A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-14 / 37. szám

Karel Capek Az utolsó ítélet Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal kö­rözött, és egy egész csendőr- és detektívhad­­sereg elől menekülő sokszoros gyilkos kije­lentette, hogy nem kapják el, és nem is kap­ták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is hét golyót kapott, és a hét közül három halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igaz­ságszolgáltatás elől. Halála oly gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni. Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a más­világ, e téren kívüli, homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem döbbent meg. Az olyan ember, aki meg­járta a börtönt és Amerikát, a másvilágot egy­szerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet érvényesülni, mint bárhol másutt. Végre elérkezett Kugler számára is az el­kerülhetetlen Utolsó ítélet órája. Mivel az ég­ben állandóan kivételes állapot van, Kugler a Tanács elé kerüt és nem az Esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak — bizonyos kóny­­nyen érthető okokból — hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A formasá­gok kissé unalmasan folytak le Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli, született ekkor és ekkor, meghalt... S ekkor kitűnt, hogy Kugler nem ismeri halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tün­teti fel őt a bíróság szemében, és ezért meg esökónyösödött. „Miben érzi magát bűnösnek?“ kérdezte az elnök. „Semmiben“, felelte Kugler dacosan. „Hát akkor vezessék be a tanút“, sóhajtott az elnök. A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte bű­völetben felállt Kugler Is. .A bírák csak akkor ültek le megint, mikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerrel szemben. „Mindentudó Isten — kezdte az elnök —, az Utolsó Tanács önt tanúként idózt8 meg, hogy vallomást legyen Fordinand Kugler ügyében. Lévén ön a Legigazmondóbb, a bíróság elte­kint megesketésétől. A tárgyalás gyors lefoly­tatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jel­legűek. És maga, Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.“ Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván felkészülve arra, hogy a tanú sokáig-fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró alvásra rendezkedett be, a jegyző­­könyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet könyvét. Isten tanú enyhén köhintelt, és beszélni kez­dett: „Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott gyerek volt; haj, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját na­gyon szerette, de szógyeüte kimutatni szere­­tetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Em­lékszel, hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a jegyzőék kertjéből?“ „Az adótisztiék Irmájának loptam,“ emléke zott Kugler. „Tudom — mondta Isten. — Irma hétéves volt . akkor. Azt persze nem tudod, mi történi vela később?“ „Nem." „Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, ős Irma koraszülés után meg­halt. Emlékszel Ruda Záruhára?“ „Mi történt vele?“ „Tengerész lett, barátom, és Bombádban halt meg. Ti ketten voltatok a legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már lopott és minden szava hazug volt; rossz hírű emberekkel barátkozott, pél­dául Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta." A bíró intett, ez nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen megkérdezte: „És... ml történt az öreg lányával?“ „Márkával? — kérdezte Isten. — Teljesen le­­züllött. Tizennégy éves korában már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél és elszöktél ha­zulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád ki­sírta a szemét, szép kis húgod, Martiöka nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét Martiöka most is magá­nyosan és szegénységben él és agyomíolgozza magát azokért a fillérekért, amiket kegyes szí­vű emberek juttatnak neki.“ „Mit csinál éppen most?“ „Cérnát vásárol Vicekék boltjában, hogy va­­kulásig varrton. Emlékszel arra a boltra? Egy­szer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vet­tél ott; mindjárt az első nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél dühödben és fájdalmadban?“ „Hová gurult az a golyó?“ kérdezte Kugler mohón. „A lefolyócsőbe az ereszcsatorna alatt. Még most is ott van, barátom, harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócs­ka ott ugrál a hűvös csörgedező vízben.“ Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette szemüvegét és udvariasan meg­szólalt: „Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?“ Isten tanú a fejét ingatta. „Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra ítél­ték, de megszökött a börtönből. Harmadik ál­dozata egy öregember volt, akit kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húsz­ezer koronájuk volt elrejtve.“ Kugler felugrott: „Kérem szépen, hol volt elrejtve?“ „A szalmazsák alatt — felelte Isten —, egy vászonzacskóban. Ott tartották az öregek a pén­züket, amit uzsorával és zsugorisággal szerez tek. A hetedik embert Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy gyermek.“ „Hét a szalmazsákba dugták“, suttogta Kugler elképedve. „Igen — mondta a tanú. — A nyolcadik em bért, egy járókelőt, azért lőtte le, mert véletle­nül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalmában. Sokat szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála előtt terítette le.“ „Miért gyilkolt?“ kérdezte az elnök. „Azért amiért mások — felelte Isten. — Ha ragból, pénzvágyból megfontoltan és ötletsze­rűen, néha élzettel, néha szükségből. Nagy lelkű volt, és néha segített az embereken, jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat és betar tóttá a szavat. Adjam elő a jótetteit?“ „Köszönöm — felelte az elnök — nem szüksé­ges. Vádlett, óhajt valamit védelmére felhoz ni?“ „Nem“, felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt neki. . „A bíróság tanácskozásra vonul vissza“, je­lentette be az elnök, és a négy tanácsos et+á VARGA LAfOS rajn vozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben m«< radt. „Kik ezek?“ kérdezte Kugler, és fejével a tá­vozók után intett. „Emberek, mint te — mondta Isten. — A föl­dön bírák voltak, hát Itt is ítélkeznek.“ Kugler a körmét rágta. „Azt hiszem ... vagy­is, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de.,, azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, önt mint... mint „Mint Isten — fejezte be a hatalmas öreg. — De látod, éppen ez az ... Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki jelentett fel akkor?“ „Nem tudom,“ mondta Kugler meglepetten. „Lucka, a pincérlány; féltékenységből.“ „Bocsásson meg — bátorkodott Kugler —, da ön elfelejtette megmonduni, hogy Chicagóba» agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.“ „Á, dehogy lőtted agyon — magyarázta Isten, — Teddy kikecmergett a sebesülésből, és ma 18 él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember, barátom, és nagyon szereti a gyereke­ket. Ne hidd, hogy valaki keresztül-kasul aljas lehet.“ „Tulajdonképpen miért nem ön ... miért nem Te magad ítélkezel, Isten?“ kérdezte Kugler elgondolkodva. Azért, mert mindem tudok. Ha a bírák min­dent, de Igazán mindem tudnának, akkor ők se tudnának ítélni; csak mindent megértenének, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhet­nék én fölötted? A bíró csak a gonosz tetteid­ről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.“ „Akkor miért ítélkeznek ... ezek az embe­rek ... az égben is?“ „Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de a büntetésről, tu­dod; a büntetésről emberek döntenek — az égben Is. Hidd el, Kugler, így van ez rendjén; uz emberek nem érdemelnek más igazságszol­gáltatást, mint az emberit.“ Ekkor újra beléptek a bírák, és az Utolsó Tanács elnöke érces hangon kihirdette az íté­letet: „Ferdinand Kugler, kilencrendbeli előre megfontolt gyilkosság, emberölés és rablás bűn­tettéért, tiltott visszatérés vétségéért, jogta­lan fegyverviselésért és rózsalopásért életfogy­tig tartó pokolbüntetésre Ítéltetik. A büntetés kitöltését azonnal megkezdi. Kérem a követ­­kező esetet. Itt van Frantisek Marhát vádlott?“ W

Next

/
Thumbnails
Contents