a fáskamrába zárni, feledtették vele.

Az apa azonban nem tudott ilyen gyorsan témát változtatni. Mindig kimondhatatlan fájdalmat érzett, ha a kisfiú az anyját említette. Különösen este, mert tudta, hogy