A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
Mostohánk-e a képzőművészet? A köztudat íróink nem egyszer elpanaszolták, hogy irodalmi életünkből hiányzik egy lényeges elem: az irodalmi tudat. A minőség síkján nagyonis egyetértek ezzel a megállapítással — irodalmunk csak akkor válik igazán igényes, nívós irodalommá, ha kritikánk igényes kritika, olvasótáborunk pedig igényes olvasótábor lesz. A mennyiség síkján azonban az irodalom itt is messze maga mögött hagyja a művészetek egyéb területeit, hisz Petőfi, Jókai, Mikszáth, Arany, Madách nevét minden, vagy csaknem minden magyar ismeri, sőt, minden, vagy csaknem minden magyar egyik-másik, az iskolában olvasott vagy tárgyalt művükre is visszaemlékszik még. De hány csehszlovákiai magyar tudná megmondani, ki volt Szinyei-Merse Pál, Mednyánszky László, Fadrusz János, vagy Lechner Ödön? Elég baj, hogy iskolarendszerünk elhanyagolja a képzőművészeti nevelést, hogy .közép- és főiskoláinkat évről-évre képzőművészeti analfabéták tömegei hagyják el. {Az alapiskolákról nem is beszélve.) Annál nagyobb föladat hárul e téren a kulturális intézményekre, szervezetekre, nálunk magyar vonatkozásban tehát elsősorban a Csemadokra: ezeknek a szervezeteknek, intézményeknek kellene pótolniuk az iskolák mulasztását, ezeknek kellene törekedniük többek között a széles néptömegek képzőművészeti tudatának a megteremtésére. Az ízlés A szocialista társadalomban elég gyakran halljuk, hogy a legfőbb érték az ember, hogy az ember értékeit a maguk teljességében kell kibontakoztatni, hogy az egyénnek a társadalmon belül harmonikus életet kell biztosítani stb.. De van-e harmonikus élet hézagokkal? Lehet-e szó az emberi értékek teljes kibontakoztatásáról ott, ahol az ember ilyen vagy olyan téren analfabéta? Gyakran fölmerül a panasz, hogy az anyagi jólétbe jutott proletariátus utánozni próbálja a hajdani középosztálybeliek életét, csakhogy — kellő műveltség vagy fejlődési távlat híján — gyakran .nem tudja megtölteni az adott anyagi keretet tartalommal. Valahogy üressé, fonákká válik így az élet. A képzőművészet berkeiben maradva: valódi, komoly műtárgyak helyett egy csomó giccset látunk magupk körül. A képzőművészeti tudatra nevelés problémájához tehát szorosan hozzátartozik a jóízlés kinevelésének a problémája. A hagyomány Az a négy név, amelyet képzőművészetünk múltjából fölidéztem, szoros kapcsolatban áll a mai Szlovákia területével. S mind a négy a magyar képzőművészet legnagyobb nevei közül való. De a sort hosszan folytathatnám: Ferenczy István, Izsó Miklós, Stróbl Alajos, Holló Barnabás, Madarász Viktor, Feszty Árpád, hogy csak néhányat említsek a legnagyobbak és legismertebbek közül. Magyarországon önálló monográfiák jelentek és jelennek meg róluk, de vajon hogyan ápoljuk az emléküket mi, akikhez a legközelebb kellene, hogy álljanak? Tudtommal sehogy. Mert amíg nagy íróink emlékére Jókai-, Madács-, Tompa-, Kazinczy-, Szenczi Molnár Albert stb. napokat rendezünk, megkoszorúzva az ünnepeltek szobrát, vagy domborművét, addig nagy festőink, szobrászaink, műépítészeink szülőházát, tartózkodási helyét gyakran közönséges emléktábla sem ioia.ll. Pedig nem csupán az illem kívánná meg, hogy törődjünk velük; a magyarországi művészettörténészek az utóbbi ötven évben nem tarthatnak olyan intenzív, élő kapcsolatot a szlovákiai valósággal, mint mi, Szlovákiában élő magyarok.. Ebből pedig nyilván az következik, hogy a Szlovákiában elindítandó művészettörténeti • kutatás értékes adatokkal szolgálhat a magyarország művészettörténetnek. S ezt a kutatást elsősorban nekünk, itt élő magyaroknak kell elindítanunk és végeznünk. A jelen De az utóbbi fél évszázadban is tud fölmutatni a csehszlovákiai magyarság olyan neveket, amelyek jelentenek vagy jelenthetnek valamit a tágabb magyar vagy akár európai képzőművészeti viszonyok között. S képzőművészetünknek ezzel a fejezetével már a magyarország művészetttörténet és kritika is alig foglalkozik. Szlovák nyelvű monográfiák ugyan jelentek meg ennek az ötven évnek egyik másik Jellegzetes alakjáról, s az ismertebb nevek megtalálhatók csaknem minden szlovák nyelvű összefoglaló műben, ám magyarul az egy Brogyányi Kálmánon kívül nem tudom foglalkozott-e velük valaki is tüzetesebben. Negyvenöt óta csak a lapokban jelennek meg ittott kisebb méltatások Pedig csak az elmúlt huszonöt évben is hány névvel dicsekedhetnénk! Hányán indultak el magyar környezetből azok közül, akik megalakulása óta elvégezték a Szlovákiai Képzőművészeti Főiskolát! Minden évfolyamban vannak egynéhányan, ez szerény számítás szerint is több tucatot tesz ki már eddig. S hová lettek? Ki tud felőlük? Főiskolás korukban a pozsonyi magyar szerkesztőségek még csak tartják velük a kapcsolatot úgyahogy, mivel Jól jön kekik az olcsó illusztrátor, de aztán? Eltűnnek, visszavonultan tengődnek valahol. Pedig nem egyről tudom, hogy évfolyamuk legjobbjai közé tartoztak. Jövő távlatok Aztán vannak teljesen elkallódott tehetségeink Is, akiknek főiskolai, de még csak középiskolai műveltség sem jutott. Közülük kerülnek ki helyenként a „naiv művészek“. Persze velük sem törődünk. Pedig ne-m tudom, mi különbség érdemben, teszem azt, egy népi táncos és egy nép% festő vagy szobrász között. S míg a népi tánckultúrára az elmúlt húsz év alatt vehemensen rávetettük magunkat, míg a Csemadok dal- és táncünnepélyein évente százezres tömegeket láttunk vendégül, rendeztünk-e csak egy országos (vagy akár körzeti) kiállítást naiv képzőművészeink alkotásaiból? A Népművelési Intézet néhány magyar naiv művészre is fölfigyelt már, de mi, magyarok, nem tartjuk őket nyilván. Hát akikre a Népművelési Intézet sem figyelt még föl? Amit íróink az irodalomról mondanak — hogy az Irodalom csak a neki megfelelő éltető közegben nőhet naggyá —, a képzőművészetre is érvényes: anélkül, hogy falvaink, kisvárosaink pezsgő képzőművészeti életet élnének, főiskolát végzett képzőművészeinktől sem nagyon várhatjuk el sajátos és nívós csehszlovákiai magyar képzőművészeti kultúra megteremtését. Amit Kodály a zene területén propagált és igyekezett megvalósítani — hogy a zene mindenkié —, azt szeretném propagálni (s amennyire tőlem telik, megvalósítani, legalább itt,, a csehszlovákiai magyarság körében) a képzőművészet területén: hogy a nagyközönség idejekorán megtanulja a képzőművészet anyanyelvét, hogy az így táplált képzőművészeti tudat idejekorán fölszínre vesse az igazi tehetségeket, s hogy a fölszínre vetett és önmagukra talált tehetségek tovább termékenyítsék a nagyközönség képzőművészeti tudatát. Konkrét javaslatok 1. A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetségének a keretén belül azonnal meg kell kezdeni a képzőművészeti vonatkozású teendők fölmérését. Ez a munka pillanatnyilag a Csemadokra vár, mivel más szervezet vagy Intézmény nincs, amely Csehszlovákiában magyar vonalon vállalná ezt a munkát. a) Föl kell térképezni a Csehszlovákia területére vonatkozó magyar művészttörténeti adatokat a legrégibb időktől kezdve napjainkig. Föl kell tárni a magyarországi kutatásban előforduló hézagokat, s igyekezni kell azokat kitölteni. b) Behatóan foglalkozni kell a csehszlovákiai magyar képzőművészet ötven évével, minél előbb össze kell szedni a földolgozható anyagot egy átfogó, tüzetes csehszlovákiai magyar művészttörténet, valamint ilyen tárgyú monográfiák és részlettanulmányok számára, c) Föl kell venni a kapcsolatot mindazokkal, akik magyar környezetből elindulva képzőművészeti főiskolát vagy iparművészeti középiskolát végeztek s ma Csehszlovákia területén élnek, állandó kontaktusban kell velük élni, hogy ismerjük problémáikat, hogy segíthessünk leküzdeni esetleges nehézségeiket, s hogy ők is állandóan figyelemmel kísérhessék a csehszlovákiai magyarság problémáit és igényeit, d) Helyi, körzeti, országos, esetleg vándorkiállítások és művész-közönség találkozók rendesévéi, szervezésével, propagációjával hidat kell verni a képző- és iparművészeti alkotóműhelyek, műtermek és a néptömegek között, a tömegekben föl kell ébreszteni a' helyes érdeklődést a képző- és iparművészet iránt, közelebb kell őket hozni az alkotómunka problémáihoz. v e) Előadássorozatok rendezésével, képző- és iparművészeti klubok szervezésével, esetleg alkotóházak nyitásával hatni kell a nagyközön-ség ízlésére, igyekezni kell kivetni napi életünkből a giccset, és amennyire lehet, ki kell fejleszteni csehszlovákiai magyarságunkban a tartalmas komoly műtárgyak, műalkotások szeretetét. f) Föl kell venni a kapcsolatot mindazokkal, akik a naiv művészet terén számításba jöhetnek, s ahol erre szükség mutatkozik, előadásokat, esetleg tanfolyamokat kell szervezni számukra, s természetesen lehetővé kell nekik tenni, hogy rendszeres tárlatokon mutassák be legújabb termésüket. g) Tartani kell a kapcsolatot az alap- és középiskolákkal, s ahol tehetségek bukkanak föl, segíteni kell őket, hogy minél jobban érvényesüljenek. h) A sajtó, a rádió, esetleg a tévé útján időről-időre be kell számolni a csehszlovákiai magyar képző- és Iparművészet fejlődéséről, hagyományairól, problémáiról, eseményeiről, s az Irodalmi Szemlében, a Hétben, valamint á létesítendő kulturális-társadalmi folyóiratban állandó képzőművészeti rovatot kell nyitni. i) Kapcsolatot kell teremteni a mai magyarországi képzőművészeti közélettel, az alkotókkal és a kritikusokkal, a magyarországi alkotók és a mi közönségünk között állandó kommunikációra kell törekedni, a magyarországi kritikát pedig föl kell figyeltetni a csehszlovákiai magyar képző- és iparművészet reprezentánsaira. j) Ugyanilyen kapcsolatra kell törekedni á szlovákok és a csehek felé is. k) Föl kell mérni egy állandó magyar galéria létrehozásának a lehetőségeit Csehszlovákiában, össze kell állítani azoknak a műalkotásoknak a jegyzékét, amelyek ilyen galéria számára pillanatnyilag hozzáférhetők, ki kell dolgozni a galéria előzetes költségvetését, és lépéseket kell tenni megfelelő épület vagy helyiségek biztosítására. l) Föl kell mérni egyéb magyar vonatkozású csehszlovákiai képző- és iparművészeti, illetve művészetörténeti intézmények, szervezetek létrehozásának a lehetőségeit, s ha erre szükség és alkalom mutatkozik, ezek útját is egyengetni kell (a Szlovákiai Képzőművészeti Szövetség magyar tagozata, a Szlovák Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének ma gyár osztálya stb.). 1"
