A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
“5 u> 0 in memóriám hogy már nem vagy 0 «A 0 abból nem lesz emlék hirtelen hirtelen hirtelen > elfolyhat a víz is hangtalan itt egy virág > u igyál belőle — c hová tegyem mindazt ami 0 nincs — emlékedet tőlem örökölték CL 0 rég halott őseim '0 ll. M u m mm beszámoló 0 "0 uu N a norvég trombitásnak olyan szaja IA volt 0 hogy az asztallábat is megszólaltatta ami természetes ha szépleányok kérik szájun akár egy húros hangszeren ezenkívül is lehet játszani keksz és tea melleit két vizit között egy második viziten n sajtó képviselőinek kizárásával — természetesen Vágy a viharba11 Árvaság A méhzürnmögést megölte a csend, Nyár-hullástól felhőnyájak úsznak nem miattam odafent. s nem miattad Nyálkás az út és iszapos, hűvösebb a szél, süllyed, mit száz láb Télbe oson egyszer kitapos, az árva falevél. új utat keres az ember Augusztus óta szebbre egyedül vagyok, jobbra vágy, rövldebb a nap okosabb ösvényt a faág vacog, találni legalább, vaskályhák vonzzák felszáritanl az esőcseppeket a fázó lelkeket, lecsókolni a ár vagy, de pergő könnyeket, hinni sem mered, szívmeleggel árvaságod elhozta a nyár, fűteni a földet, árvaságom százszor nyarat varázsolni a visszajár, menydörgés árvább vagyok, mint helyett, az anyaföld, szelídebb legyen az ember, fagyos lettem boldogabb, s szíved .örökölt, viharcsitítóbb, augusztus óta okosabb, századokat jártunk új útra lérjen v add a kezed ügyesen, nem azért, mert fázunk, szeretet védje — a szívemre tedd, s talán erezd, mégis él. megpihen. »égé,van egy kis helyre. Azt nem állítanám, hogy az álmatlanság a művészek kiváltsága és átka. Ez ugyanaz,, mintha fagylalttal traktálnának valakit, aki maga is fagylaltkészítő, és annyi fagylaltja van, hogy már undorodik tőle. Ha a világon valakinek szüksége van az éhdrségre és az ihletettségre, akkor elsősorban a könyvelőnek; vagy a irnoknőnek, a jegyszedőnek, a színpadi munkásnak, a postai hivatalnoknönek és egyáltalán a közönséges alkalmazottaknak, a lehető legalárendeltebb helyeken, azoknak, akik a legkevésbé alkotó jellegű és a legunalmasabb munkát végzik.. Semmilyen magánélet. Szinte semmi változatosság. Mindenki azt képzeli, hogy a könyvelőnek józan életűnek kell lennie. Miért, az égvilágon semmi másért, csak azért, mert könyvelő? Ez ugyanaz, mintha valaki elvárná a koporsókészítőtől, hogy szomorú, búslakodó legyen. A magány az egyszerű emberek osztályrésze. Úgy is mondhatnám, hogy elkerülhetetlen luxus. Szükséges, drágán megfizetett luxus, amire tulajdonképpen nincs is pénze az embernek. Valahol távol haragosan csapkod a kardjával az angyalom: Aludni! Aludni! de mi mást tehetnék, mint hogy udvariasan megvonom a vállam. Tudják, azóta, hogy nem tudok aludni, rendkívül nevetségesen hat számomra minden esti sietség. Ha átnézek a szomszédékhoz,, ott is lázas futkosást és tevést-vevést látok. Per, sze én is megteszek mindent, hogy a nap méltón érjen véget. És amikor minden méltón befejeződik, s én a szükséges rossz szerepében hatást gyakorolok a gyerekekre, úgy érzem, mintha bolond lennék. Én nem vagyok szükséges rossz. A korábbi énemhez viszonyítva csupán embernek látszom magam előtt, a gyerekeim pedig embereknek, akiket véletlenül szeretek. Kizárólag csak ezekről az esti orgiákról ismerjük egymást. Semmi másra nem tudok visszaemlékezni.. Léteznek vasárnapok is, de ne beszéljen nekem senki a vasárnapokról! Ha az ember nem vár tőlük semmit, néha-néha kellemes meglepetésben lehet ré»te. A bökkenő csak az, hogy a feleségem mindig várt tőlük valamit; látom rajta, hogy a lelke mélyén azt lesi, mikor változom át valamivé, hogy legalább ez felvillanyozza egy kicsit. Mondjuk állatból királyfivá, vagy unalmas férfiból állattá. Előttem teljesen világos, hogy mindketten nevetségesek vagyunk. Sőt néha az az érzésem, hogy valaki mulat is rajtunk. Hányszor ikedvem lenne őt magamhoz ölelni, és azt mondani neki: öreglány, ne vedd annyira a szívedre, hogy éppen hozzám jöttél feleségül. Minden pénzem haza hozom neked, de az időtől és a csillagoktól nem tudlak megvédeni. Nyilvánvaló, hogy tévedtél. Azt nem tudom, kiről ábrándoztál, de egy biztos, hogy nem ró«*» lám.. Fel a fejjel. Halálunkig csak kibírjuk VARGA LAJOS rajza valahogy. — Nagyon is jól tudom, milyen képet vágna. Minden nő tud vidám lenni, de humorérzékük az nincs. Eleinte néha megpróbáltam rábeszélni, hogy váljon el tőlem. Most már nem szoktam, és azt hiszem, sokkai nyugodtabb. Ahogyan elnézem alvás közben, még ma is csak az egykori lányt látom benne, azt a lányt, akivel valamikor kikezdtem és aki túl messzire merészkedett el velem.. Azt szokta nekem mondani: Te nem értesz engem. Vagy: Te nem érted a gyerekeket. Kedvem lenne így válaszolni: Azt meghiszem, hogy nem értem őket. — De inkább nem szólok semmit. Halálosan komolyan veszi önmagát is meg engem is. Művelődik,-tanul. A villamoson idegen szavakat magol. Néha megdicsérem, ma már tudom, hogy nem szabad elvennem a merszét. Bátorság, kedvesem! Csakhogy az én módomon ő sohasem tudna bátor lenni. Azt is mondta: Idegenek vagyunk egymás számára. — A nyelvemen volt: A"Zt meghiszem, hogy idegenek vagyunk. Még ha szeretjük is egymást, idegenek vagyunk. De ezt nem engedhetem meg magamnak. Rendkívüli súlyuk 'van a szavaknak számára. Az én számomra nincs. Most, hogy egyedül vagyok, bármit megmondok néki, amit sohasem ejtettem ki előtte, s amit úgysem értene meg. "'Például: Ne vedd komolyan ezeket a felnőttkori emlékeket. Ha emlékezni akarsz, akkor inkább a gyermekkorodat idézd fel magadban. Hisz anélkül is félelmetesen gyorsan repül az idő. Ne félj az öregedéstől. Ne gyötörd magad, ha a tanulás már nem megy olyan könnyen. Én nem osztályozlak, noha tudom, hogy te lélekben igenis osztályozol engem. Nem iskola a mi családunk. Amikor felébred, látom a tekintetét közvetlenül az előtt, mielőtt még teljesen magához térne. Akkor régen zokogva és hidegleléssel futott vissza hozzám, váltig bizonygatva, hogy nem tud meglenni nélkülem. Hogy az én ható-
