A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-28 / 39. szám
Az öreg Hofmayer lialdoklott. Ágyánál ott állt az uzsorás. — Minek jöttél? — kérdezte Hofinayer. — Talán a párnát akarod elvinni a fejem alól? Az uzsorás hajlongott és a kezeit tördelte: — jaj dehogy, dehogy. Olyan igaz, mint az isten az égben. Csak azért jöttem önt meglátogatni, mert hallottam, hogy betegeskedik. — Hát idehallgass — mondta Hofmayer —, azt hiszem, nemsokára végem, hosszú útra indulok. Ismerd el, barátocskám, hogy egy érzéktelen gazember vagy. Elismered? Az uzsorás mélyen meghajolt: — No, azért ezt nem mondanám. — De én mondom, barátocskám. Érzéketlen gazfickó vagy, felzabáltál már annyi embert és most én következem. Meghívtál ebédre, és felfaltál engem. Felmelegítettél, csókolgattál, hogy észrevétlenül mérgezhess meg. A napnál világosabb, hogy gazember vagy. Az isten úgy büntessen meg, hogy ... Az uzsorás gyorsabban szedte a lélegzetet, a haldokló tekintete valósággal égette. — Az isten verjen meg. ha nem teljesíted utolsó kívánságomat... — Eddig minden kívánságát teijesítettem. Már húsz éve, Mindig ... dett. — Úgy látszik, a bankár úrnak sok gyereke van és nem mondhatta meg mindegyiknek, hová is utazik. — Nagyon téved — vetette ellen a leány. — A bankár úrnak csak egyelienegy gyereke van. És az az egy — én vagyok, uram. — Akkor hát... A fiú összeszorította fogait, egy pillanatig töprengett, majd hirtelen a leányhoz lépett, elkapta a nyakát és az arcába sziszegte: — Akkor hát te akarsz elhízni az én véremen. Te — és a te gyerekeid! A lány szeme tágra nyílt, szíve valahol a torkában dobogott, falfehér lett. A kadett megfordult, de a lányt nem engedte el: — Jöjjön velem. Zsebéből előhúzott egy kis fekete revolvert és megmutatta a lánynak: — Nézd! Jó, hogy az apád elutazott. Látod ezt? Most ő és én ... és te, az ő lánya ... Szeretsz élni? Ha igen, akkor meg sem mukkansz, mert végzek veled. És aztán magammal is. Elvesztettem az apám és a te apád a lányát veszíti el. Ha megnyikkansz, agyonlőlek. Gyerünk! N. DANIEL le sín y S iö fre té s — Ez igaz, te lator. Igazad van. Akkor hát teljesítsd az utolsó kívánságomat is. Megteszed? — Meg! Valamit keresni kezdett a zsebeiben: — Tudni szeretném, hogy mit akarsz tulajdonképpen. — Attól félek, amint meghalok, betörsz ide, mint az árvíz, és mindent elnyelsz. A fiamról van szó. Itt minden a tied, ezt írásba adom. De arra kérlek, pár évig még legyél türelemmel. A birtok jól Jövedelmez, elég lesz a kamatokra, ne nyeld le a fiam is. Hagyd meg neki a birtokot, míg... míg meg nem nősül. Most húsz éves, még ebben az évben megkapja a hadnagyi rangot. Várd ki azt a pár évet. Megteszed a kedvemért? — Már miért ne? — Büntessen meg az isten, ha nem tartod be a szavad. De ha türelmes leszel, áldjon meg téged és a gyermeked is. Hiszen, neked is van ... — Igen, egy. — Szereted? — Szeretem ... — Esküdj az ő boldogságára. — Nem szoktam esküdözni. — Csak most az egyszer. Itt, ennél az ágynál. A halálos ágyamnál. Esküszöl? — Nem szívesen. — Mondd, hogy esküszöl! — Esküszöm. Hofmayer megfogta az uzsorás kezét, arcába nézett és lassan lehunyta a szemét. Az uzsorás másnap elutazott. Utazása előtt azonban ügyvédjének átadott egy köteg váltót: — Rendezze, kérem, ezeket... Nem szeretném, ha valami eltűnne — az én házamból. Azután elutazott. Egy hét múlva fiatal kadett jött a szép kertes villába, az uzsorás családi fészkébe. A kertben sétálgató leányt megkérdezte: — A bankár urat keresem. Itthon van, kérem? — Elutazott — válaszolta a leány. — Hová utazott? — Nem tudom. — Maga itt lakik? — Igen, lánya vagyok annak, akit keres. — És maga nem tudja, hová utazott az édesapja? — Nem. — Ez igazán érdekes, — jelentette ki a ka-Hirtelen megindult, a lány a homlokához kapott, majd elájult. — Hajtson gyorsan a lakásomhoz, — parancsolta a kadett a bérkocsisnak —, a címem ismeri. Mielőtt odaértek volna, a leány magához tért. — Maradjon nyugodtan — mondta a kadett — Olyan ember mellett ül, aki mindenre képes, minden piszokságra és esztelenségre. Szálljon ki, de szó nélküli — Hová visz? — kérdezte rémülten a leány. — Majd ott bent megmondom. — Mit akar tőlem? — Semmit. A lakásán aztán ezt mondta neki: — Ne sírjon. Üljön nyugodtan és egy pillanatra se felejtse el, hogy most maga dirigál az idegeimnek. Lehetőleg ne mozogjon. Át kell gondolnom, hogy miért is szöktettem meg magát tulajdonképpen. — Ja vagy úgy. A leány elnevette magát. — Azért szöktettem meg, hogy az apja, a bankár úr visszaadja nekem apám váltóit. A maga segítségével akarom őket visszaszerezni. Jó, hogy itt van. Azonnal írok az édesapjának, küldje el apám váltóit, de ne a rendőrséggel, mert töltött revolver van a zsebemben ée még valami csúf gyilkosságot követhetnék el. És valaki még azt gondolhatná, hogy féltékenységből gyilkoltam. Érti már végre, miért hoztam el ide? A leány megfordult és kinézett az ablakon, mintha mi sem történt volna: — És meddig akar itt tartani? — kérdezte ártatlanul. — Amíg nem kapom vissza apám váltóit. A leány annélkül, hogy megfordult volna tovább kérdezett: — És ha apám nem adja vissza őket? Akkor mit csinál? A kadett hallgatott, a kérdés meglepte őt. Ügy érezte, hogy a lány győzedelmeskedett. Idegesen az ajkába harapott, s amikor a leány feléje fordulva rákiáltott, megrándult. — Miért hallgat? Azt kérdeztem, mit csinál, ha apám nem adja vissza azokat a váltókat. Meddig akar engem itt tartani? Mit gondol, meddig bírja itt ki vetem? Min töri a fejét? Hozzon inkább egy pohár kakaót és valami édességet. Éhes vagyok, érti? A kadett elsápadt és tátott szájjal nézett a lányra. Az elnevette magát: — Ha én szöktettem volna meg és azt kívánná tőlem, egész biztosan teljesíteném a kívánságát. Ne felejtse el, kérem, hogy most kötelessége gondoskodni rólam és remélem, úri emberként viselkedik. Legyen olyan kedves és hozzon egy pohár kakaót, valami édességet és egy Kuprin regényt, hogy ne unatkozzam. És a lámpájára tegyen rózsaszínű ernyőt, mert ez az erős fény szörnyen idegesít. És az ágyamat tólja az ablak alá, hogy rám világítson a hold, az olyan megnyugtató. Legalább kipihenem magam. Higgye el, kissé megviselte az idegeimet, fáradt vagyok. Melyik szobában alszik maga? A kadett megrázkódott: — Megírom, kérem, — mondta csendesen, — édesapjának a levelet, hogy ... — Hogy vigyen haza, mert neveletlen vagyok. — Hogy hívják magát? — kérdezte a kadett. — Szilvia. Hogy tetszik a nevem? Vagy csak azért kérdezte, hogy megemlíthesse a levélben? Szilviának hívnak. A kadett leült és megírta a levelet: — ... Megölöm a leányát, ha ... Azután elküldte. Fél óra múlva kopogtatott az ajtón: — Nyissa ki, kérem. — Le szeretnék már feküdni. — hallotta a leány hangját. — Legyen legalább lovagias, ha olyan udvariatlan tudott lenni. — Miért? — kérdezte a kadett. — Mert azt akarja, hogy éhen haljak. Életemben először fekszem le vacsora nélkül. Isten ,önnel. A kadett az ajtónak támaszkodott, ujjait végighúzta homlokán és egész halkan szólalt meg: — Szilvia ... A hangja kissé remegett. — Ne haragudjon, de nem készültem fel erre a látogatásra. Várjon egy kicsit, mindjárt hozok valamit. Elszaladt a vendéglőbe és csomaggal tért vissza. A lány beengedte a szobába: — Mit hozott? — Nem tudom ... amit adtak. — És maga nem éhes? — Én? De ... Nem kérek, köszönöm. — De én tudom, hogy maga is megéhezett. Felnyitott egy doboz szardíniát, szelt a zsemléből, halat tett rá és a kadett felé nyújtotta: — Nyissa ki a száját. Gyorsan. A kadett engedelmeskedett, mire a lány szájába tette a szardíniás zsemlét és elneviette magát: — És hogy hívják? — Engem? Johannák, — mondta a kadét. — Johann Hofmayernak. A leány közben újra elkészített egy falat' zsemlét és a kadét kezébe nyomta: — Hány éves, Hofmayer úr? Tessék, egyen. Csak nem akarja, hogy én etessem? Hány éves? — Ismételte meg a kérdést. — Húsz — ismerte be a kadett és lenyelte a szardíniás zsemlét. A leány az ablakhoz húzta az ágyat, hogy rávilágítson a hold, ha elalszik, a kadett pedig a másik szobában feküdt le a díványra. Nagyon nyugtalanul aludt. Csak másnap délután látták újra egymást. Hofmayer ugyan már délelőtt kopogott, de a lány kijelentette, hogy még aludni akar: — Ne örüljön, nem szöktem meg. Hála istennek, megengedhetem magamnak ezt a fényűzést, ha már egyszer foglyul ejtett. De az alvásra, remélem, jogom van. Délután együtt étkeztek, de mindketten hallgattak. A leány csak nevetett, Hofmayer meg némán, zavartan bámulta. Hirtelen megfogta a leány kezét. Szilvia erre sem mondott semmit, csak felállt és kirántotta kezét a fiú kezéből: — Köszönöm az ebédet. — Miért állt fel? — Miért fogta meg a kezem? — Csak úgy ... akaratlanul. De ... legyen olyan kedves, üljön le ide, hogy nézhessem. — Kit? * — Magát. — És mit akar rajtam nézni? — A szemeit. Mint két kút. És a haja. Csodálatos. Mintha lángok lobognának a fején. Gyönyörű, sűrű vörös haja van, Szilvia, és á nyaka fehér, mint a tej. Hány éves maga? — Eláruljam? Azért talán, hogy maga is megmondta? Tizenhat. A kadett felállt és a leányhoz ment. — Mit akar?
