A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-21 / 38. szám

— Isten hozott. Tériké — ölelte megához Anna a hidrogenszóke je fenséget, de óvatosan tette, nehogy összegyűrje vagy időközben elővarázsolt könnyeivel benedvesítse a ruháját. A fiatal asszony őszintén elérzékenyült, mikor észrevette a könnyeket.

— Csakugyan meghalt? — kérdezte Ferkó összeszűkült szemmel. — Először arra gondoltam, vicceltek velem, aztán mondtam az én kicsimnek — fordult a felesége felé —, hogy elugrunk és megnézzük, valóban meghalt e a mama. De még útközben sem hittem, hiszen minden olyan csendes és néma, mintha mi sem történt volna áradozott a saját hangjában gyönyörködve.

— Gyertek már beljebb — bújt elő Guszti is, és megjátszott szomo rútsággal csókolt kezet Terikének. Végül Melánia és Andris is előkerültek.

— No, ne legyetek annyira kétségbeesve — vigasztalta okét Ferkó kedélyesen. — Ti legalább elbúcsúzhattatok tőle, mi még arról is léniái adtunk, igaz-e, szívem? — fordult mosolyogva a feleségéhez. A szőke fej alig láthatóan megbiccent.

A kapu kinyílott, s újra felzümmögött a motor. Ferkó magabiztosan, fölényesen vezetett. Pontosan azon a helyen állt meg, ahol az anyja feküdt holtan, mielőtt Andris a szomszédokat összecsödítelte.

— Te még nem is tudsz semmit — mondta Anna keseregve, mikor a tornácra értek. Most már magáénak érezte a házat és az udvart.

— Majd én — furakodott közelebb a nagybácsijához Andris, s széles gesztusokkal ismét elmesélte, hogyan akadt rá dédi tetemére.

Ferkó látszóan unatkozva, száraz szemmel hallgatta a legénykét, s kissé maga is csodálkozott azon, hogy e szomorú eset hallatára sem ébred benne semmi részvét az anyja iránt, aki immár örökre . . . Nem gondolhatta végig az egészet. Töri szólt közbe:

— Elmehetnénk legalább a sírt megnézni. — Szerette volna legalább a helyet látni, ahol az anyósa nyugszik. Mindössze néhányszor- látták egymást, de így is valami különös szálak kötötték őket össze. Teri tulajdonképpen anya nélkül nőtt fel. Tízéves sem volt még, mikor a szülei elváltak, s az apja vette magához. Ferkó anyja jelentette szá-, mára az egyetlen asszonyt, akire mindenben számítani lehetett Egyik alkalommal csaknem reggelig beszélgettek asszony! gondjaikról. Akkor értette meg Teri igazán, milyen ember is Ferkó, hogyun kell bánni gyermekes szeszélyeivel. .

— Tedd őt boldoggá, lányom — mondta neki akkor éjszaka az anyósa. — Szülj neki gyermeket. Meglátod, soha nem hagy el, s egyszer még . . . Most világosan emlékszik rá, hogy meg is botránkozott a badar beszéden. Nem tudta, mire vélje az öregasszony szavait, de most, ebben a szomorú órában megértette, hogy Ferkó anyja nem akart semmi lehetetlent vagy erkölcstelen dolgot.

— Te már a harmadik felesége vagy — mintha most is hallaná az öregasszony suttogását —, csak rajtad múlik, hogy negyedik ne legyen.

— Hogyne, szivem, természetesen megnézzük — válaszolta Ferkó készségesen. — Ugye, ott nyugszik apánk mellett? — fordult Melániához.

— Elkísérlek titeket — kínálkozott Guszti készségesen. A temető már csendes volt. Csak néhány öregasszony öntözgetle a hervadozó virágokat. Fülledt nyáreste volt, s a közeli tó felöl békakuruttyolás hallatszott. A férfiak mindössze néhány percig álldogáltak a sírnál. Aztán szótlanul visszafordultak, rágyújtottak egy cigarettára, s jóformán észre sem vették, hogy Teri lemaradt. A fiatalasszony addig nézegette az olcsó koszorúkat, míg végül eleredt a könnye, s szinte az ájulás környékezte a hangos zokogástól. Egészen besötétedett, mire annyira megnyugodott, hogy hazafelé indulhatott.

— Megértettem — suttogta, mielőtt még egyszer megsímogatta volna a friss fejfát —, most értettem meg azt az éjszakai beszélgetésünket igazán. — A férfiak hangoskodtak, s az összeöntözgetett borral az üvegek ismét ott csillogtak a fehér abroszon.

— Látod, Terikém! Mifelénk ilyen pogány szokás járja. Egyszerre

Z. Mi nub óvá felvétele

sírunk és nevetünk. Pedig ma még nagy út áll előttünk. Reggel találkám van a haverokkal a Tátrában.

Teri erőtlenül rogyott az egyik székre. Most, ebben a pillanatban, részeg férjét látva végképp határozott.

— Ez az anyósom halotti tora — kurjantotta Guszti ittasan.

— Legyen meg a holtak utolsó akarata —■ dadogta Ferkó botladozó nyelvvel, s bambán bámult félig telt poharába.

— Ámen — vágta rá Anna őszinte áhítattal, s anyja halála óta először kibuggyant a könnye.

13

pad alatt, a csomagtartón, illetve valamelyik galamblelkű matróna ölében.

Füttyszóval baktattam a minap u pozsonyi pályaudvarra. Különösen ilyenkor szeretek fütyürészní a hajnali csendben, hadd hallják meg a nyitott ablakok mögött ébredező polgártársaim, hogy utazom.

Igenis utazom, mégpedig korán:

— Ki korán kel, aranyat lel!

A vasútállomás láttára még énekeltem is örömömben:

— Ajjaj, fekete vonat...

És jókedvemben azonnal megbocsájtottam annak az ábrándos tekintetű férfiúnak is, aki előbb egy ablakon kihajolva legorombított és utánam dobta a kapukulcsot.

— Utazom, hála korszerű közlekedési viszonyainknak — de hogyan közlekedik majd az a goromba fráter kapukulcs nélkül?

Pályaudvarnak tituláltam a vasútállomást, édenkertnek a Földgolyót, a gyorsvonatot pedig világcsodaként emlegettem.

Az állomásépületben felharsant a hangszóró:

— A nemzetközi expressz száz percet késik ...

— Pontosan egy órát, a mindenségét — morogta mellettem egy bölcs csalódott utas, s a tolongó embertömegben ráült a bőröndjére.

Az informátor jó pszichológushoz méltón megnyugtatott, hogy a kérdéses gyors csak azért késik, mert nemzetközi, erről pedig senki sem tehet.

A jegypénztárak egyikén nagyméretű tábla fityeg megszívlelendő felirattal:

„Nemzetközi vasüti jegyek kiadása! Nyitva 7 órától 19 óráig.“

Elpanaszoltam egy éppen nyitva tartó bájos pénztárosnönek, hogy semmi kedvem sincs hajnaltól reggel hétig várni, csináljon hát valamit az érdekemben.

— Uram, én nem vagyok nemzetközi — tárta szét a karját kedélyesen, s eltanácsolt a 4-es számú ablakhoz, ahol alkalomadtán állítólag kisegítik a rászorultakat a nemzetközi jegypénztár nyitása előtt is.

Engem azonban nem segített ki senki!

A 4-es kasszás sajnálkozva korholt, hogy miért nem mentem korábban, hiszen 6 már elszámolt, „lezárt“! De sebaj, rögtön jön a váltás, azonnal itt lesz a barátja s majd kiadja a jegyet.

Persze az új szolgálatos sem állt kötélnek. — Talán azért, mert időközben megsokasodtunk az ablaka előtt, vagy egyszerűen bal lábbal kelt fel?

— Csürhe, gyülevész népség — ordított ki a fülkéjéből — már két héttel ezelőtt megvehették volna a jegyeiket!

— Lesz, ahogy lesz, várok hét óráig — szántam rá magam a legrosszabbra s elkullogtam a csomagmegőrzőhöz, hogy legalább a bőröndömtől szabaduljak meg egy időre.

A poggyászmegörzőben hajlotthátú öregasszony cipekedett a nehéz csomagokkal. Panaszkodott, hogy mindenki egyszerre szeretné lerázni a nyakáról a cuccát, s a nap bizonyos óráiban, amikor nem megy és nem jön semmiféle vonat, akkor feléje se néznek a tisztelt utasok.

Eközben két nemzetközi gyors futott be az állomásra, s nemsokára ki is futott onnan, nélkülem, a jegynélküli utas nélkül.

— Időmilliomos vagyok, hiszen soká lesz még hét óra — mormogtam idegesen, s néhány pillanat alatt odafurakodtam a néniké elé. Átadtam a böröndömet. Megmagyaráztam, hogy a raktári számot ne a fogantyújára ragaszsza, hanem az oldalára, s megmondtam a nevemet és a címem.

Az utastájékoztató hangszórója újabb nemzetközi expressz indulását jelentette be.

Annyira felszökött bennem az utazási láz, hogy kirohantam a peronra s felugortam a vonatra. Menetjegy nélkül, arra a gyorsra, amelynek éppen fél nappal korábban kellett volna elindulnia erről az állomásról.

Már messze robogtunk a fővárostól, amikor rádöbbentem, hogy nemcsak a bőröndömet hagytam ott a poggyászmegörzőben, hanem a róla szóló átvételi elismervényt is

KOVÁCS GÁSPÁR