A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-14 / 37. szám

azt kell tennie, amihez semmi kedve nincs. Ezért lányom nyű­­gösködik, néhány lépéssel mögöt­tünk jár, ajkáról panaszok és si­rámok csöppennek alá, mint a ve­ríték sós ízű, súlyos cseppjei. Meg­­megáll, nem akar jönni. Szabotálja a mai fürdőzést. Menjünk vissza, amíg nem késő, amíg közel va­gyunk a lakásunkhoz, mert aztán már vissza sem tudunk menni, az istenért, hallgassunk rá, és tér­jünk vissza, amíg lehet. Meg kell őt győznöm, felnőtt módra okosan és fölényesen. Aytai­­an. Nem sértő demagógiával, ha­nem észokokkal, hogy érezze, nem a lenézés szól hozzá, nem a kis­hitűség iránti megvetés, de az érett tapasztalat. Fel kell őt vilá­gosítanom életünk értékrendjéről. Visszamegyek. Áll a járda szélén, ö messzeségbe néz. Szerencsétlen. Jóindulattal szólok hozzá, hangom komoly, rábeszélő. —■ Gondolj a Balaton vizére, Ma­ja! Emlékszel tegnapról, milyen lágy és simogató? Belefekszünk majd, mint a Gömböc Miska ka­­.landjaiban a vízilónéni a tóba,, és csak, a szemünket hagyjuk kint belőle, hogy lássuk, ha felénk úszik egy gőzhajó, meg az orrun­kat dugjuk ki, hogy néha-néha Szippantsunk egy nagyot a finom párás levegőbői. Elismerte, hogy tudomása van a Balaton létezéséről, de erősen kétségbevonta, érdemes e odamen­ni. Kézenfogva vezettem, úgy be­széltem hozzá. — Te most elégedetlen vagy, úgy véled, hiábavaló ez az izzasz­tó menetelés, de később látni fo­god, a fürdés mindenért kárpótol. Hiába, kislányom, ez az élet tör­vénye, a sors ajándékait meg kell szolgálni, áldozatkészséggel kiér­demelni. Bizony, mindenért áldoza­tokat kell hoznunk. De ha meghoz­tuk az áldozatot, utána következik a mi időnk. Egész nap pancso­lunk majd és a nap erőlködésén fesak nevetünk... — Olyan homokvárat építesz, amilyet még nem láttak ezen a környéken ... — biztatta a felesé­gem. — Ebédre finom sült kolbászt eszünk és hideg kakaót iszunk rá ... — agitáltak a nagyobb gye­rekek. Sikerült őt átvonszolni a Sió-hí­­don. A forgalmas útkereszteződé­sen összerezzent a rendőr vészes sípolására, és megszeppent, magá­ba szállt, de a vasúti síneken át­érve újra megmakacsolta magát. — Most már olyan messze va­gyunk, hogy haza sem érdemes menni... — siránkozott. S a tavat még mindig elrejtet­ték előlünk a nyaralóépületek és a fák. — Ejnye, Maja, ne légy kishitű! Apádnak nem hiszel? Szülőanyád szava semmi neked? Két perc múl­va az árnyékos utcába érünk, a hatalmas platánfák alá. ahol már gyerekjáték lesz a menetelés. S onnan már csak egy ugrás a tó. — Meglátod, milyen gyönyörű látvány a haragoszöld lombok kö­zül elővillanó, zöldeskék víztükör — ígérte a feleségem. — Mi már érezzük a sültkolbász Illatát — bizonygatták a lányok. Becsalógattuk őt az árnyas nagy fák alá, de itt is elégedetlenke­dett. Számára a járás itt sem volt élvezet, sem gyerekjáték. Szeren­csétlenül csetlett-botlott utánunk, mint a hitehagyott, akiben meg­rendült az élet értelmébe vetett bizalom.. Végre, egy lángossütő deszkabódéja mögött megpillan­tottuk a Balatont. — Látod, kislányom, nem csap­talak be. Ott van. Győződj meg róla a saját szemeddel, és felejtsd el oktalan pesszimizmusodat. Min­den lépés közelebb visz hozzá, s Ígérem, egészen rövid időn be­lül benne ülünk. |ól jegyezd meg a tanulságot! A céltudatos kitar­tás nemes gyümölcsöt érlel a fe­gyelmezett ember részére. De a kishitű, az állhatatlan, a türelmet­len semmilyen gyümölcsben nem részesül... :— Nézd azt a fehér vitorlást a tavonl Mintegy kecses pillangó egy szeszélyes búzavirágcsokron — lelkesítette elragadtatva a felesé gém. — jeges kakaó tejszínnel — csettintettek a többiek. A víztükör egyre gyakrabban bukkant elő a fák közüL Végre a strand bejárata elé értünk. Kislá­nyom felélénkült, tudatából kiröp­pentek az öt kellemetlenségeinek varjai, helyükbe eljövendő örömök fénye költözött. — Az élet nem könnyű — mond­tam én az ügy lezárásaképpen —, de az erős legyőzi a nehézségeket, és diadalt arat. Néhány napig így jutottunk reg­gelente a vízhez, de a helyzet — sajnos! '— nem javult, és elérke­zett az Idő, amikor lányom sem. rábeszélésre, sem kérésre, sem fe­nyegetésre nem volt hallandó egy kilométert menni a melegben. A rendőr Is hiába füttyentgetett nagy mérgeseket, ő csak állt le­szegett fejjel a járda szélén és nem mozdult, ölbe kellett vennem. A nap most különösen rosszindu­latúnak és gonosznak tűnt. Maja kényelmesen elhelyezkedett karja­imban. mellemhez simult, jobb kar­jával vörösre égett vállnmra kö­nyökölt, mintha egy mesebeli házi­kó muskátlis ablakán könyökölne ki, másik kezével sebes nyakamat markolászta, és nagyon meg volt elégedve a sorsával. Élénken ér­deklődött, forgolódott, sebeimen olyat szorított néha, hogy felszisz­­szentem, örült az életnek. Rogyadozó lábbal, verejtékben űszva vágtattam vele az utcán, hogy hamarább odaérjünk Közben hangosan méltatlankodtam. Dü­höngtem. Erősen bíráltam lányom önzését és tekintetnélküliségét. Szívtelenségét emlegettem. S úgy vélem, jogosan. Vaskos kis terem­tés ő, súlya húsz kiló körül lehet. S a könyökében korához képes meglepően kemény és szögletes JS a lábad. Itt a törülköző ... A kis­­ollót nem láttad? — Nem találkoztam vele — Játssza a férfi a sértődöttet. — Legújabban esik a körömnyírás. — Ugyan kérlek! De mit csinál­lak, mikor a leglehetetlenebb idő­pontban állsz vele elő. Tudhatnád, ilyenkor már fáradt vagyok: Hol lehet az a kisolló? — Fogalmam sincs róla. Miért nem teszed mindig ugyanarra a helyre? Miért vagy rendetlen? — En, rendetlen? Nem vagyok rendetlen! Fáradt vagyok. Csak fá­radt ... Nincs erőm gondolkozni. Már mindenütt megnéztem, Keresd te is! A férfi bosszankodva ál! fel az asztaltól. Szórakozottan odább tol­ja az összehajtogatott újságot. A kisolló alatta lapul. — Hány perc van még hátra? — kérdezi az asszony. — Három és fél... Ezalatt le­nyírod. — Pontos az órád? 1— Fontos! A férfi leül, lábát felteszi a másik székre. Meg van elégedve. Ilyenkor érzi át igazán a házas­­életből áradó nyugalmat, kényel­met, biztonságot, boldogságot, ló tudni, hogy felesége van. aki sze­reti és minden parancsát kérését teljesíti. Példánl most is... Le­nyírja a körmét! Más asszony ezt fmmel-ámmal teszi. (Ha ugyan egyáltalán megteszi. I Ismeri az asszonyokat. Legtöbbje gyűlöli fér­je szennyesét. Mert kicsoda egy Folytatás a 14. oldalon J. Crossaann felvétele csontot éreztem. Fmesegem meg­értésemet kérte, a nagylányok a kicsit dicsérték, hogy milyen nyu­godtan ül a karomon és milyen édes. Ö egy ideig némán hallgatta méltatlankodásomat. Váratlanul megszólalt. — Gondolj a vízre, apu . . ! Meghökkentem. — Milyen víz­re.. ? — A Balatonra. Ott van a síne­ken túl, a fák mögött. Megnémultam. A feleségem mo­solygott. A lányok kuncogtak. Ve­gyes érzelmekkel és komor arccal fokoztam a vágtát, családom alig bírt követni. A vasúti síneknél kislányom tár­gyilagosan megjegyezte. — Mindjárt az árnyas utcába érünk... Ott mór könnyű lesz a gyaloglás... — Kínzó belső nyug­talansággal néztem ró. Gúnyoló­dik velem ez a kölyök? Alig nőtt ki a földből, s már atyját csúfolja, kineveti? De az arca komoly volt, megfontolt; őszintén gondolta, amit mondott. Jót akart nekem, biz­tatott. Magátólértetődő nyugalom­mal ült a karomon és tovább böl­­cseJkedett. Amikor a lángossütő bódéját megpillantottuk, felkiál­tott. — Ott... ntór ott van, apu, ne légy kishitű ... I Minden lépés kö­zelebb visz hozzá ... Családom vígan zajongott körü­löttünk. — Jeges kakaó ... dinnye, fagy­lalt, főtt kukorica ... Sziszifusz érezhette Így át a kin lényegét, amikor a sziklát görgette a hegyre fel. Karom zsibbad, lá­bam rogyadozik. Vállárnál mintha maró savval öntötték volna le és besózták volna, mint disznóöléskor a szalonnát és oldalast. A bejárat előtt lányom azt mond­ta még: — Az élet nem könnyű ... Tudom, tudom... ne folytasd, Majal Az erős legyőzi a nehézsé­gekéi... ugye, ezt akartad mon­dani?

Next

/
Thumbnails
Contents