A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-14 / 37. szám
Karel Capek Az utolsó ítélet Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal körözött, és egy egész csendőr- és detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentette, hogy nem kapják el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is hét golyót kapott, és a hét közül három halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől. Halála oly gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni. Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, e téren kívüli, homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet érvényesülni, mint bárhol másutt. Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen Utolsó ítélet órája. Mivel az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a Tanács elé kerüt és nem az Esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak — bizonyos kónynyen érthető okokból — hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A formaságok kissé unalmasan folytak le Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli, született ekkor és ekkor, meghalt... S ekkor kitűnt, hogy Kugler nem ismeri halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tünteti fel őt a bíróság szemében, és ezért meg esökónyösödött. „Miben érzi magát bűnösnek?“ kérdezte az elnök. „Semmiben“, felelte Kugler dacosan. „Hát akkor vezessék be a tanút“, sóhajtott az elnök. A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte bűvöletben felállt Kugler Is. .A bírák csak akkor ültek le megint, mikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerrel szemben. „Mindentudó Isten — kezdte az elnök —, az Utolsó Tanács önt tanúként idózt8 meg, hogy vallomást legyen Fordinand Kugler ügyében. Lévén ön a Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. A tárgyalás gyors lefolytatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jellegűek. És maga, Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.“ Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván felkészülve arra, hogy a tanú sokáig-fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró alvásra rendezkedett be, a jegyzőkönyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet könyvét. Isten tanú enyhén köhintelt, és beszélni kezdett: „Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott gyerek volt; haj, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját nagyon szerette, de szógyeüte kimutatni szeretetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Emlékszel, hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a jegyzőék kertjéből?“ „Az adótisztiék Irmájának loptam,“ emléke zott Kugler. „Tudom — mondta Isten. — Irma hétéves volt . akkor. Azt persze nem tudod, mi történi vela később?“ „Nem." „Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, ős Irma koraszülés után meghalt. Emlékszel Ruda Záruhára?“ „Mi történt vele?“ „Tengerész lett, barátom, és Bombádban halt meg. Ti ketten voltatok a legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már lopott és minden szava hazug volt; rossz hírű emberekkel barátkozott, például Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta." A bíró intett, ez nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen megkérdezte: „És... ml történt az öreg lányával?“ „Márkával? — kérdezte Isten. — Teljesen lezüllött. Tizennégy éves korában már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél és elszöktél hazulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád kisírta a szemét, szép kis húgod, Martiöka nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét Martiöka most is magányosan és szegénységben él és agyomíolgozza magát azokért a fillérekért, amiket kegyes szívű emberek juttatnak neki.“ „Mit csinál éppen most?“ „Cérnát vásárol Vicekék boltjában, hogy vakulásig varrton. Emlékszel arra a boltra? Egyszer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vettél ott; mindjárt az első nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél dühödben és fájdalmadban?“ „Hová gurult az a golyó?“ kérdezte Kugler mohón. „A lefolyócsőbe az ereszcsatorna alatt. Még most is ott van, barátom, harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócska ott ugrál a hűvös csörgedező vízben.“ Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette szemüvegét és udvariasan megszólalt: „Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?“ Isten tanú a fejét ingatta. „Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra ítélték, de megszökött a börtönből. Harmadik áldozata egy öregember volt, akit kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húszezer koronájuk volt elrejtve.“ Kugler felugrott: „Kérem szépen, hol volt elrejtve?“ „A szalmazsák alatt — felelte Isten —, egy vászonzacskóban. Ott tartották az öregek a pénzüket, amit uzsorával és zsugorisággal szerez tek. A hetedik embert Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy gyermek.“ „Hét a szalmazsákba dugták“, suttogta Kugler elképedve. „Igen — mondta a tanú. — A nyolcadik em bért, egy járókelőt, azért lőtte le, mert véletlenül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalmában. Sokat szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála előtt terítette le.“ „Miért gyilkolt?“ kérdezte az elnök. „Azért amiért mások — felelte Isten. — Ha ragból, pénzvágyból megfontoltan és ötletszerűen, néha élzettel, néha szükségből. Nagy lelkű volt, és néha segített az embereken, jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat és betar tóttá a szavat. Adjam elő a jótetteit?“ „Köszönöm — felelte az elnök — nem szükséges. Vádlett, óhajt valamit védelmére felhoz ni?“ „Nem“, felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt neki. . „A bíróság tanácskozásra vonul vissza“, jelentette be az elnök, és a négy tanácsos et+á VARGA LAfOS rajn vozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben m«< radt. „Kik ezek?“ kérdezte Kugler, és fejével a távozók után intett. „Emberek, mint te — mondta Isten. — A földön bírák voltak, hát Itt is ítélkeznek.“ Kugler a körmét rágta. „Azt hiszem ... vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de.,, azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, önt mint... mint „Mint Isten — fejezte be a hatalmas öreg. — De látod, éppen ez az ... Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki jelentett fel akkor?“ „Nem tudom,“ mondta Kugler meglepetten. „Lucka, a pincérlány; féltékenységből.“ „Bocsásson meg — bátorkodott Kugler —, da ön elfelejtette megmonduni, hogy Chicagóba» agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.“ „Á, dehogy lőtted agyon — magyarázta Isten, — Teddy kikecmergett a sebesülésből, és ma 18 él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember, barátom, és nagyon szereti a gyerekeket. Ne hidd, hogy valaki keresztül-kasul aljas lehet.“ „Tulajdonképpen miért nem ön ... miért nem Te magad ítélkezel, Isten?“ kérdezte Kugler elgondolkodva. Azért, mert mindem tudok. Ha a bírák mindent, de Igazán mindem tudnának, akkor ők se tudnának ítélni; csak mindent megértenének, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak a gonosz tetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.“ „Akkor miért ítélkeznek ... ezek az emberek ... az égben is?“ „Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de a büntetésről, tudod; a büntetésről emberek döntenek — az égben Is. Hidd el, Kugler, így van ez rendjén; uz emberek nem érdemelnek más igazságszolgáltatást, mint az emberit.“ Ekkor újra beléptek a bírák, és az Utolsó Tanács elnöke érces hangon kihirdette az ítéletet: „Ferdinand Kugler, kilencrendbeli előre megfontolt gyilkosság, emberölés és rablás bűntettéért, tiltott visszatérés vétségéért, jogtalan fegyverviselésért és rózsalopásért életfogytig tartó pokolbüntetésre Ítéltetik. A büntetés kitöltését azonnal megkezdi. Kérem a következő esetet. Itt van Frantisek Marhát vádlott?“ W
