A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
13 «ujő alakja, azután tompa zuhanással végigesett az aszfalton. Közben a lárma és kiáltozás a bejáratról visszahúzódott az épület belsejébe — csend támadt,- amely a dörrenésektől még remeg« tt, mint valami megrémült gyermek, amikor a hórihorgas a bejárathoz visszatért. — Hol vannak? — kérdezte fojtottan azokat, akik a bejáratból lőtték a lépcsőházat. — Benn. Behúzták a farkukat — felelte valaki. — Utánuk, fiúk! Gyertek! Ne éljen egy német se! — kiáltotta a hosszú ember, és beugrott az előcsarnokba, odalódult a lépcsőfsljárat mellett egy falkiszögellés mögé, és vaktában egy rekedt sorozatot küldött az emeletre. Közben még egyszer odabömbölt a mögötte maradiaknak: — Utánam! Ne éljen egy német se! Példája magával radagta a többieket is, ketten ott maradtak a lépcsőház alatt és onnan tüzeltek felfelé, néhányan hasmánt kúsztak fel a lépcsőn. Az első fordulóban két heverő testbe tenyereitek bele a homályban. Valaki egy villanyásnyira lámpát gyújtott és megvilágította őket — mozdulatlanok voltak. Két lépcsőfokkal feljebb még egy feküdt keresztben elterülve — tehát még ketten vannak ott fenn! Amikor a hórihorgas feljutott az első emeletre és kémlelve kidugta az orrát a fal mögül, valahol a folyosó mélyén fény villant, és élesen szóródva, mint a borsó, pattogva vágódtak ide köréje a lövedékek, de ő pillanatig sem habozott, leszakította egy kézigránát biztosítékát és odavágta a gránátot abba az irányba, amerről az üdvözlet jött. A füstben kilódult a folyosóra, hasra vágta magát és egy egész tölténytárnyit zúdított valahová a folyosó végére. Füst és pattogó becsapódások — a csönd rövid szüneteiben ziháló lélegzés onnan elölről, két-három felkiáltás —, amikor pedig hosszabb Időre elhallgatott a fegyverek ugatása és a szóródó golyók zöreje, tisztán kivehető, két hangárnyalatú, fuldokló hörgés hatolt el ide a lépcsőkhöz. Az ujjuk megállt a ravaszon. A hosszú a padlón kissé megemelte méteres derekát, beleszimatolt a csöndbe, mint valami fekete kobra, és lihegve szólt oda 'társainak, akik újabb vad sortüzet zúdítottak el a füle mellett: — Várjatok! Szünetet tartottak, de a folyosó végéről nem hallatszott már lövés. — Megnézzük őketl — mondta a hórihorgas és egész hosszúbban felemelkedett, előreosonva a sötétben — mögötte a falhoz lapulva a többiek. Pár lépést téve egész közelről hallották a hörgést, valaki felkattintotta lámpáját és a lábuk alá világított. Elterülve, végtagjait minden irányban szétvetve, ott feküdt a két csendőr mozdulatlanul: néha egy-egy gyöngülő hörgést hallatott valamelyikük. A lámpa elkattant, a sötétség elnyelte a látványt. — Készen vagyunkl Gyerünk — mondta valaki. Leszaladtak a lépcsőn, kifutottak az utcára, egy pillanatig füleltek, majd elhangzott a kérdés: — Megsebesült valaki? Senki sem felelt. — Futás, utánam indulj! — hallatszott a vezényszó, és a különítmény libasorban nekiiramodott az utcának; percek múlva kívül voltak a városon, kinn a mezőn, ahol a gépkocsi várt. Egymást segítve, minden oldalról ugráltak fel rá, és már száguldott is velük az éjszakában. Sötétben, lámpák nélkül és mégis könnyen akadtak rá a hegy alatti falcra, amely előtt lerakták őket. A parancsnok a törzsre ment, a többiek fel a kazlaikhoz. Lépteik tompán dobbantak a puha fűben — csak lihegő lélegzetvételük hallatszott, egy szó sem esett, Elérték az első faóriást, nedves hűvösség lengte körül őket — az erdőben voltak. Néhány lépést tettek, mélyen beszíva a gombaszagú föld illatát, és akkor a sor végén valahol megszólalt valaki — a végtejen sötétségben is látni lehetett fejének és vállának körvonalait, amint messze a többiek fölé magasodott: — No! Hát mégis elkezdtük egyszeri Miénk a győzelem! Halál a betolakodókra! — Halál! — hallatszott karban. S rá hangfogóval, megint a sor végéről: — Holnap, ha hí a harc, sorakozőra fel... Halk énekszóval értek fel az irtványra a falu mögé, gőgösen odavetették a jelszót az őrségnek, és végigdőltek az illatos szénaágyon. BŰNÉ ANDRÄS fordítása ■■Mi Vincent Hlozník: Illusztráció Alfonz Bednár Órák és percek című könyvéhez
