A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-07 / 36. szám

Pista a falhoz támasztott kerékpár mellett guggolt: olajozta: Anyja a kert felől jött egy kosár uborkával a höna alatt. Hunyorgott a tűző napon. Ellenségesen megállt a fia felett. Készülődést látva rögtön megsejtette, hogy nem a répába készülnek kapálni.

— Hova a francba mentek? .. . Majd kaptok ti apátoktól! . .. Elcsavarogjátok a drága időt, c répát meg a gaz eszi! — Mérgesen ledobta a kosarat a fal alá. Szanaszét gurult a sárgászöld uborka. — Nem hallod? Síiket vagy? . .. fézusmárjáját a fülednek! '

Pista rá se hederített. Beszölt a konyhaajtón: sürgette a feleségét. Aztán kapta a kerékpárját, s kormányát az utcaajtó felé fordította.

Erzsi kiperdüli az ajtón fehér selyemruhájü" ban. Ezer apró búzavirág kékített rajta. Hajába is vékony szalagot kötött — halványkéket.

— Nem mondanátok meg, hová a nyavalyába mentek?

— A városba, az orvoshoz. A jiői orvoshoz, na!

— Flancoltok, tetvesek, a répát meg egye meg a gaz!

— Azt, }láncolunkI... Tudja jól, hogy a gyereknek már régen meg kellett volna lenni, Erzsi meg olyan, mint a deszka!

Kovácsáé ezer átkot szórva összeszedte az uborkát. Rázta csontos öklét, villámlott a csúnya, fekete szeme. Pista eleresztette a füle mellett. Kerékpárját kitolta az utcára, vázára ültette asszonyát és elindultak.

Egész úton azon járt az esze, hogy az orvos most megnézi a feleségét. Mindenét megnézi. Foftott haragot érzett.

— Ismered?

HANA PROS KOVA:

Elismerem, hogy eleinte sokszor féltem tőle. Az első szimpőmái felfedezésekor úgy pánikba estem, mint a ló, amikor tájfunt érez a levegőben. Lehetséges, hofy önök nemi ismerik ezeket az érzéseket, de nem is kívánom önöknek.. Amint megéreztem a levegőben a jelét, hogy közeledik, kedvem lett . volna elharapni a zablát, kirúgni hátsó lábammal, és nekirohanni a világnak. Érdekes, hogy az ember ezeket a szimptómákat, nem magán veszt észre, hanem valahol önmagán kívül: mondjuk rápillant valakinek az arcára, valamilyen mondatot hall valahol, vagy meglát egy telefonoszlopot vagy bármi mást, legyen az akár hétköznapi, akár valamilyen fenséges dolog, mindjárt tudja: ma éjjel nem fogok aludni. Eleinte orvoshoz jártam vele, tablettákat szedtem, és mindenféle szertartásokat végeztem, pontosan betartva az utasításokat: zuhanyoztam, tartózkodtam a kávéivástól, az ágyban való olvasástól, mindig az oldalamra feküdtem egyik lábamat kidugva a takaró alól, de nem használt semmi. Míg aztán végül rábukkantam egy orvosra, aki segített rajtam; egy öreg fogorvos volt, aki véletlenül ugyanebben a bajban szenvedett.

— Nyugodtan feküdjön le azzal a tudattal, hogy egy szemernyit se íog aludni — mondta.

— Hogyan?

— Ügy, ahogy mondom. Levetkőzik, felölti a pizsamáját, és azt mondjá magában: ma nem lesz alvás. Persze, már előzőleg biztosít magának valamilyen szórakozást éjszakára.

— Hogyan? — ismétlem meg.

— Pontosan úgy, ahogyan mondom. Nem szabad azzal az eltökéltséggel lefeküdnie, hogy mindenáron aludnia kell. És nem szabad az órát néznie. Nős?

— Nős vagyok.

— Gyerekei vannak?

— Három.

— Foglalkozása?

, — Könyvelő.

— Akkor nagyszerű — mondta az a kedves ember, mintha csak otthon lett volna. — Mától kezdve teljesen mindegy lesz magának, alszik-e vagy sem.

— És segít ez valamit, doktor úr? — kérdeztem. — Később fogok tudni aludni?

— Lehet, hogy igen — mondta a fogászom sértőn. — De az is lehet, hogy nem. .

Az volt a benyomásom, hogy félre értett.

LOVICSEK BÉLA:

Pif ácsok

— Kit?

— A női orvost... Azt beszélik, nagy kan.

— A rossz se törődik vele. ..

— Hát vigyázz magadra!. Kimosakodtál, kíöltöztél, mint egy úf húszas, vigyázz magadra, hallod!

— Retkesen, koszos ruhában csak nem állhatok elibe, bolondos! — Kibodorított haját Pista arcához nyomta.

— Ne cigánykodj, hallod, az IstenedetI

Nyomta a pedált makacs dühvei. Asszonya

a kormány és két karfának az ölelésében ringott. Érezte üdeségét, jó asszonyszagát. Most vette csak észre, milyen finom pelyhek teszik hamvassá formás nyakát. Meglódult ereiben a vér.

Félúton lehettek, a kis vasúidnál, ahonnan jobbra legyezőként elterül az erdő akácaival, gyertyán- és szilfáival.

Pista megállt. Asszonya csodálkozva nézett fel rá sötétkék szemével.

— Megkívántalak, no, hát aztán!... Bemegyünk az erdőbe, semeddig se tart az. Addig egy lépést sem teszek tovább.

Vállára kapta a karékpárl, átlépett az árkon,

Megpróbáltam neki megmagyarázni, hogy egy olyan társadalmi helyzetű ember, mint én is vagyok, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy megbolonduljon.

— Nem bolondul meg — mondja a fogász egészen komolyan. — A legfontosabb, hogy ne féljen tőle. Ha alszik, jó — ha nem alszik, úgy is jó. Majd meglátja, hogy ez nagyszerű recept. Én már húsz éve használom.

— És tud aludni? — kérdeztem.

— Néha igen, néha nem — válaszolta az öregúr. — Ha nem alszom, akkor szórakozom. Olvasok ... dohányzom ... rajzolok ... eszem... elmélkedem... kimegyek sétálni egyet.

— És milyen kihatással van ez az ön foglalkozására? — bátorkodtam megkérdezni.

— Ügy érzi, nem húzom-e ki a páciensem egészséges fogát? Attól nem féljen — jelentette ki kategorikusan. Már csak azért sem, mert tudom, mi a bajom. Ez inkább a virágzásban levő fiatal, egészséges és öntudatos emberekkel szokott előfordulni.

Megszívleltem a tanácsát. Kipróbáltam a receptjét, és mondhatom, hogy valóban segített, ha nem az álmatlanság, legalább a félelem ellen. Amikor véget érnek az esti szertartások és úgy fest a lakás, mint ütközet után a harcmező, s végre egyedül maradok a csatatéren, megvárom, míg minden elcsendesül, aztán kilopakodom az ágyból, ellátom magam cigarettával és olvasnivalóval, s letelepszem a konyhában egy székre.. Kezdetben igazságtalannak tetszett számomra, hogy itt kell üldögélnem, míg mások alszanak, de most már némileg értem, -mért szakadt ez éppen énrám, és — bár hihetetlenül hangzik — érzem, hogy ennek a dolognak a legmélyén van valami, amit eddig nem tudtam kellőképpen értékelni.

Megmondom egyenesen: ennek a bajomnak köszönhetem — egyébként, aki próbálta, az tudja, hogy ez több mint baj —, hogy lassan megszabadulok az időzítettségtől. Mert eddig tulajdonképpen időzített bombaként éltem. Ha valaki azt gondolná,, hogy az ember azért időzített, mert úgy tetszik neki. a feleségemmel felmutathatjuk azoknak a tennivalóknak a jegyzékét, amelyeket naponta el kell végezni. Tudják, hogy van az, amikor kivételesen este kerül sor valamilyen beszélgetésre. Az ember észre sem veszi és már benne van. Váratlanul előadódik valami, amiről beszélni kéne. Lehet,

Erzsi meg csak állt az új közepén tétován, haragosan.

— No, mozdulj már! Megmerevedtél, mint a szőlőkaró! — s törtetett a bokrokkal övezett erdőszélén. Erzsi meg utána szitkozódva. Minden marhának elmondta, hogyan áll ő most már az orvos elé, föld alá süllyed szégyenében.

Egy simatörzsü gyertyán alá heveredtek. Körülöttük játékosan vibráltak a lombon átszürődö fények, zengett a madárdal, a bogarak harsány muzsikája, s kiabált a kakukk, mint otthon a falióra.

— Most már könnyebb a szívednek? ... A ruhámat is összegyűrted ...

— Én vettem, összegyűrhetem, ha kedvem tartja. Most kedvem tartotta. Az orvosra meg egyet se gondolj! Nem megyünk hozzu.

— Nem megyünk, nem megyünk ... Mit mondasz majd otthon apádnak, anyádnak? Talán bizony azt, hogy itt henteregtünk az erdőben? ... —

— Semmi közük hozzá! ... Ne remeg), no, mint az ázott veréb! — Átölelte Erzsit, csókolgatta a pelyhes nyakát. — Szép vagy... jó vagy ... a tested egyálló láng .. . butus ... Majd azt mondjuk, hogy nem rendelt az az éhenkórász ...

Egy-két cigarettát elszívott még, aztán viszszafordultak. Lassan, kényelmesen nyomta a pedált, verejtékezett a homloka. Szököttek már az átmenti búzatáblák. Az árokparton pipacs tüzelt nagy foltokban ...

És Erzsi lángoló arccal ringott a kormány és Pista két erős karja ölelésében Halvány mosoly lengett a szája körül: szerette azt a nagydarab, erős vadembert, nagyon szerette . . .

hogy még van mit mondanunk egymásnak. Talán az ember el is csodálkozna azon, amit meg tudna a másiktól. Lehet, hogy mindketten várnak valamire.

De akkor jön egy magasabb parancs: a szükséges rossz amely tüzes kardot lobogtató angyalként él a képzeletemben. A parancs így hangzik: Semmi beszéd, ma már retteneteseit késő van. Aludnunk kell. — Ez igaz, kell, természetesen. Mi lenne velünk, ha nem aludnánk.

Aludni! Aludni! Ez úgy zúg a fülemben, mint az elcsigázott családok csatakiáltása, hallom a saját ellenszenves, kibírhatatlan hangomat, amikor a gyerekekre ordítozom: Aludni! Aludni! —- Bebújtok már végre az ágyba?! — harsogom csúnya hangomon. — Előbb nem volt rá időd? Mit csináltál egész délután, és így tovább. Közben a lelkem mélyén a legszívesebben azt mondanám nekik: Édes kis pajtásaim, tegyétek, ami jól esik ... Az élet úgyis elég elviselhetetlen ... Nem kell aludnotok menni, ha nem akartok. Az éjszaka szintén kellemes lehet. Bújjatok ki a takaró alól, és gyertek ide hozzám. Legalább nem leszek egyedül a fenyegetőző csillagokkal. — Naponta nyelek le dolgokat ílymódon. Persze nem szó szerint így, de hasonlóképpen. Mondjuk, szívesen mondanám nekik, hogy ne vegyenek túl komolyan. Nemsokára úgyis egyedül maradtok ti is, ha fogtok rendszeresen aludni, járni, ha nem .. . Úgysem segít az rajtatok semmit. — Ehelyett naponta holtfáradtra gyötrí magát az ember.. Az anyós felkiált: Aludni! Anyátok fáradt. — Közben ő maga is bandzsít a fáradtságtól. Fürdetjük a kicsit, vacsora, mindenféle tennivalók. Minden csak egy bizonyos pontig fokozódhat, aztán hirtelen lezuhan oda, ahonnan elindult. Az esti szertartás végétért. A gyerekszobában sötét van. Az anyós lefeküdt. Kettesben vagyunk a feleségemmel. Még átfutunk egy-két dolgon, amit meg kell tárgyalni. Toníknak újabb hármasa van kilátásban. Az óvodában kanyaró ütött ki. Toníknak cipőt kell venni.

— És te? — Mondja végül.

— És te? — mondom, amikor feléin nyújtja a kezét, miután már csupán egyetlen, nem túlságosan kimerítő feladat vár rá..

Aztán, amikor már alszik, még elnézegetem az arcát.. Nem sokáig, hogy fel ne ébredjen. Most már nem vagyok időzített bomba. Kisvártatva kibújok az ágyból a fogászom receptje szerint, és — egyedül vagyok.

Kint üldögélek a konyhában kinyújtott lábbal, és dohányzom. Valahonnét egy darab tér gördül hozzám. Úgy rémlik, mintha egy kissé megnövekedett volna a lakás. Pár méterrel löbb élettere lett az embernek, s azt sem tudja, hogyan. S ezzel a tértöbblettel a humorérzéke Is visszatér. A humorérzéknek is szűk-Álmatlanság