A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
uidig hazudott — mondta a térti. A barátja hallgatott. — Ismered azt a történetet, ami kor megszúrták az ujját? Nem? Hát most elmondom ... Ez a hazugsága fájt legjobban. Várj, nem is olyan könnyű elkezdeni... Mert az ő hazugsága olyan volt, mint a nagyon finom angol szövet. Az idő egyszerűen nem ártott neki. Nem kopott, nem fényesedett. Tíz év múlva is friss- volt, gyűretlen. Miért mondom, hogy tíz év múlva? Mert ez a hazugsága éppen tfz évvel ezelőtt kezdődött... így tudott Edit hazudni ... Egy-egy szava, valamilyen egyszerű története osztódva, ártatlanul belefúrta magát az időbe, az életünkbe, és öt, nyolc, tíz év múlva derült ki, hogy hazugság volt. És ekkor már olyan reménytelen volt kibontani ezt a fonadékot, mint az indás, őserdei sűrűséget. Hát elkezdem. Figyelj . .. Tizenegy évvel ezelőtt még nagyon fiatalok voltunk, különösen £dit volt az. Akkor még nem ismerted öt — nogyan is jellemezzem? Edit úgy volt fiatal, mint egy feltöretleu dió. Mintha mindig magában rejtett volna valamit; állandóan volt valamilyen bosszantó titka. Legtöbbször megejtett ez a látok. Ha táncolt vagy úszott vagy egy szelet csokoládéba harapott, -vagy egyszerűen csak nevetett, s te sokáig nézted, egy idő múlva feltétlenül unszolni Illés Endre KÉT GYŰRŰ kezdett a vágy: jó volna ezt a lányt feltörni, ugyan mi kacag vagy mi ficánkol benne ilyen fényesen? A koponyacsontját méregetted, mi van mögötte? Én egyszer a csuklóját fogtam, az érverését figyeltem, és esküszöm, hogy ez az érverés más volt, mint a többi fiatal lány érverése. Valamivel tettebb, duzzadtabb volt, s mintha egy kígyó tekergett volna benne, egyegy percre egészen ellasúdott. Hazugság égett abban is. És néha olyan volt ez a lány, mint a nyári fénytől meleg, most tépett barack vagy mint egy kismacska. Puhán, hamvasai) engedett simogatásodnak. Kicsi volt, a tenyereden elfért, egészen kiszolgáltatta magát neked. De hiába becézted, s ö hiába dorombolt vissza, érezted, ez a közeledés két különböző nyelv. Ilyen reménytelen volt Edit mindig. A vacsora is hagusággal indult. A vacsora a Szalonkában, amikor megszúrták az ujját. Kettesben ültünk hófehér kis asztalnál, a fal mellett, ezt az asztalt szerelmeseknek terítették és fehérítették. Először voltunk itt. Örültem Edit könnyű ruhájának, a könnyű pírnak az arcán. — Meddig táncoltatok tegnap Éváéknál? — kérdeztem Editet. —- Tizenegyig. — Azután? — Hazamentünk. — Nem akarsz egy cigarettát, Titi? Vacsoráig még szippanthatunk néhányat... Megkínáltam a cigarettával. Miért mondjam most el neki, hogy tudom: éjfél után háromkor mentek haza* Délután beszéltein Edit anyjával — ö mondta. Sokféle hazugsággal kezdődött ez a vacsora. Én is hazudtam, a Szalonka is hazudott. A vacsorát hazudtuk Editnek. Mert a Szalonka ban minden, vacsora szemfényvesztés volt, mutatvány, látványosság, majdnem bűvészkedés. Nem írom le neked ezt a megejtő kis éttermet. Ismered őket, mind egyformák. Divatosak, és három év múlva az új csillag elhomályosítja a régit. Az ételt azonban el kell mondanom... Borjúérmet rendeltem, ezeket a kis húsdarabokat májszeletekkel és szalonnával együtt pirították itt, szabad tűz felett. Hosszú, hegyes, valódi vívótőrökön pirították. És így is hozták őket a terembe, az asztalhoz, sisteregve, forrón; a kiszolgáló pincér, mint egy szmokiugos párbajozó rontott be, jobb kezében a tőrrel, és a kékesen fénylő vason egymás mellett sorakoztak a felszűrt hússzeletek és májdarabok. Hát ez volt a mutatvány. — Editet akartuk így elkápráztatni, a Szalonka és én. És Edit nem vott érzéketlen szakmája finom fogásaival szemben, mindig szívesen fogadta ezeket az ötleteket. A Szalonka ban is megszorította a kezemet: — Te. ez príma rendezés! De most baj esett ebből a mutatványból. A pincér megszórta Editet. Egy zsírcsöpp esett volna le Edit könnyű nyári selyemruhájára, a pincér ijedten kapta odébb a hosszú tőrt, hátrált vele, majd isméi előbbre lépett, s eköz öen hevesen, erősen beleszórt a tör begyével Edit gyürüíujjaba. Alulról szúrt bele, a jobb gyűrűsujjba, a legalsó ízületbe. Csontig szúrt. Talán akkor árulta el először Edit a titkát. Ez a titok úgy ugrott ki belőle, mint paprikajancsi a véletlenül telpattantott dobozból. Egészen közönséges fájdalom és düh volt benne ebben a pillanatban. Sírni szeretett volna, és potonütni a pincért. Bizonyosan engem is. De azután megettük a vacsorát. Persze nem érdekelt többé se a magunk, se más asztalok mutatványa. Hazakísértem Editet. S másnap kezdődött az ijedtség: Edit ujja megdagadt, a megszűrt ízület lüktetett és égett. Mi történt? A tőr begye zsíros volt, talán kormos is, a seb fertőződött. „ínhüvelygyulladás“ — mondta az orvos. És ez nagyon komoly baj. „Titi keze megmereveilbetik . . A gyulladás átterjedhet a szomszédos ujjakra ...“ — ilyenekkel ijesztgettük egymást. Edit anyja és élt. Mert mi ketten akkor már szövetséget kötöttünk Edit ellen. Én azzal kezdtem a szövetséget, hogy elmondtam Edit anyjának a vacsorát a Szalonká ban. Ezt el kellett mondani, mert Edit hazudott. — „Kitty kézimunka ollójával szúrtam meg a ujjamat.“ Ezt mondta. De később mást is elmondtam még Edit anyjának. Amire mindennel végeztem, Edit ujja meggyógyult. Közben vagdosni is kellett, sokat kötözgették, s végre rendbe jött. Így lett a feleségem. Az én komédiám sebesítette meg, most már hozzám tartozott. Tudod, hogy milyen volt ujján a beg? Mint egy fél jegygyűrű. Fehér jegygyűrű. Az igazi, az arany, éppen eltakarta. — Tőled kaptam mind a kettőt! — hajolt felém. Ezt Firuuzéoen mondta, az Aruo-parti, szál loda erkélyéi). Háromhetes házasok voltunk. — Tudod, akárkinek a gyűrűje kerülhet egyszer ide, de a tiedet, az elsőt, sohasem fogom tudni alóla lehúzni. Engesztelve fogtam át. De csak ót foghattam meg, hullámként csobbanó és elluló titkait soha. Nem mondom most el a házasságunkat. Nem mondom el, hogy mennyit hazudott. Néhány dologról már hallottál is... Mindig hazudott. Régi hazugságai úgy lótgak bele életünkbe, mint őszi kertekben az elrongyolt pókhálók céltalanul hinibálódzó szálai. A rájuk tévedő napsugárban szinte fénylettek, égtek és megszépültek. Titi úgy hazudott, ahogy te vagy én egészségesek vagyunk. így volt könnyű és fájdalomtalan az élete. És nehogy azt hidd, hogy hibbant vagy rögszmés vagyok. Kis dolgokat hazudott, jelentékteleneket, kedveseket, néha persze gonoszakat is. De sokat hazudott. Ez állapot volt nála, folyamatosság, s ahogyan mondtam már: egészség. Voltak nagy, komisz, lelketlen hazugságai is. De alegsértőbbet még nem mondtam el senkinek, magamnak sem ismételtem el soha. Tavaly történt. Nyár volt, a kertben ültünk, ő egy fekvöszékben napozott. Melléje ültem, a kezével játszottam, tíz éve volt a feleségem. Játék közben lehúztam ujjúról a jegygyűrűt, ott fehérlett alatta a heg. Az ifjúság üzeneté re gondoltam, a régi estére a Szalonká ban. Mint egy fénylő szoprán hang, úgy szállt felém az emlék. — Mi ez? — kérdeztem, s a hegre mutattam. — Sohasem vettem észre. Miért mondtam ezt? Nem tudom. Talán játszani akartam- vele . . . Edit az ujjúra pillantott. — Nem láttad? Pedig mindig megvolt. Kis lány koromban egy üvegdarabbal megvágtam az ujjamat. Ügy emlékszem, a Balaton mellett történt, nyáron, a homokban ... Ránéztem ... Mindenről megfeledkezett vol na? Edit nem játszott. Ez komoly hazugság volt. Nem tudom, mire gondolhatott. Tíz éve sűrű hazugságfonatain át talán úgy látta, hogy más fiúval ült akkor este a Szalonkában? Ezt sohasem tudtam meg. Edit mindig megőrizte a titkait. Hát így váltunk el. Hl Zelk Zoltán Vers a lehelről és a nem lehetrol A nem lehelből, mondjad, meg lehet másképp lehet, vagy már csak így lehet, hogy nem lehet más, csak a nem lehet? Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem leheti mert hajad, orrod, szájad és szemed — mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál. De este lett, és olyan este lett, megleltem újra arcod és kezed, egymás szájába sírtuk: Nem lehet, hogy már csak így, hogy másképp nem leheti és hajad, orrod, szájad és szemed. S ki az hittem, hogy élni ébredek, megint csak itt, megint e dérlepett falak között, megint a nem lehet. Vacog a szív, veri a perceket, veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem leheti Ha megyek már az utcán, úgy megyek, gázolva folyót, zihálva hegyet, mert voltak folyók és voltak hegyek és voltak évek, voltak emberek és mi volt még! mi volt! és azután egy nyári perc december udvarán — a vén remény... és voltak reggelek, mikor veled, melletted ébredek és hujad, orrod, szájad és szemed s az ing s a váll s a paplanon kezed... Úgy szól a szó, mint az emlékezet — hát nincs szavam több és nem is lehet, Micsoda madár laj, a szelek drótsövénye szét ne szedje már, / földet érjen, megpihenjen ez a zöld madár. Előbb ágra száll, aztán gyupre száll, zöld erdőben, zöld mezőben sétál a madár. Micsoda madár, micsoda madárl kék a lába, zöld a szárnya, fűhegyen megáll. Idegen a táj, tovább menne már, véres még a bóbitája, tolla csupa sár. Né menj el, madár, kilobban a nyár, sárga pernye hull a fákról, füstöl a határ. Nem megy a madár, marad a madár, sűrű esó lesz a rácsa, ketrece a táj. Holnap őszre vál, aztán télre jár, fehér fák közt, hómezöben sétál a madár. Micsoda madárl micsoda madár! kék a lába. zöld a szárnya, dér gyöngyén megáll.
