A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-28 / 39. szám
Meditáció a modern költészet közérthetőségéről Az értelmetlen értelme | 1. Költő és publikum Mindenekelőtt tisztázzunk valamit: az érthetőség (őrthetetlenség) és értelem (értelmetlenség) nem ugyanaz. Triviális példával élve: egy arab szöveg számomra érthetetlen, de maga a szöveg nem értelmetlen. Tehát: a modern versek értelméről tárgyalunk. Néhány szót azonban mégis az érthetőségről is. Az előbbi példával — egy ismert „mondás“ parafrázisaként — azt mondhatjuk: „aki nem ért arabusul, ne olvasson arabusul“. Ez azt jelenti, hogy csak az közeledhet őszinte szándékkal a költészet felé, aki elsajátítja annak „specifikus“ nyelvét — legalábbis az alapfogalmakat. Aki számára a vers „tökéletességét“ pusztán a rímek jelentik, aki csak Aranyt és Petőfit „érti“ — dehát érti-e igazán? — az semmit sem ért a modern költészetből, de magából az életből sem. A sematikus-dogmatikus gondolkodás hajlamos az érthetetlent értelmetlenné kinyilvánítani. Nem azt mondják: nem tudom megérteni ezeket a fiatalokat, hanem ezt: értelmetlen verseket írnak a fiatal költők. A költészet azonban sohasem értelmetlenebb, mint maga a kor. És éppen a költészethez való viszony tanúskodhat az emberről. De milyen viszonyban van az ember, a mindennapok (a hétköznapok) embere a költészettel? Kinek van egyáltalán szüksége költészetre? A probléma tehát ott kezdődik, hogy tulajdonképpen mit várunk a verstől? A verskedvelő (tehát szerelmes) teenagerek hiába keresnek kimondottan szerelmes verseket a modern költők köteteiben, vagy a lapokban, mert a szerelmi költészet ma már legalábbis „nem divat“, vagy az igazi költők verseiben valamilyen „kozmikus dimenziókat“ ölt magára. Az iiyen vers azonban már „nem illik“ bele a nyavalygóromantikus szerelmi hangulatba. Mert a szerelem is csak szórakozássá vált már. A versolvasás azonban nem lehet szórakozás. A versolvasás nem illeszthető bele a hétköznapok rendjébe. A vers „nem illik“ a mindennapok gondjai közé. A költészethez ünnepi „hangulat“ kell. A versolvasás nem szórakozás, hanem gondolkodás. A verset nem olvasni kell, hanem átélni, élvezni és elgondolkodni rajta. Gyakran nem is a vers a fontos, hanem a vers kiváltotta reflexiók, saját gondolatok. A vers igénylése: a szellem szükséglete. Akinek pedig nincs szelleme, annak nincs szüksége versekre sem ... A ma olvasója csak szórakozni akar: automatizált munkaideje után tömegtermékeket vár a kultúrától is. A hétköznapok embere „hétköznapi költészet“ (művészetet) akar — igényel. A mindenféle pop-art élvezőit azonban két veszélyt fenyegeti: először is az ezekre az „élvezetekre“ szánt idő teljesen haszontalan időtöltés, másodszor pedig, a pop-art ostoba sémái így, vagy úgy felszívódnak az agyába és azok szerint igyekszik majd megoldani saját problémáit is, az élet milliószor differenciáltabb problémáit, ahol nincs semmiféle szabály és különösen nem lehet limonádéreceptek szerint cselekedni. Szinte egész giccses gondolkodásmód és életszemlélet — „slágerfilozófia“ — alakul ki a fiatal nemzedéknél. A költészet mindig egyéniségek dolga, tehát anticipálni is csak igazi egyéniségek képesek. A megértés (az értelem) lehetősége bennünk rejlik. Az értelem nem abszolút atribútuma egy műnek; az értelem a mű és az olvasó közötti kapcsolatban „realizálódik“. Nyilvánvaló esztétikai törvényszerűség, hogy „az alkotó és a konzumens között nincs éles határ, mert az alkotás magában foglal bizonyos »konzumens« tevékenységet is.“ (M. Váross). Az igazi irodalmi mű mindig nyitott (függetlenül, persze, a mese kerekségétől, befejezettségétől) és csak az olvasóban kiváltott ilyen, vagy olyan reakcióval válik teljessé. Az igazi mű hősei életrekelnek előttünk és vitába szállnak velünk (mint Sánta Árulójában vitázik az író az általa életrekeltett hősökkel). Ahhoz azonban, hogy a művész és Dudor: Metszet olvasó viszonya valóban tartalmazzon alkotói elemeket, az olvasónak Is nyíltnak kell lennie a mfl, a művészet és végsösorban a világgal szemben. Az élet (a valóság) bonyolultságából csak a saját bonyolultságunk növelésével (fejlesztésével) érthetünk meg valamit. 2. A költő és problémái Csupán esztétikai, vagy kultúrpolitikai síkon tárgyalni az új költőnemzedék problémáit — a dolog túlságos leegyszerűsítése lenne. Társadalmi, szociálpszichológiai és filozófiai vonatkozásokban kell kutatnunk az „elmosódott arcok“ (Gál Sándor szerint „az arctalan költészet“) jelenségének titkát. Belülről semmi sem értelmetlen. Fiatal költőink éppen azért látják értelmetlennek a világot, mert kívül állnak minden társadalmi mozgáson (mozgalmon), még az Irodalmon is, tehát még az irodalom „létjogosultságában" is kételkednek néha — bár úgy tűnik, hogy komolyan veszik a költészetet. Néhány fiatal költőnk számára a „beat“ életmód, vagy az egzisztencialista életfilozófia nem nyugati minták majmolása, vagy feltűnéskeltő gesztus, hanem valóságos életmód, életfilozófia, életérzés. Egyszerűen nem tehetnek róla, hogy egy olyan korba születtek, amelyben egyre égetőbbé válnak az ember háromezer év alatt megoldatlanul maradt egzisztenciális problémái. Kétségbevonní, hogy fiatal költőink a kor problémáira (is) reagálnak, ez egy alapvető marxista esztétikai tétel megtagadása lenne. Az ember először mindig igyekszik eligazodni korában és csak azután keresi a beavatkozás lehetőségét. Költőink még csak az eligazodásnál tartanak. Verseik arról tanúskodnak, hogy nem könnyű ez az eligazodás; groteszknek és abszurdnak tűnik a világ, ha az ember csak egy csöppet is mélyebbre tekint az álvalóság tarka felszíne alá. Verseik tehát egyúttal arról is tanúskodnak, hogy legalább megpróbálkoznak az eligazodással. Költészetük ezért kihívás: mindenki próbáljon meg eligazodni és ha megtalálja — ha megszabta — az irányt, akkor avatkozzon bele a történésekbe. Gál Sándor szerint az Irodalmi Szemlében „egyforma“ versek jelennek meg. De hisz ugyanilyenek jelennek meg az Üj Szóban, az Űj Ifjúságban és a Hétben isi Hol itt az „egy szemlélet“? (a „tőzséri mérce“?). Tőzsér egyszerűen már korábban meglátta azt, amire fiatal költőink csak most döbbennek rá. A veszély abban rejlik, hogy ha egy költő csak az értelmetlenről fog írni, akkor lassan majd nem is tud másról írni. Ez azonban szintén abszurd állapot. Egy fiatal költőnek stílusgyakorlatokként verseket kellene írnia különféle formákban és stílusokban. Hol van megírva, hogy egy szonett kereteiben nem lehet jól megírni például az elidegenedést? Nincs abszolút formabontó, mert az aszolút forma maga az ember — és a világ. Mindig több múlik a tartalmon. Míg a szonett csak formai kötöttséget jelent a szabad tartalommal szemben, a groteszk éppen a tartalmat és a stílust uniformizálja — tehát „megköti“. Két költő — vagy sok költő — groteszk versei között nincs semmi egyéni különbség. A groteszk elszemélyteleníti a költőt. Bár igazat adunk Eliot-nak, hogy „a művészi élmény személytelen“, magával Eliottal bizonyítható az is, hogy mennyire fontos a személyiség: „a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése. Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez a »megszüntetés«, akiknek van személyiségük és van személyes élményük.“ Tehát: személyes élmény. Vagyis lehetetlen, hogy egy egész nemzedék ugyanúgy élje át a kort. Ha ugyanazt írják, valószínűleg nem az élet (a valóság) az elsődleges élményük,, hanem csak az irodalom, a költészet. Amelyik költőt csak maga a költészet inspirálja, az mindig „a divat“ szerint ontja a verseket. Az út a gépversekhez vezet. Egy modern számológép azonban tömegével onthatja a groteszk verseket, melyeknek semmi értelmük nem lesz. Vagyis: csak az, amit az olvasó — ha még lesz egyáltalán — beléjük táplál. A forma kötöttségétől (börtönétől) százszorta rosszabb (és veszélyesebb) a tartalom börtöne. A szonett mindenről, tehát bármiről szólhat. A groteszk csak groteszk marad — minden formai újítás ellenére. Minden mindennel helyettesíthető? A költészet uniformizálódása a társadalom ilyenirányú tendenciáiból táplálkozik. Elvész a költő. Az elveszett költő: az elveszett ember. Az önmagunk megtalálásához vezető út pedig a tettek és gondolatok dialektikus egységének megtalálásához vezető keserves „bolyongás“. Az értelmetlent deklaráló —' az értelmetlenről valló — versek csak átmeneti állapotot jelentenek fiatal költőnemzedékünk egyes tagjainál. A csupa értelmetlen versre, amelybe minden értelmet az olvasónak kell belegondolnia, már csak azért sincs szükség, mert ezt a reflexiót kiváltó funkciót valami más —• főképp maga a konkrét valóság —- sokkal jobban betöltheti. A költő tehát csak addig vallhat az értelmetlenről, míg nem találkozik az értelemmel; utána már a megtalált — helyesebben a meglátott és elfogadott, tehát a megalkotott — értelem hirdetése a feladata. Fiatal költőink — és mindenki — tevékenységének a próbaköve az, hogy sikerül-e a világgal szembeni összetűzéseik folyamán értelmet adni a saját életüknek. Egy igazi egyéniség-költő verseiből előbb-utőbb ki kell csendülnie az értelemnek. Nemes Nagy Ágnes így ír: „hiszek benne, hogy a versnek van racionális szférája is. Nem árt, ha ez az értelmi szféra kitapintható!“ Aki Homérosz, Dante, Shakespeare, majd (például) Eliot, Perse, Illyés ismerété nélkül akar költővé válni, abból sohasem lesz több szélkakasként forgó utánzónál (és plagizátornál). A szerkesztőt még (valahogyan) meggyőzheti a vers „mélységeiről“, de önmagában sohasem lesz igazán „mélység“, ha nem fogja azt gondolkodásával szüntelenül „mélyíteni“. Az olvasónak (a konzumensnek, a mfiélvezőnek) tehát számolnia kell azzal, hogy még a (leg-J rangosabb folyóiratba 14
