A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-14 / 37. szám

24 évvel ezelőtt, 1945. szeptember 2-án kiáltották ki a Vietnami Demokratikus Köztársaságot

A régi Időkben a falusiak nem egyszer hallották, hogy amikor a franciák 1873-ban megszállták Hanoit, az öreg Do apja meg nagyapja bementek a városba és mindketten elestek nem messze a Déli kaputól, az ottani erődért vívott harcban.

Nos, ezt az öreg Dót, régimódi öltözékben, szalaggal a homloka körül és hátán takaróval látták a falu mögött. Ott élt egy rozzant kis kunyhóban, 'kifakult falait minden évben friss rizsszalma fonatokkal toldozta ki.

A szérűkön túl nem volt mezsgye, sem határkő; amerre csak az ember nézett, mindenütt vfzlfű zöldült. Nyár elején fehér meg lila virágok tarkították, olyan színpompával, hogy majdhogy bele nem fájdult az ember szeme. De emberek Jöttek és felszántották a mocsarat. Előfordult, hogy az ekét húzó bivalyok annyira besüppedtek az iszapba, hogy csak fekete orruk csillogott a víz fölött. S csakhamar a földeket összeszántották a falu földjeivel.

öreg Do kapálni Járt napszámba, Nap mint nap, majd teljesen meztelenül, csak egy vászon átalvetővel a vállán s szalaggal a homloka körül porhanyította a földet, így Ismertük mi is — a Jó ég tudja, hány éve már annak — még gyermekkorunkból.

Az idén októberben öreg Do váratlanul beköltözött a faluba. Egyébként nyilvánvaló volt, hogy az öreg már régen készült erre. Mint kiderült, már korábban előkészített nedves bambusz karókat, s a kunyhó sarkában ott volt egy nagy köteg bambuszrostból font kötél.

Október elején, amikor a falusiak kezdték szárítani a szalmát, öreg Do új tetőt rakott a kunyhójára. Kicsi kunyhó volt, öreg Do maga építette. Mindene megvolt, amire csak szüksége lehetett, úgyhogy semmiért sem kellett bejárnia a faluba. Nem messze a kunyhótól banáncserjék álltak, az erős szét felborzolta leveleiket. Itt, a falun kívül mindig erősebben rújt a szél.

A falusiak megkérdezték öreg Dót:

— Csőszködni akar, apó?

De öreg Do hallgatott.

— Helyes, apó — bólogattak amazok. — A mezőnek azon a részén zöldséget akarunk termeszteni. S jó lesz, ha segít kiirtani a pockokat meg a madarakat.

Nemrég a bambuszsövény mögötti földeket felosztották zöldség meg tubarózsa termesztésére. Hajnalonként hosszú sorokban vonultak a kordák, káposztával és virággal megrakodva, a város felé.

A gyerekek azonban, mikor megtudták, hogy öreg Do közelebb költözött a faluhoz, a maguk módján magyarázták az eseményt:

— Azért Jött ide az öreg, hogy közelebb legyen a madárfogó helyekhez. Nemsokára mehetünk madarat fogni.

öreg Do hallotta ezt, s csak mosolygott.

S valóban itt volt a madarak vonulásának Ideje. Itt, a külváros tiszta és csendes ege alatt máskor már megjelentek a gerle-csapatok. A madarak leírtak egy kört, majd leszálltak, mintha csak egy láthatatlan kéz magot szórt volna ki nekik a földre. A hozzáértő madarászok átjöttek a folyó túlsó partjáról is, hogy felállítsák hálóikat. Jó ára volt a friss gerlehúsnak. A járási felvásárló vállalat szívesen megvette mindet; aki tíz madarat átadott, az a rendes áron kívül kapott még egy rendkívüli utalványt is, s ezzel Jegy nélkül egy kis csomag kitűnő teát vásárolhatott.

A falusiak látták, hogy öreg Do unokája egy nagy köteg kötelet visz, s mindjárt tudták:

— Igen, igaza volt a gyerekeknek. öreg Do megy madarászni. S újévkor mindenkit kitűnő teával fog megvendégelni.

Kora hajnalban az unoka elindult a nagyapja után. A harmat még nem száradt föl, a nedves füvön harmatgyöngyök ragyogtak, s mintha a tubarózsa most ébredező bimbói mosolyogtak volna.

A fiú elérte a szállást, öreg Do egy szalmakévén üldögélt és teát szürcsölgetett.

— Rakd le itt a kötelet — mondta az unokájának —, mindjárt útra kelünk, elviszed apádnak a reggelit. S estig Jó lenne ha meghoznád az engedélyt a városból.

— Apu azt mondta, ne menjen sehova, van otthon elég élelmünk.

Az unoka huncutul hunyorított. Ha az öreg egyszer elhatározta, hogy kimegy madarászni, nem tesz le a szándékáról. A kunyhó falán már ott vannak a hálók, s a csalogató madarak is kéznél. A fiú hozta őket a mezőről, úgy megszokták az embert, mintha mindig a közelében éltek volna. Nyaktollazatuk közé húzott fejjel aludtak.

Az öreg meg az unokája elindultak madarászni. Eljutottak arra a helyre, ahol rendszerint fel szokták állítani a hálót, öreg Do már korábban Itt Járt s egy kis tisztást taposott ki úgy, hogy ne látszódjék túlságosan veszélyesnek, s a madarak természetes tisztásnak tartsák. Az unoka ügyesen segített az öregnek kihúzni a hálót s hozzákezdett a karók leveréséhez, öreg Do kiadta az utasítást:

— Engedd ki a csalogatót.

A fiú óvatosan kezdte kiszedni a kalitkából a madarakat, mindegyiknek egy rongydarabkával bekötötte a szemét, aztán könnyedén feldobta őket a levegőbe. A bekötött szemű madarak széttárták a

To-Cho-Ai:

szárnyukat s a magasba emelkedtek, de mindjárt le is estek. Meszsziről úgy látszott, mintha a madarak a föld közvetlen közelében repülnének.

öreg Do, amikor látta, milyen ügyesen bánik unokája a csalogató madarakkal, leült és nyugodtan pöfékelt vlzipipájából. Az utóbbi napokban kissé lehűlt a levegő, de a madarak mozgékonyak voltak, és örömmel csapkodtak a szár nyakkal. Alighanem félelem nélkül iderepül hozzájuk a többi madár.

Befejezve az előkészületeket, az öreg és unokája most már a madarakat várták. Kissé távolabb megélünkült a mező, megjelentek a zöldségtermesztő brigád tagjai, vállukon puskát és fakalapácsot vittek, amivel a földet egyengették a gyökerek körül. A távolból nehéz volt megkülönböztetni, melyik a puska és melyik a kalapács. Ott azonban, ahol szántottak, jól le hetett látni a puskákat — a bivalyok hátén himbálóztak.

A mező fölött megjelent egy gerlecsapat. öreg Do felegyenesedett és fölengedett két csalogató madarat. Ezek egy kört írtak le a levegőben majd visszaereszkedtek a földre s a bambuszkerftésen ugráltak. AZ unoka készenlétben tartotta a hálóhoz kötött kötelet. Ebben a pillanatban ért oda a ger- 1 ecsapat.

De megfordultak és tovarepültek.

öreg Do nem sajnálta őket. Ha elrepültek, hát majd jönnek még mások ... De bizony elrepült mind. Az unoka odaszólt az öregnek:

— Üljön le és pihenjen, majd én figyelek.

— Jól van, neked éles a szemed. Képzeld el, későn engedtem ki a csalogató madarakat.