A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-21 / 38. szám
A zöld betétkönyvben egy cédulát találtak. „Ha meghalok, tegyetek ölesé koporsóba. Aztán fektessetek az én Mihályom mellé, mert megígértem neki." Az öreges, kusza betűkből még Guszti sem tudott kiböngészni többet, pedig fölöttébb érdekelte, mit firkálhatott az öregasszony az imakönyvből kitépett papírdarabra. — Randa egy írása volt, azt meg kell adni — mondta undorodva, s a cédulát visszatette a könyvbe. — Ki hitte volna — sóhajtott fel Anna, a hét gyerek közül a legidősebb, aki kiválóan értett a szem forgatáshoz, néha még saját magát is megtévesztette. — Csupa ötvenkoronás betétekből hozta össze a kétezret. Hiába, takarékos, szorgalmas asszony volt egész életében. — Kerek negyven hónapon át nélkülözött, hogy együtt legyen a pénz koporsóra meg torra — jegyezte meg Melánia valami szokatlan elismeréssel. — Ez az — kiáltott fel Guszti, s őszülő bajsza enyhén megremegett. — Adjátok csak ide azt az írást még egyszer. Persze, hogy ez áll benne. Most már világosan el lehet olvasni: „... mert megígértem neki, hogy a toromra már együtt. ..“ — A fene enné meg — bosszankodott — szebben is írhatott volna, ha már egyszer végrendelkezett. — Téged csak a végrendelet érdekel — förmedt rá Sári, a felesége, aki egyébként békés természetű, dundi kis asszonyka volt, de most ez az anyja temetése körüli hercehurca kissé kizökkentette az egyensúlyából. Az is bántotta, hogy néhány órával a gyászszertartás után ilyen prózai dolgokról vitatkoznak, mint amilyen ez a hevenyében összerótt végrendelet, vagy inkább utolsó üzenet. Andris, az egyetlen unoka, aki eljött a „dédi“ temetésére, nagyokat pislogva szunyókált a borosüveg mellett könyökölve. — Ne civakodjatok! — kiáltotta botladozó nyelvvel. A dédit senki sem szerette, most meg azon a néhány filléren is összevesznétek. — Veszne a fene — legyintett Guszti mérgesen. — Különben is, ki kérte, hogy a maga koporsójára a saját kis segélyét kuporgassa össze?! — Az már igaz, hogy senki sem kérte — sóhajtott Anna ismét. — Nem kérte szegényt soha senki semmire ebben a büdös életben. Legfeljebb parancsoltak neki, ha valaki egyáltalán szóba állt vele. — Nono — sziszegte a szelíd képű Melánia —, te csak ne célozgass senkire. Még a gyászjelentést is későn küldted szét, hogy ne legyen gondod a vendégekkel. — Hagyjátok békén a nagyit — kelt Andris Anna védelmére. — A nagyi megtette, amit lehetett. Nektek könnyű most beszélni, de ha láttátok volna a dédit, ahogy ott feküdt holtan a csirkeól mellett, akkor most másképpen állna a szátok. — A fiú sírni kezdett. Néhányszor már elmesélte, hogyan talált rá véletlenül az öregasszonyra, mikor átmászott a kerítésen, hogy egy kis meggyet szedjen magának a gyümölcsösben, de valahányszor a nagy esemény elbeszélésébe kezdett, mindig erőt vett a keserűség rajta. — Jól van, fiam, jól van. Nyugodj már meg végre — simogatta meg kopasz fejét a nagyanyja, s diadalmasan nézett körül a poharazgató vendégeken. — Ügyes gyerek ez az Andris — mondta Melánia kevés meggyőződéssel, csakhogy az iménti kikelésének élét vegye. — Persze, hogy ügyes — toldotta meg Guszti is egy hamisan hangzó elismeréssel —, és nagyon becsületes is — tette hozzá valamivel élénkebben. — Az ebédet is ő hordta neki a gondozottak konyhájáról. — Már kimonta, csak akkor döbbent rá, milyen rosszul tette. A faluban nem sokan tudták, hogy Andris gyerek a dédinek hordja az olcsó ebédet. Titkolták, amennyire csak lehetett, mert attól tartottak, hogy megszólnák érte őket. A Balogh család, melynek legősibb ágát ma helyezték örök pihenőre, rangos famíliát, szépen csengő nevet jelentett ezen n vidéken. A lányok mind jól mentek férjhez, a fiúk gazdagon nősültek, s mindenféle földi javakban dúskáltak. Saját háza, autója volt mindegyiküknek. A faluban csak Anna és Melánia éltek a »férjükkel, a többiek szétszéledtek a világba, de évente legalább egyszer-kétszer hazalátogattak, hogy gyarapodó fiájukkal s kispolgári jőlétiikkel elkápráztassák gyerekkori pajtásaikat, falusi ismerőseiket. SZENK SÁNDOR: — Miattatok éhen is veszhetett volna — vágotl vissza Anna sértődötten. — Különben is — biggyesztette le az ajkát —, te sem nagyon szólhatsz, édes Gusztikéin, egy árva szót sem. — Anna, Anna — csóválta meg rosszallóan a sírásó a fejét — csak nem vesztek össze az anyátok torán? — s azzal kihörpintette a maradék borát és szedelőzködni kezdett. — Én is megyek — állt fel a harangozó is. de látszott rajta, hogy szívesen maradna még egy keveset. Pillantása sehogy sem akart elszakadni az üvegtől, melyben még jócskán csillogott bor a délutáni napsütésben. Melánia marasztalni próbálta a vendégeket, de Guszti mérgesen intett felé a szemével. — Jó lesz az a kis bor nekünk — mondta kacarászva, mikor a vendégek mind elmentek. Még hat óra sem volt egészen, s már le is szedték az asztalokat. Anna a konyhába hordatta Andrissal a poharakat, Melánia ineg a bort öutögette össze a félig maradt üvegekből. Guszti azt számolgatta egy darabka papiroson, kijönnek-e a kétezerből, ha mindent kifizetnek. Elégedetlenül húzta el a száját, mikor Melánia bediktálta, hogy egy százast adott a ministráns gyerekeknek, mert nem volt aprópénze. — Még szép, hogy nem adtál külön-külön mindegyik nek — mondta szemrehányóan. Ingyen mégsem kívánhatjuk — pattant fel az asszony mérgesen. — Mit mondanának a faluban, hogy a híres Baloghék ingyen temettették el az anyjukat! — No jó. Nem azért mondtam — csillapította Guszti a feleségét, de érezte, hogy maga is egyre idegesebb lesz. Anna az ajtóban állt. Onnan hallgatta, min veszekednek ezek a telhetetlenek. — Valaki jött — kiáltott be Andris a konyhából. A kapuban egy vadonatúj borsózöld kocsi állt. Ketten ültek benne, de a nagy csillogásban, a tükröző üveg mögött, nem nagyon lehetett felismerni a bénnülőket. — Jé, csak nem a Ferkó jött meg! — csapta össze n tenyerét Anna őszinte meglepetésében. — De bizony a Ferkó — visszhangozta Melánia, s már futott is, hogy kaput nyisson a legfiatalabbik testvérének, aki legtöbbre vitte á Baloghok közül, s most valami fontos ember egy nagy építkezésen. Hogy hol és milyen beosztásban dolgozik, azt tulajdonképpen nem tudta senki, de egész megjelenésén látszott, hogy talpig „űriember“. Most is a feketepettyes szürke ruha volt rajta, amilyen nincs a környéken senkinek. Az anyagát valahonnan Nyugatról küldte egy jó ismerőse, s a legelőkelőbb szabónál varrták meg. Sokan örülnének, ha a munkadíjon ünneplőt vehetnének maguknak, de Ferkó sohasem volt kicsinyes ember. Ezért is vitte olyan sokra az életben. Egyébként szép szál ember volt. A haja már erősen deresedett, pedig még alig volt túl a negyvenen. Puha disznóbőr kesztyű volt a kezén, mert vezetni csak kesztyűben tudott. Legújabb felesége is ott ült mellette. Sorrendben ez volt a harmadik, de egyiktől sem volt gyermeke. — Hja, kérem — mindenhez érteni kell — mondogatta, ha eme fogyatékosságára mertek célozni azok, akik némiképpen közelállónak érezték magukat hozzá. — Gyereke a bolondnak is lehet, de az okos ember addig marad szabad, ameddig csak akar. No nem? — nézett körül diadalmasan az embereken. 2. Minácová Jelvétele fekete vonal B» Feszült figyelemmel kísérem a Hold meghódítására irányuló erőfeszítéseket, utazási vágyam azonban sokkal erősebb, mint a türelmem. Szerencsére a holdközi jár'at megindításáig is többféle közlekedési eszköz áll a vándor természetűek rendelkezésére: tessék, éljünk tehát az alkalommal/ A „Ki hintán, ki gyalog“ divatja már a múlté, de a villamos, az autóbusz és a vonat még mindig korszerű. A gyorsvonat például különösen hálás találmány. Egyszerűen felszáll a tiszteletreméltó utas valamelyik nemzetközi expresszre, s ha a kalandvágya szerencsével párosul, nemsokára külföldön találja magát. És utazás közben olyan gyakorlatra tehet szert e fantasztikus járművön, aminek majd hasznát veszi a jövőben Hold felé szálltában. A túlzsúfolt hajnali gyorson például rövidesen megszokja, hogy miképpen lehetséges az útitársak végtagjai között és fölött a semmiben való lebegés életveszély nélkül, 'természetesen megtanulhatja azt is, hogy a vonatinduláskor elveszített egyensúlyát a minden halandóra érvényes illemszabályok szerint hogyan kell megkeresnie a 12
