A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-07 / 36. szám

Roskovcmyi J. rajza Kassa - Domonkos tér 2. Mihelyt erre alkalom adódik, meg kel! nyitni az állandó magyar galériát Csehszlová­kiában. A galéria megnyitása után a tönt vá­zolt feladatok közül a tudományos igényűek és a maximális kritikai mércét követelők a ga­lériára, a tömegszervezés feladatai pedig a Csemadokra hárulnának, míg az ismeretter­jesztő előadásokat, helyi és körzeti kiállításo­kat, művész-közönség találkozókat a galéria és a Csemadok közösen szerveznék. 3. A Madách Könyvkiadónak évente legalább egy reprezentatív, albumszerű publikáció megjelentetésére kellene törekednie, amely­ben évről-évre bemutatná a csehszlovákiai ma­gyar képző- és iparművészet hagyományait és jelenét. Ezeket az albumokat persze fejlett nyomdatechnikával kellene előállítani, megje­lentetésük ezért bizonyára csak más, nagyobb kiadókkal karöltve jöhet számításba. A publi­kációk elsősorban a magyarországi művészet­­történeti kutatás hézagait igyekeznének kitöl­teni és a csehszlovákiai magyar művészet öt­venéves múltját s további fejlődését kísérnék figyelemmel. 4. A csehszlovákiai magyar sajtótermékek állandó képzőművészeti rovataiban rendszeres kritikai tevékenységre kell serkentenünk a hozzáértőket. Arra kell törekednünk, hogy mű­vészeti cikkíróink, kritikusaink széleskörű tu­dással rendelkezzenek, hogy témakörükben ne legyenek dilettánsok, hanem professzionális fölkészültségűek. Ezért itt nem árt elgondol­kodnunk azon, hogyan iskoláztathatnánk ki, vagy hol szerezhetnénk be a csehszlovákiai ma­gyar valósággal intim kapcsolatban élő s emellett szakmailag maximálisan képzett, eu­rópai tájékozottságú kritikusokat. 5. A műemlékvédelem terén — bár a fönti pontokba a műemlékvédelem is szorosan bele­tartozik — az edigi gyakorlatnál sokkal haté­konyabban kellene követelnünk értékes épüle­teink, objektumaink műemlékké nyilvánítását, tatarozását és gondozását, valamint megfelelő célra való fölhasználását. Egy-egy épület, ob­jektum értékét ugyanis nemcsak annak mű­vészettörténeti helye, hanem a hozzá fűződő ha­gyomány, az épületnek, objektumnak különbö­ző történeti, tudományos, művészeti személyi­ségekhez, eseményekhez való viszonya, tehát a köztudatban, a tágabb kulturális, politikai vagy egyéb vonatkozásokban betöltött sze­repe is meghatározza. Ez^ ami a szlovákok vagy a csehek szemében nem jelent értéket, az a mi számunkra lehet értékes, és fordítva. Nem ártana tellát Csehszlovákiában egy külön magyar műemlékvédő bizottságot alakítani, amely az országos műemlékvédő bizottságnak javaslatokat terjesztene elő. Néhány ellenérv ellen Gyakran halljuk, kivált íróemberek szájából, az az érvet is, hogy amint íróink és újságíró­ink maguk harcolták ki maguknak, amijük van, harcolják ki a magukét képzőművészeink is. S ezzel vissza is jutottunk arra a pontra, amelyről ez az egész gondolatsor elindult: hogy a csehszlovákiai magyarság közéletében a fő szerepet pedagógusok, írók és publicis­ták játsszák,, hogy miért van ez így stb. Tény, hogy a csehszlovákiai írók és újságírók sok­­,mindent kiverekedtek maguknak. Tették ezt mesterségük eszközeivel, a nyelvükkel és a tollúkkal. S tették ezt azért, mert a szlovák nyelven író magyar író már nem nevezhető teljes joggal magyar írónak. Aki pedig szlová­kul nem is tudott jól és író akart lenni, kény­telen volt magyarul kiverekedni magának az elismerést. S ha már elismerték, természetes, hogy magyar íróként ismerték el, hisz magya­rul írt. A képzőművészekkel azonban nem ilyen egyszerű a dolog. A képzőművészet eszköze nem a nyelv, sem a mondatokat papírra vető toll. Nagy képző- vagy iparművész olyan em­ber is lehet, aki egy értelmes, hibátlan mon­datot sem képes papírra vetni. Ne várjuk hát képző- és iparművészeinktől,, hogy művészi al­kotómunkájuk helyett követeléseik fogalmaz­ványán törjék a fejüket. Az ilyen fejtörés a publicistához, de még a költőhöz is sokkal kö­zelebb áll. (Nem beszélve arról, hogy a cseh­szlovákiai magyar költőknek és íróknak csak­nem mindegyike a publicisztikából is aktívan kivette a részét.) A csehszlovákiai magyar képző-, illetve iparművész megmaradhat ma­gyarnak anélkül, hogy életében bármit is leír­na. Nem eleme a nyelv, semmi nem kénysze­ríti rá, hogy különösképpen ragaszkodjék eh­hez vagy ahhoz a nyelvhez. A nyelvi és a nyelvin keresztül a nemzeti hovatartozás nála tehát nem olyan egzisztenciális kérdés, mint a tollforgató embernél. Származása, környeze­te, valamely nemzethez tartozása természetesen őt is befolyásolja, hisz nem lényegtelen, mi­lyen anyagból építi föl belső világát, de belső világából ott is képes műveket létrehozni, s mi több, műveivel ott is képes fölfigyeltetni ma­gára, magának elismerést kivívni, ahol egy magyar szót sem hall maga körül. Csakhogy kérdés, a közönsége metgudja-e róla valaha, hogy magyar. Márpedig ez a szempont szá­munkra, csehszlovákiai magyarok számára nem elhanyagolható. Nem mindegy, hogy a szlová­kok vagy a csehek — vagy akár a Csehszlová­kián kívül élő magyarok — tudnak-e rólunk, vagy sem. Művészeinknek szükségük van él­tető közegre, táptalajra, s legtermészetesebb éltető közegük, táptalajuk az itt élő magyar­ság; a csehszlovákiai magyarságnak pedig mi­nél magasabb kulturális színvonalra, minél sokrétűbb és pezsgőbb kulturális életre és mi­nél több olyan reprezentánsra van szüksége, akire fölnézhet s akit mások is megbecsülnek. Ezért úgy vélem, a csehszlovákiai magyar kép­ző- és iparművészettel való törődés nem kép­ző- s iparművészeink belügye, nem is csupán mankó, amit művészeink hóna alá nyújtunk, hanem sokkal több annál: egy nemzetiség ön­magára ezsmélésének szerves tartozéka, fejlő­désének elmaradhaüeitan fejezete. MIKÖTS I. RÓBERT

Next

/
Thumbnails
Contents