A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-28 / 39. szám
Farkas Jenő Lábad nyomán a tücsök is elalszik. Álmodozva jársz, duzzadt ajkú Eszter. Mit mondjak még? Ha rokonom is volnál: háremben fogant magyar anya vére, nem ismernélek! Pedig úgy kívántam, hogy elcsevegjek veled, vagy egy másik Eszterrel. Kinek bíborszln az ajka, kinek járása fürge, mint a fürjé, kinek szemében puszták tüze lobban, kinek csókjában Tisza vize csobban, kinek a karja ölel két világot, ki most is szent és mindörökre áldott... Egy pohár vizet! Siess, lomha Eszter! Hálistennek, kit benned úgy kerestem, nem az vagy, csupán Musztafa leánya. De, Allah áldjon. Százszor, és ezerszer. Álmos vagyok s hogy álmom mély legyen, lompos török lány, fáradt pillantásod felidézem még utoljára, — Eszter. Konstantinápoly, 1969. július ESZTER P. Hasko felvétele Lásd, így játszadozom neveddel. Vidáman. De hogy játszottál te véreddel? Hiszen lépésed lassú. Pillantásod álmos. Csípőd telt. Karod petyhüdt. Lomha. Félénk. Fekete hajad szép szemedre hull le. Nyakad födi az állig érő gallér. észter, Eszter, Eszter. Nemrég láttalak, de mégis ezerszer idézgetem majd álmodó szemed s neved a számban forgatom, akár a mandulát, mit asztalomra tettél. Tudod, hogy neved e szót rejti, hogy: szeret? Eszter, te nem tudod már, mit jelent a hárem. Én igen! Mig lomhán lépve piláfot kínálgatsz, vagy mazsolát, sokat... a Szerájt látom. Táncos lányokat. A pamlagon hever s csámcsog Ahmed, Szulimán. S le Eszter újra kísértesz, pedig nevedet most már — figyelj, — másként ejtem. Ükanyád talán enyémmel rokon volt s másként suttogta ezt a szót: szeret. Itt köztünk áll a neved zagyvasága. Eszter? Szeret? ... A két szép szóból végre fátylat szövök és rád terítem. íme bús arcodat elfödi a retesz. A kadét thírtelen megállt és aztán suttogva mondta: — Lelövöm magát és táncolni fogok a vérében, mint egy őrült. Széttaposom a testét és azután leköpöm. A szemébe köpök. Ezt akarom. — De az apám már biztosan hozza a váltóit. Miattam hozza. — Igen, az apám váltóit... — És aztán mit csinál? — ... Igen, ti csináltok minden rosszat eaen a világon. Ti rontjátok el. Te és az apád. — És aztán mit csinál? — ... Az apád fojtogat, a nyakam szorongatja, és te a szívem szorítod össze, megöltök engem. Most semmisítetek meg végérvényesen. Te és az apád végeztek ki. — De hiszen egész biztosan elhozza a váltókat. — Nem. Nem hozza el őket, meglátja. — Esküdni mernék, hogy elhozza. — De én nem akarom, hogy elhozza. Nincs rájuk szükségem. Nekem már semmi sem kell. Ne félj, nem bántalak. Menj hazai Tűnj ell Az ajtóhoz sietett, sarkig tárta és úgy ordította: — Fuss haza. Csukd be a szemed és menjl Sohasem láttalak, nem ismertelek, nem tudom, ki vagy. — Szilvia vagyok. A kadett megrázkődott, homlokán kigyöngyözött a veríték. Merően bámult a leányra. Kis híján sírva fakadt: — Szilvia — suttogta —, szeretlek, bocsáss meg. Leroskadt előtte, átölelte a lány térdeit és sírni kezdett. Könnyeit felitta a szoknya finom szövete. — Szeretlek, Szilvia! Maradj itt, ne menj haza, soha. Az ablak alatt autó dudált. Kinyílt az ajtó, belépett a magas uzsorás és lihegve hadarta: — Elhoztam a váltókat. A kadett megrázkódott, felugrott, elsápadt és rekedten ordította az uzsorás arcába: — Nem kellenek! A szívéhez kapott és hirtelen leült: — Menjenek ell Azután végigzuhant az ablak alá húzott ágyon. ... Az ablak alatt egy autó dudált... Reggelig nyitott szemmel bámult a semmibe, azután mindent elintézett, megcsókolta édesanyja fényképét, felvette selyemingét, valakinek rövid levelet írt, revolverét a párnára tette, lefeküdt és zokogni kezdett. Ogy, mint egy húszéves gyerek, akit egy angyal elvitt ebből a világból, és aztán ott fent, a mennyországban magára hagyott. Lassan alkonyodott. Igen, már este volt. Szilvia a széles heverőn feküdt, egyik lábával szórakozottan rugdosta nagy fehér agarát A bankár bejött: — Mit akarsz? Miért hívtál? — Már elfelejtettem. — Mi az, megbolondultál? — Lehet. — Kétszer is üzentél értem. — Igen, valamit akartam kérni tőled, azt hiszem. Azért, hogy mondj nekem valamit. —• Mit kellene mondanom? — Semmit. Ne, várj még. Mondd azt, hogy — Szilviái Mondd a nevem. — A neved? És miért? — Csak úgy. Mert akarom. — Ha akarod... Szilvia! — Miért mondod ezt olyan hangosan? Csendesen, sokkal csendesebben. És szenvedélyesebben. Olyan szenvedélyesen, hogy elérzékenyüljek. Na, mondjad már — Szilvia... És mondd: A szemei... Mint két kút. És a haja. Csodálatos. Mintha lángok lobognának a fején. És hogy a nyakam fehér, mint a tej. így — ezt mondjad. Lefekszem és hallgatni foglak. Feliszom a szavaid és elalszom. Mondd azt is, hogy szeretsz. Lehúnyom a szemem és elalszom. Mondd, hogy szeretsz engem. Hallgatni akarlak, azt akarom, úgy tűnjön, mintha énekelnél. Másképp nem alszom el. Ezt tudom. De az apja így énekelt: — Reggel elhívom hozzád Löwinger doktor urat. Már régen megmondtam, hogy ne olvass össze annyi szamárságot. Ha rám hallgattál volna, akkor ... A lány valamit mormogott és hátat fordított neki. A A hold szinte nappali fényt árasztott. Árnyék suhant végig a kerten. Az árnyék megállt, a nyitott ablak felé fordulva kiáltotta: — Hofmayer, mit csinál? — Fekszem, — jött a válasz. — Miért fekszel? —■ A halálra várok. De az élet ment be hozzá. Letérdelt az ágya mellé, átölelte őt, sűrű vörös hajtömege a fiú arcába hullott és forró száj tapadt az ajkára. Mint valami gyönyörű, rozsdavörös kígyó. Ford.: NU
